Sipos Péter blogja

Mitnyan polgármester nagyon berágott a Hegyhát utcai ingatlan elkótyavetyéléséről szóló bejegyzésem miatt. Szerinte az írás súlyosan sérti személyiségi jogát, jóhírnevét. Annyira, hogy pert indított. Egyrészt azért, hogy – jelentsen ez bármit – a bíróság tiltson el engem a további jogsértésektől, másrészt azért, hogy kötelezzen engem a nyilvánosság előtti elégtétel-adásra és arra, de talán főképp azért, hogy fizessek neki kétmillió forint nemvagyoni kártérítést. Az ügy tárgyalása április 30-án, kedden lesz.

A tavaly őszi írásban ismertettem azokat a lépéseket, melyek következtében a Hegyvidéki önkormányzat 2009-ben egy, a legvisszafogottabb becslés szerint is legalább félmilliárdot érő építési telket, kevesebb, mint kétszázmillióért adott el. A dolog úgy kezdődött, hogy a kerület tulajdonában és a Testnevelési Főiskola kezelésében lévő Csörsz utcai sporttelepen egy cég teniszpályákat alakított ki, és ezekhez öltözőt és más építményeket húzott fel anélkül, hogy a szükséges engedélyeket beszerezte volna. Az akkor Mitnyan polgármester vezette önkormányzat megállapodott ezzel a céggel, hogy a kerület átveszi az akkor kevesebb, mint negyven millióra taksált létesítményeket, és cserébe tíz évre bérleti jogot biztosít a társaságnak egy, a Széchenyi-hegyen fekvő önkormányzati telken, hogy ott építhessék fel a teniszpályáikat. A megállapodást a 2006-ban megválasztott, Pokorni polgármester vezette önkormányzat hátrányosnak értékelte, és nem tartotta be, így a sporttelep nem épülhetett meg az új helyen. A cég kártérítést követelt és perelt. Az önkormányzat a per miatt jelentős engedménnyel adta el a telket, pedig tudta, a pereskedő cégnek nincs igaza.

Mit tehet az ember, ha beperelik? Bár teljesen biztos vagyok igazamban, kétmillió forint nem vicc. Ügyvédet fogadtam, mert jobb, ha szakemberre bízza az ember a jogi csűrést-csavarást, de itt a saját terepemen azért leírom, mit mondanék a Bíróságon a magam védelmében. Valami ilyesmit:

Tisztelt Bíróság!

Vegyük sorra, Mitnyan polgármester szerint milyen megalapozatlan állításokkal tépáztam meg jóhírnevét.

Az első állítás, melyet a Polgármester úr sérelmesnek tart, az, hogy a Csörsz utcai sporttelepen „mindenféle engedély, szerződés meg egyéb vicik-vacak papír nélkül, se szó, se beszéd, szóval egyszer csak kinőtt a földből három teniszpálya”.  A Polgármester úr állítása szerint az építéshez az ingatlan kezelője hozzájárult, és engedélyre csak a gépház üzembe helyezéséhez volt szükség. Arról, hogy született-e ilyen engedély, a T. Felperes hallgat, amire jó oka van, mert a Pokorni Zoltán vezette önkormányzat 2007-ben kifejtett álláspontja szerint az egyetlen hivatalos irat az ügyben az a határozat volt, melyben elrendelték a sportpályákhoz kapcsolódó létesítmények elbontását. El kell ismerni, hogy a bejegyzés helyzet-leírása nem nevezhető precíznek, de az kétséget kizáróan megállapítható, hogy a teniszpályákat építő cég nem rendelkezett a szükséges engedélyekkel.

A bejegyzés második sérelmezett kitétele a következő: „Mitnyan polgármesternek igen tetszett a kurucos szemtelenség, mellyel a szép nevű társaság ragaszkodott nem létező igazához. Tudta jól, hogy a bíróság sohasem ítélne a pereskedő cég javára, ezért aztán egyezséget ajánlott nekik.” Leszámítva a tréfásnak szánt zsurnaliszta megfogalmazást, ez az állítás is megfelel a tényeknek. A Polgármester úr a keresetben azt állítja, hogy pályák és a hozzá tartozó létesítmények a törvény szerint és a felek által nem vitatottan az építő cég tulajdonában álltak. Abban, hogy a jogszabályok mit mondanak, nem mernék állást foglalni, de abban, hogy az önkormányzat elismerte volna az építő cég tulajdonjogát, biztosan téved az egykori polgármester. A fentebb már hivatkozott 2007-es bírósági iratban a kerület által megbízott ügyvéd éppen a törvényekre hivatkozva állítja, hogy a cég nem volt, de nem is lehetett az építmények tulajdonosa. Az egykori városvezető azt is kétségbe vonja, hogy Ő ajánlott volna egyezséget a teniszpályás cégnek. Nem tehetett ajánlatot, mert sohasem találkoztak, állítja keresetében. Eltekintve attól, hogy erősen életszerűtlenül hangzik, hogy a pályaépítők maguk kerestek volna csereingatlant, amikor csak engedélyt szerettek volna kapni, az ügyletre vonatkozó szerződés létrejött, és a megállapodáson Mitnyan polgármester aláírását olvashatjuk, ami igazolja, hogy az ügylet tudtával és beleegyezésével született.

A harmadik kifogásolt kitétel az előzőhöz kapcsolódik. Azt írtam, hogy a polgármester ajánlata szerint ha „… átadják az engedély nélkül épített pályákat a Hegyvidéknek, és abbahagyják a cél nélküli pereskedést, cserébe tíz évre kapnak egy területet a Széchenyi-hegy tetején. Ott aztán építhetnek kedvükre teniszpályát, és sportolhatnak, amennyit csak akarnak.” A Mitnyan úr keresete szerint a szerződéses konstrukció kifejezetten előnyös volt a kerületnek. Más volt erről a Pokorni Zoltán vezette önkormányzat véleménye, mert 2007-ben azt írták, hogy Mitnyan polgármester semmis szerződést kötött az építő céggel, mert olyan építményekért adta volna az exkluzív terület tíz éves bérletét, melyek nem is voltak a cég tulajdonában. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a Széchenyi-hegyen található 8 ezer négyzetméteres, öt-hatszáz milliót érő telket tíz évre három teniszpályáért cserébe bérbe adni, nem tűnik jó üzletnek.

A negyedik problémásnak talált mondatban azt állítottam, hogy az építő cég azért pereskedett, mert „a polgármesterek rútul rászedték őket”. Nem tagadom, szemtelenül fogalmaztam, más szavakkal is leírhattam volna a lényeget, azt, hogy a polgármester urak vezette önkormányzat nem állta a szavát a céggel szemben. Miután Mitnyan úr megkötötte a csereszerződést a céggel, az újonnan választott képviselő-testület azt nem tartotta magára nézve kötelezőnek. A vállalkozás azért kényszerült pert indítani, mert az önkormányzat a megállapodás ellenére nem járult hozzá a teniszpályák létesítéséhez.

A bejegyzés ötödik kifogásolt tétele az, hogy a Mitnyan polgármester által kötött jogügylet vagyonvesztést okozott az önkormányzatnak. Az előzőekben már szó volt arról, hogy a csereszerződés csak a volt városvezető számára tűnt előnyösnek. A számok egyértelműen igazolják, hogy amennyiben megvalósult volna, az hátrányos lett volna a kerületnek, ezért is nem teljesítette azt a kerület új vezetése. Az egy másik kérdés, hogy az új önkormányzat a per tényével terhelten, a piaci ár harmadáért adta el az érintett Hegyhát utcai telket és ezzel abszolválta a szerződés okozta veszteséget. Az Index újságírójának ezt azzal indokolták, hogy „a bérlő miatt csökkentett vételárat bankban kamatoztatva még mindig jobban járnak, mintha tíz évig áll a telek” eladatlanul. A számítás szerintem sántít, mert azt feltételezi, hogy egy évtizeden át folyamatosan 12%-ot meghaladó kamatot lehetett volna a betétért kapni. Ha valaki ismer ilyen bankot, szóljon nekem is!

Tisztelt Bíróság!

A kereset szerint írásomnak nagy hatása volt, hiszen képesnek bizonyult arra, hogy egy köztiszteletben álló polgár tekintélyét súlyosan rongálja. Mitnyan polgármester a bírósági keresetben az őt ért sérelemmel kapcsolatban előadta, hogy a bejegyzésben foglaltak miatt közelebbi ismerősökkel szemben is magyarázkodni kényszerült, emiatt „a közvetlen lakókörnyezetében felborultak az addig rendezett viszonyok”. Mitnyan úr jelenleg Tarlós főpolgármester tanácsadója. Munkahelyén írásom miatt bizalmatlanság alakult ki vele szemben, melyet csak „komoly nehézségek árán tudott helyreállítani”. Ezek miatt a kellemetlenségek miatt – állítása szerint – kétmillió forint kár érte a volt városvezetőt, ennek megtérítését kérte tőlem.

Tisztelt Bíróság!

Az előzőekben bizonyítást nyert, hogy a keresettel érintett bejegyzés tényállításai megalapozottak. Meglehet, az írás néha ironikus, megfogalmazása helyenként csípős. Az is érthető, ha ez az érintettnek nem esik jól, de kérem a T. Bíróságot, vegye figyelembe egyrészt azt, hogy felperesnek nem a magánéletéről, hanem közszereplőként folytatott tevékenységéről van szó a posztban, másrészt azt, hogy a szóban forgó események következménye, hogy a Hegyvidéki önkormányzat jelentős bevételtől esett el. Emiatt kérem a T. Bíróságot, hogy a keresetet, mint alaptalant, utasítsa el.

Hát valami ilyesmit mondanék. De csak akkor szólok majd, ha kérdeznek. Beszél helyettem a jog nyelvén tudó ügyvédem, dr. Bodolai. Azt, hogy mi történik a tárgyaláson, megtudhatja, aki eljön.

Na jó, lehet, hogy megírom.

Sohasem voltam híve annak a vélekedésnek, hogy az állam rossz gazda és mindent, ami mozgatható, el kell adni, mert a magántulajdonosok kezében jobb helye van a dolgoknak. Ez, mint minden leegyszerűsített és végletes álláspont, hamis. Az alábbi történet valószínűleg mégis azt támasztja alá, hogy az állam nem mindig képes okosan és gondosan bánni azzal, ami az övé.

A történelem sajátos fordulatait ismerők talán tudják, hogy a Honvédség miért telepítette egyes kutatóbázisait a Virányos úti telepére. Tény, hogy az utóbbi évekig a Virányos út és a Szilágyi Erzsébet fasor közötti területen működött a katonaság izotóp és biológiai laborja. Szerencsére mára már felhagytak ezekkel a tevékenységekkel, illetve elköltöztették a kutatási helyeket a budai lankákról. A telep egy ideje lényegében üresen áll, és a Honvédelmi Minisztériumban most úgy döntöttek, eladják a közel hét hektáros területet.

Az 1990-es évek elején valamilyen okból az ingatlan-együttes egynegyede a kerület tulajdonába került. Az ingatlanok helyzete meglehetősen összetett, mondhatni kaotikus. Az egyik épületben bérlők vannak, akiknek a kiköltöztetése szükséges ahhoz, hogy az ingatlan eladható legyen. Van olyan telek, amely magánszemélyek tulajdonában van, de azok már évtizedek óta ellenvetés nélkül tűrik, hogy a Honvédség ott ténykedjen, ezért most per folyik annak megállapítására, hogy az elbirtoklás bekövetkezett, és az állam lehessen ennek az ingatlannak a tulajdonosa.

A terület építés-szabályozási szempontból sincs egyszerű helyzetben. Egyik része olyan övezetbe esik, ahol csak katonai létesítmények és ehhez kapcsolódó szálláshelyek helyezhetők el. Van egy, a Szilágyi Erzsébet fasort és a Virányos utat elvben összekötni hivatott, kiszabályozott, de ki nem alakított út, és egy olyan zöld-terület, ahová kizárólag iskolát, óvodát, más intézményt lehet építeni. Az ingatlanokról értékbecslés készült. Eszerint a terület értékét jelentősen csökkenti, hogy a szabályozás miatt korlátozott a használhatósága és rendezetlen a jogi helyzete is. Az ár elvben akár a jelenleg becsült, 1,7 milliárd kétszeresét is érhetné, ha rendbe tennék a területet. Most mégis azt tervezik, hogy ebben az állapotában piacra dobják.

Kerületi képviselőként reménykednem kéne abban, hogy esetleg nem várt bevételhez jut az önkormányzat. Biztosan bennem van a hiba, de nem tudok felhőtlenül örülni. Az az érzésem, hogy ebben a formában az ingatlan eladhatatlan. Még akkor sem lehetne bízni az eladás sikerében, ha a piaci helyzet sokkal kedvezőbb lenne. Paradox módon én mégis akkor lennék igazán bánatos, ha valaki megvásárolná a területet. Mivel kizártnak tartom, hogy valaki azért adna ki kétmilliárdot, hogy katonásdit játsszon a Virányoson, csakis azért vennék meg, mert az árat kedvezőnek tartják és biztosak abban, hogy el tudják intézni a terület funkció-váltását, ami feltétele a rentábilis hasznosításnak. Magyarul most csak egy bennfentes spekuláns lehet a vevő, aki relatíve olcsón megvásárolja a területet, és abban bízik, hogy összeköttetései révén lakópark építésére alkalmassá tudja tenni az ingatlant és így nagyot kaszál.

Ha én lennék az állam, rábeszélném tulajdonostársamat, az önkormányzatot, hogy szakértők segítségével közösen találjunk az ingatlannak új, a környezetbe illő, a piacot vonzó funkciót, rendezzük a terület jogi és szabályozási problémáit, és csak utána vigyük ki a piacra a portékánkat. De az Állam nem én vagyok. Aki ismeri az Államot, kérem, szóljon neki, hogy tévúton jár. Aki hallja, adja át!

Nagyszabású tervekről cikkezik a sajtó. A Kossuth tér régi arculatának visszaállítása után a következő feladat a Normafa korábbi állapotának rekonstruálása lesz. A téli sportok budapesti szerelmesei örvendhetnek, ha a tervek megvalósulnak, néhány éven belül újra lesznek sípályák a budai hegyekben. Tervek még nincsenek, csak nagy álmok, de minden sínen van, hiszen a Nemzet Miniszterelnöke már megbízott egy, a rendőrök kiképzésében is járatos síoktatót, hogy vegye a kezébe a dolgokat. Mielőtt az álmodozóknak bilibe érne a kezük, ajánlatos néhány kérdésen elmerengeni. Segítek.

Kezdjük a projekt egyik pillérével, a már egyszer alaposan körbejárt fogaskerekű-hosszabbítással. Az elképzelés szerint a síelni vágyók ezzel a járművel jönnek majd fel a hegyre, a Moszkva  Széll Kálmán térről. Aki azt gondolja, hogy a XXI. század elpuhult síelői pesti lakásukban felveszik a sícipőt, felszállnak a 6-osra, majd fogassal jönnek fel a hegyre, az nincs tisztában a realitásokkal. A mai síelők megszokták, hogy a felvonó aljánál nagy parkoló fogadja őket, ahol egész nap ingyen parkolhatnak. Aki ismeri a környéket, tudja, hogy egy kevésbé borongós hétvégi napon már most is tele van az összes parkolóhely a Normafa kilométeres körzetében. Ha a rendőrök és közterület-felügyelők nem lennének restek, a szabálytalanul parkoló autókon nagyot kaszálhatnának bármelyik munkaszüneti napon. Szóval a sícentrum elképzelhetetlen nagy befogadó képességű parkolók kialakítása nélkül, ami  viszont az erdők pusztítása nélkül nem lehetséges.

Ha már a zöld területnél tartunk, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az egykori sípályák nagy részét azóta visszahódította a természet. Hogy újra síelhetőek legyenek a lejtők, nagy területen gyökerestől ki kell irtani a fákat. Ugyanez a helyzet a létesítendő felvonók számára szükséges területtel is. Nem tudom, készült-e bármilyen becslés arról, milyen erdőpusztítással járna a terv megvalósítása, de azt sejtem, sok fa látná kárát. És akkor még nem beszéltünk a hóágyúzás okozta természetkárosításról.

(forrás:http://www.sielok.hu)

A tudósítások nem szólnak arról, milyen forrásból szeretnék a projektet finanszírozni, de gyanítom, valamilyen pályázati pénzre fáj az álmodozók foga. Megértem, hogy nem magánbefektetőket keresnek a terv megvalósítására, mert szerintem olyat nem találnának. Ki az, aki egy bizonytalan hosszúságú, de legkedvezőbb esetben is csak egy-másfél hónapos „szezon” kedvéért milliárdos beruházásba fogna? Ráadásul az is sejthető, hogy a városközeli síterepet főleg hétvégén látogatnák, ezért hétközben még az ott dolgozók bérére sem lenne elég a bevétel. Abból pedig, hogy az év nagy részében zárva tart az üzlet, csak a vicc-béli Kohn tud megélni.

Értem én, hogy sok állami vezető imádja a beruházásokat, különösen, mert nem a saját pénzükből kell invesztálni. Lehet nagyralátó tervekről fontoskodva beszélni, alapkő-letenni, bokréta-ünnepelni, majd szalagot átvágni ünnepélyes arccal. Esetleg egy kisebb emléktábla is befigyelhet, hogy: építettem ÉN Neked, szeretett Népem, a Te pénzedből. Azt is beszélik, hogy egy-egy közpénzből történő beruházásnál csurran is, meg csöppen is annak, aki nem rest elfogadni, amit esetleg kínálnak. Ha pedig túl vagyunk az egészen, jönnek az új álmok, új projektek. A régiek fenntartására, karbantartására már nem jut pénz, ott porlad szét évek alatt. Láttunk már erre példát számtalanul. Hogy ne menjünk túl messzire, ott van a közelben a libegő a maga lepusztultságában, vagy a valamikor EU-s szabványok szerint épített romos játszóterek a Széchenyi-hegyen, az Anna réten és a János hegy lábánál. Aki e három helyen egyetlen hibátlan állapotú játékot tud mutatni, vendégem egy rétesre a Normafánál.

A milliárdos álmok helyett jobb lenne milliókért rendben tartani azt, ami már készen van.

Alföldi és Gothár neve mellett az is vonzott az újra megnyílt Átriumba, hogy ismét láthassam a helyet, ahol annak idején annyi jó (és kevésbé jó) filmet láthattam. A piros betűs ünnepek előtt itt játszották az olyan obligát szovjet opusokat, mint a Jégmezők lovagja, vagy a Patyomkin páncélos, de itt néztem meg a Filatelista halála és a Muhtár hozzám! című izgalmas, szocialista krimiket is.

Az épület nem keltett csalódást. A Bauhaus ebben a megkopott állapotában is szemet gyönyörködtetően arányos. Az előcsarnokhoz képest az egykori vetítő-, ma színházterem lepukkantabb. A szellőzése sem tökéletes. Az áporodott öreg-bútor szag is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az előadás közben el-elbóbiskoltam.

A Vaknyugat ígéretes címlapja és a megjelent kritikák után viszont többet vártam annál, amit kaptunk. A történet főszereplői egy alkoholban pácolódó, egymást folyton gyötrő ír testvérpár és egy szintén iszákos tisztelendő atya, aki a fejébe vette, hogy megbékíti a marakodó fivéreket. A papot alakító Alföldi a ripacsság határán egyensúlyozva remekül hozza a hitében, tehetségében és nyájában csalódott, tehetetlenségében az ital rabjává lett figurát. A fiúk szerepében játszó ifjú színészek hozták a kötelezőt, de láthatóan nem tudták eldönteni, hogy a megformált alakok tragédiájával, vagy a szituációk abszurditásában rejlő humorral azonosuljanak. Ez nem az ő hibájuk. Valószínűnek tartom, hogy a rendező Gothár Péter nem vette a fáradtságot arra, hogy komoly darabot csináljon, megelégedett azzal, hogy a közönséget megnevetteti a végtelenségig eltúlzottan gonosz és együgyű figurákkal, nem fárasztotta magát azzal, hogy kibontsa a drámában rejlő tragédiát. Kár érte.    

Különös iromány vár tárgyalásra az Ország Házában. Egy jelentés arról, hogy már megint bántják a magyart. Egy jelentés arról, hogy Viviane Reding, az Unió biztosa milyen lépéseket tett, illetve nem tett a Tobin-ügyben. A szerző Navracsics miniszter, aki az igazságügyért felel. Ő az, aki pontokba szedte a biztos asszony vétkeit. Fogalmam sincs, mit kezdenek dicső honatyáink a jelentéssel, de abban, biztos vagyok, hogy az EU most sem viszi el szárazon.  

Aki esetleg nem tudná, ez a Tobin nevű ír állampolgár több mint egy évtizede Leányfalun halálra gázolt két gyermeket. Amíg az ellene gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával lefolytatott és jogerős börtönbüntetés kiszabásával végződött bírósági eljárás tartott, az ír úr legálisan elhagyta Magyarországot. Hogy ezt lehetővé tenni hiba volt-e a magyar hatóságok részéről, nem tudom, de tény, az ítélet végrehajtása nem kezdődhetett meg. Sem idehaza, sem Írországban, mert az ottani bíróságok hosszú évekig tartó eljárás végén jogerősen és megváltoztathatatlanul arra jutottak, hogy a bűnöst sem Magyarországnak az ítélet végrehajtására kiadni, sem hazájában börtönbe csukni nem lehet. Az ír verdikt senki az igazságszolgáltatást tisztelő emberfiának nem tetszhet, hiszen a Magyarországon bűnösnek mondott férfiú ílymódon megússza büntetés nélkül. A hiba az ír jogrendszerben van, mert az EU kiadatási szabályait nem ültették át kellő precizitással, illetve úgy vették át a kiadatásra vonatkozó egyezményt, hogy az a korábban hozott ítéletekre, így Tobin esetére nem érvényes.  Ezt a jogi helyzetet használták ki eredményesen Tobin ügyvédei.

Navracsics miniszter – elődei munkáját folytatva – tisztének megfelelően keményen küzdött azért, hogy a bűnös dutyiba kerüljön. Amikor Írországban megfenekleni látszott az ügy, az Unió igazságügyi biztosához fordult segítségért. Bár Navracsics miniszter ennek ellenkezőjét állítja, Reding biztos minden tőle elvárhatót megtett azért, hogy a két ország között közvetítsen és rábírja az íreket az ítélet végrehajtására. Ő sem járt sikerrel.

Navracsics miniszter most mégis mulasztással, kettős mérce alkalmazásával vádolja a biztos asszonyt. Az egyik érve az, hogy a biztos asszony egy német lapnak azt mondta, hogy ő nem csodálkozott az írek elzárkózásán, mert „Magyarország számos olyan határozatot fogadott el, amelyek kérdéseket vetnek fel az igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatban”. Súlyos mondat, melynek igazságtartalmával a magyar helyzet ismeretében nem tudok vitatkozni, mégis felelőtlen és hibás. Az adott konkrét ügyben semmilyen olyan érv nem merült fel, ami miatt az eljárás függetlensége, vagy pártatlansága megkérdőjeleződött volna. Az sem mellékes, hogy a végrehajtásra váró ítélet több mint tíz éve született, így az utóbbi évek magyar ballépései sem vethetnek rá árnyat. Ha Navracsics miniszter ezt a mondatot kikéri magának, igaza van.

De miniszterünknek nem ez a baja. Reding botrányos mondata számára csak ürügy. Legfőként azt kifogásolja, hogy a biztos asszony, sőt az egész Európai Bizottság vonakodik ráparancsolni Írországra, hogy adják ki az elítéltet Magyarországra. Horribile dictu még azt is megengedik maguknak, hogy nem követik a magyar miniszterelnök példáját és nem nevezik borzalmasnak az Ír Legfelsőbb Bíróság ítéletét, ráadásul nem átallják kimondani: nem nyilvánítanak véleményt a nemzeti bíróságok határozatairól.

Nem kétséges, a magyar parlament tagjai számára a jelentés vitája alkalmat ad arra, hogy rendesen kiosszák a nyugati puhányokat, akik az igazságszolgáltatás függetlenségéről papolnak, ahelyett hogy odacsapnának, ha szerintük hibás ítélet születik. Az üvöltő kórusnak Navracsics miniszter, az ELTE Jogtudományi Karának docense adja meg az alaphangot, a jogállam nagyobb dicsőségére.

A hegyvidéki képviselő-testület február utolsó napján ülésezett. Sajnos aznap külföldön voltam, így nem tudtam részt venni. Beszámolóm az előterjesztéseken, és Püspöki Gábor képviselőtársam jegyzetein alapul.

Az első vitás napirendi pont a személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátásokról szóló rendeletet módosító előterjesztés volt. A javaslat szerint szinte minden, az önkormányzat által nyújtott szociális szolgáltatás (idősek és fogyatékkal élők napközi ellátása, otthoni ápolás stb.) térítési díja drasztikusan emelkedik. Igaz, a térítési díjból az igénybe vevő jövedelmi helyzetétől függően jelentős kedvezményt ad az önkormányzat, de az emelés akkor is brutális. A polgármesteri indoklás szerint az ellátottaknak tisztában kell lenniük azzal, hogy mennyibe kerülnek ezek a szolgáltatások akkor is, ha nem is kell az egészet megfizetniük. A magyarázatot és a javaslatot képviselőtársam nem fogadta el.

A bölcsődei térítési díjak emelése is napirenden volt. Itt a változás az inflációhoz igazodik, amit nem lehetett opponálni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a bölcsődékhez kapcsolódó ráfordítások kevesebb, mint ötödét fedezi az állami támogatás, a többit az önkormányzat teremti elő egyre kisebb költségvetéséből. Ennél a témánál azt vetettük fel, hogy a tavaly bevezetett bölcsődei térítési díj fizetési kötelezettséget a jövedelmi helyzet alapján állapítják meg. Ehhez képest a bölcsisek alig negyede után fizetnek. A kiskölyköket bölcsibe szállító szülők autóinak kora és típusa alapján valószínűsíthető, hogy ennél többen vannak jó anyagi helyzetben, de valószínűleg minimálbéren vannak bejelentve és lehet, hogy a nagyobb vagyontárgyak (autó, ingatlan) a családi cég nevén vannak, így nekik nem kell fizetniük. Javasoltuk, hogy meg kellene vizsgálni a térítési díj rendszerének szigorítását. Az illetékes alpolgármester szerint erre a jogszabályok nem adnak lehetőséget, így továbbra is csak azok fizetnek, akik nem tudják eltitkolni jövedelmüket. Mint mindig.

Furcsa változások lesznek a közterületek „használata” során. Közterületet használónak minősül ezentúl például az utcai zenész, vagy a szórólapozó is. Nekik előre kell engedélyt kérniük, helyszínrajzon feltüntetve, hogy hol akarnak muzsikálni, vagy hol szeretnék röplapjaikat osztogatni. Az engedély pedig „természetesen” nincs ingyen. A bürokráciát és az emberek önkényes vegzálási lehetőségeinek számát növelő javaslatot nem támogattuk.  

Csak formális jelentősége volt a középtávú tervezésről és a tavalyi költségvetés módosításáról szóló előterjesztésnek. Az elsőnek azért, mert mindenki számára világos, hogy nemhogy közép-, de egészen rövidtávra sem látunk előre, így semmi relevanciája sincs annak, milyen közhelyek kerülnek a kötelezően elkészítendő dokumentumba. A tavalyi büdzsé obligát módosítása pedig csak annak megállapítására volt alkalmas, hogy az elmúlt évi tervezés sem volt sikeres.

A 2013-as költségvetés tervezetéből kiviláglott, hogy – bár az adósság konszolidáció kétszázmilliós megtakarítást okoz, de az állami támogatások megkurtítása tovább csökkenti az önkormányzat mozgásterét. A vitában kifogásoltunk, hogy a hatszázmillióra tervezett parkolási bevételből miért terveznek négyszázat a parkoltatás működtetésére fordítani. Az is kérdéses, hogy az ismert piaci helyzetben, milyen ingatlanok eladásából remélnek közel másfél milliárdnyi bevételt. Aztán néhány „apróság”: a Magyar Demokrata elnevezésű kiadványt majd’ négymillióval támogatnák, a Mátyás király úti nyári tábor tavaly horribilis összegért felújított, a forgalomtól elzárt, tömegközlekedéstől távol eső épületébe óvodát terveztetnek ugyanennyiért, de az elkészült medence árnyékolására és a lábmosóra is hatmilliót költenének. Az útfelújításokra pedig már megint kevesebb pénz jut. Nem csoda, hogy nem támogattuk a javaslatot.

A napirend utáni hozzászólások során képviselőtársam szóvá tette a Városmajor utcai posta melletti parkoló lezárásának kérdését, de nem kapott kedvező választ. Az önkormányzat nem tehet sokat, mert a Posta és egy magántulajdonos közötti vitába nem tud beleavatkozni. Szóba került még a polgármesteri hivatalra nemrégiben kilógatott székely zászló is, de ez lehet, hogy megér egy újabb bejegyzést.

A legutóbbi bejegyzést kommentálók egytől-egyig azon az állásponton voltak, hogy levelem falra hányt borsó. Magam sem mertem volna nagyobb összegben fogadni arra, hogy levelem célt ér, és soraim olvastán képviselőm, átérezve felelősségét, nem szavazza meg az Alaptörvény hírhedett IV. módosítását. De azért reménykedtem ebben a kisebb csodában. Hiú ábránd volt. Ismét győzött a …. Vajon mi? Mi lehet az a látható, vagy láthatatlan valami, ami a kezét irányítja? Ez foglalkoztat már egy ideje.

A kormánypárti frakciókban számos kis képességű haszonleső van. A futóbolondokkal együtt ők adják a többséget. Az ő hűségük könnyen megszerezhető és megtartható, mert annyi eszük azért van, hogy csak ebben a rendszerben lehetnek valakik, most kell megtömni zsebeiket. Bár szerintem most is senkik, de ezt ők bizonyára másként gondolják.  De nem csak ők alkotják a parlamenti többséget. A Nagy Vezető sehol sem lenne azok nélkül, akik – bár ezt csak kivételes esetekben ismerik be – minden bizonnyal tisztában vannak azzal, hogy az épülő világ korántsem a létezők legjobbika, mégis mindenben támogatják a mai rezsimet. Ilyen az én képviselőm is.

A Kádári időkben számosan voltak, akik azzal a deklarált céllal léptek be az akkor egyetlen pártba, hogy így majd több lehetőségük lesz arra, hogy belülről reformálják meg a rendszert. Azt hiszem, a karriervágyból belépők egy része is ezzel áltatta magát és környezetét, de sokan voltak, akik komolyan gondolták, hogy így tehetnek a legtöbbet az átalakítás sikeréért. Nem mennék bele annak értékelésébe, hogy mire jutottak, csak azért merült fel ez az emlék bennem, mert nem zárom ki, hogy talán ma is vannak ilyenek. De nekik is feltűnhetne, hogy nem jutnak semmire ezzel a zseniális taktikával, különösen akkor, ha céljaik még a potenciális szövetségeseik előtt is rejtve maradnak, és törvényalkotó munkájuk során tevékenyen hozzájárulnak saját lehetőségeik folyamatos rombolásához. Az én képviselőm pragmatikusabb annál, mint hogy a titkos belső ellenálló szerepében tetszelegjen önmaga előtt.

Sokan vélik úgy, hogy a kormánypárt legszűkebb vezetése pusztán anyagiakkal és zsarolással biztosítja a támogatást a maga számára. A jólértesültek szerint mindenkinek van aktája, melyet bármikor elő lehet venni, és mindenkinek engednek kisebb-nagyobb pénzszerző stikliket, egyrészt azért, hogy pénzhez juttassák a szavazógép fogaskerekeit, másrészt azért, mert a sikamlós ügyletek gondos dokumentálásával újabb zsarolási lehetőségek adódnak. Bár ez esetben is biztosan igaz, hogy szélcsendben nem zörög a haraszt, azt hiszem, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Valószínűleg számos kisebb kaliberű politikussal szemben a zsarolás célravezető módszer lehet, de az értelmesebbjének több esze van annál, hogy súlyos börtönévek árnyékában töltsék hátralévő éveiket. Az én képviselőm szerintem okosabb annál, hogy okot adjon a zsarolhatóságra. Igaz, hogy számtalan, a politika révén szerzett pozíciójában jól keres, de azzal is tisztában lehet, hogy ha csapata veszít, neki is kevesebb kalács jut a kakaóba, esetleg teljesen kiíródik az egyetlen „szakmából”, amihez ért, a politikából.

Egyesek szerint a szavazógépet nem a fenti tényezők tartják egyben, hanem a Nagy Vezetőbe vetett feltétlen hit. Sokan csüngenek csodálattal a Nemzet Miniszterelnökén, hiszik azt, hogy ő az igazság felkent birtokosa, követői vele biztosan elérik céljaikat. A kormánypárti képviselők között is bizonyára vannak olyanok, akik nem tudják vezér nélkül elképzelni az életüket, de abban egészen biztos vagyok, hogy az én képviselőm nem tartozik közéjük, sőt szerintem tisztában van az egy személyre épülő politika szervezet nagyfokú sebezhetőségével.

Az eddigiekből látszik, hogy fogalmam sincs, hogy az én képviselőm miért adja a nevét az ország szisztematikus tönkretételéhez. Mert szemernyi kétségem sincs afelől, hogy tisztában van tettei következményivel, tudja, mihez adja a nevét. Azóta foglalkoztat országos működésének mozgatórúgója, amióta az önkormányzati munkám révén közelebbről ismerem. Nem tudom megfejteni, hogy ez a köznapi értelemben normális gondolkodású, polgármesterként a megegyezést, a konfliktusok tárgyalásos megoldását kereső ember miért része a porcelánboltban forgolódó elefántcsordának. Bevallom, egyre kevésbé érdekel. A kíváncsiság átadja helyét a szomorú lemondásnak, mert ez a cinizmus nem érdemel mást.

A fenti képen (forrás: Index) lévő urak a kormánypárti frakció tagjai. A felvétel tegnap készült, a miniszterelnök bejelentette, hogy sebtében átírják a törvényeket, miután a múlt héten a bíróság a hatályos szabályok alapján, Orbán szerint „botrányos döntéssel” elmarasztalta az Energia Hivatalt és így keresztbe tett a rezsicsökkentés elnevezésű rögeszmének. A vidámság bizonyára annak szól, hogy milyen jó korlátlannak vélt hatalommal negligálni a bírósági ítéleteket, akkor és úgy változtatni a törvényeken, ahogy éppen úri kedvük tartja. A kép balszélén, félig takarva, fülig érő szájjal, az én képviselőm.

Néhány perce az alábbi levelet küldtem el választókerületem országgyűlési képviselőjének, aki történetesen a polgármesterünk is.

Tisztelt Pokorni képviselő úr!

Kedves Zoltán!

Legutoljára az alaptörvény elfogadása előtt fordultam Önhöz, számos ok miatt kérve, hogy ne adja nevét a jogállami alapok lebontásához. Kérésem akkor nem talált meghallgatásra, pedig legalább utólag el kellene gondolkozni azon, hogy jó volt-e alaposabb vita és széleskörű egyetértés nélkül elfogadni az azóta is toldozott-foldozott alkotmányunkat. Az eltelt két évben csak magamban zsörtölődve konstatálom, hogy – a szűkebb szakterületét, az oktatás ügyét felforgató jogszabályok kivételével – minden Ön elé tett kormánypárti előterjesztést megszavaz. Szomorúan láttam aláírását az Alaptörvény IV. módosítására tett javaslat alatt is. Abban a reményben fordulok Önhöz, hogy a következő napok és éjszakák alatt meggondolja magát és ehhez a csúfsághoz mégsem adja a nevét.

Nem azért kérem, hogy ne szavazza meg a tervezetet, mert attól tartok, ezzel egy időre kiiratkozunk az európai klubból. Engem zavar ugyan, hogy immár nem csodálva, hanem undorral, megvetéssel beszélnek hazámról a kulturált világban, de ez nem kell, hogy Önt befolyásolja. Nem kell, hogy érdekelje, hogy emiatt esetleg további szankciókkal kell országunknak szembenéznie. Felőlem igazat adhat főnökének abban, hogy reménybeli szavazóik hűségét a „szabadságharc” légkörében könnyebb megőrizni, hiszen tudom, számára a legfontosabb a hatalom megtartása, mindenáron.

Az sem kell, hogy befolyásolja, amit szinte az összes komoly jogtudós a módosításról, annak előzményeiről mond. Nem muszáj törődni az Alkotmánybírák, a volt köztársasági elnök, vagy az ombudsman véleményével. Nem számít, hogy a javaslat nagyrészt azt a célt szolgálja, hogy egy, a jogállamisággal nem összeegyeztethető, a társadalom immunrendszerén fennakadt rögeszme-rendszert kőbe véssen.

Ne törődjön azzal, hogy nem a politikusok dolga történelmi események megítélésének törvénybe foglalása. Ne foglalkoztassa, hogy a módosítással másodrendűvé válik gyermeket nevelő párok egyre nagyobb része, akik valamilyen okból megelégszenek azzal, ha élettársi közösségben élnek. Igaza van, legyen nekik rosszabb, ha nem akarnak összeházasodni. Ne érdekelje, hogy az egyetemek elveszítik a hatékony működésükhöz elengedhetetlen gazdasági autonómiát, hogy a felsőfokú végzettségűek akkor se mehessenek külföldre dolgozni, kutatni, ha nem találnak maguknak itthon végzettségüknek, érdeklődésüknek megfelelő munkát. Ne foglalkozzon azzal, hogy nem a törvényhozók dolga eldönteni, milyen egyházak legyenek. Ne gyötörje magát azért, mert vérmesebb polgármester-társai a módosítással ismét lehetőséget kapnak arra, hogy a legelesettebbeket megbüntessék csak azért, mert nincs hol lakniuk. Ne bíbelődjön a fölösleges részletekkel.

Egyáltalán ne törődjön semmilyen külső nyomással, körülménnyel. Csak azt javaslom, emlékezzen vissza arra, amit a hatalom erkölcséről nemrégiben zajlott beszélgetésünkön mondott. Ezt akkor Ön hozta szóba. Emlékeim szerint úgy foglalta össze, hogy a hatalom akkor erkölcsös, ha képes nem megtenni mindent, amire egyébként lehetősége lenne. Egyetértettem, egyetértek ezzel és kérem, erre gondoljon majd, amikor szavaz.

Tisztelettel

Sipos Péter

Némán ülünk a lassan kivilágosodó az előadóhellyé varázsolt egykori középiskolai osztályteremben. Néhányan szipognak, mások csendben törölgetik könnyeiket. Vagy öt percen át senki nem mozdul a helyéről. A színészek még a teljes sötétségben a gyerekkoromból ismerős „dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó” épületes szövegű skálázásból komponált (egyébként fantasztikus ritmusú) számot előadva már kiosontak a folyosóra. Taps nincs. Másfél óra sötétség után nem is lehet tapsolni.

Pedig eleinte nevetgéltünk az ismerős, ostoba zsidóvicceken. Aztán egyre durvább „tréfák” következtek. Ezeken már nincs mit derülni. És mire az utolsó fénysugarat is elnyelte a sötétség, egymást követték a deportálásról, a haláltáborok borzalmairól és a hazatérők különös fogadtatásáról szóló rövid történetek, meg-megszakítva vicc-töredékekkel, fájdalmasan hangzó jiddis nyelvű énekekkel.

Aki eddig nem fogta volna föl, a Dohány utcai seriff előadásából megérthette, hogy verbális durvaságtól, a lealázó viccektől egyenes út vezet a deportálás felé. Ha hozzászokunk, hogy egy népet, népcsoportot akár csak a viccek szintjén is rendszeresen alázunk, könnyen eljuthatunk oda, hogy nem vesszük őket emberszámba. Nekem erről szólt a darab.

Ja, a cím. „Kohn találkozik Grünnel. Kohn mellén sárga csillag. Mond Kohn – kérdezi Grün – Te zsidó vagy? Nem – feleli Kohn – én vagyok a Dohány utcai seriff.”

Aki teheti, menjen el a Jurányi utcába! Nem mondhatom, hogy nézze, de hallgassa meg!

Ma reggel a Fővárosi Közgyűlés "tudomásul vette" az LMP frakció megszűnését, egyúttal nem vette tudomásul a frakció bejelentését arról, hogy nevet változtatott és Párbeszéd Magyarországért néven folytatja a munkát. Az előterjesztő főpolgármestert és kormánypárti, valamint a velük együtt szavazó jobbikos képviselőket nem zavarta, hogy sem a hatályos törvények, sem a közgyűlés szabályzata nem teszi számukra lehetővé, hogy ilyen döntést hozzanak. Aki fogékony az alapos jogi okfejtésre, olvassa el erről Kaltenbach Jenő írását.

Nem csoda, hogy Tarlós főpolgármester akadályt nem ismerve látott neki az egyetlen hiteles ellenzéki frakció felszámolásának. A háromtagú képviselőcsoport sok borsot tört már az orra alá. Legutóbb a római parti mobilgát ügyében vittek be a városvezetővé lett egykori óbudai polgármesternek érzékeny ütéseket. Akkor épültek sajátos körülmények között lakóparkok és egyéb értékes ingatlanok az ártéren, amikor ő vezette a harmadik kerületet. Azóta is minden követ megmozgat, hogy a neki kedves befektetők vagyonát közpénzen védje meg a Dunától. Most úgy érzi, főpolgármesterként végre megteheti, hogy milliárdokért gátat építsen. A most szabályellenesen felszámolt frakcióval nemcsak az volt a baja, hogy keményen és szakszerűen szólalt meg. Jobban fájt neki, hogy nem lehetett olyan egyszerűen helyreutasítani őket, mint a húsz év alatt leszerepelt szocialistákat, hiszen nem volt olyan vétkük, vagy bűnük, amit a fejükre lehetett volna olvasni. Nagy volt hát a közismerten faragatlan modorú főpolgármester öröme, hogy végre nagyot rúghat egyetlen komoly ellenfelébe.

Nem volt nehéz partnereket találnia. A kormánypárti képviselők örömmel osztják majd szét egymás és klienseik között a megszűnő frakció forrásait, bizottsági helyeit. Kell a pozíció a haveroknak, akik nem lesznek hálátlanok és nem is tesznek szóvá semmit. A leeső morzsák bizonyára megérik, hogy egy törvénytelen döntéshez adják a nevüket. Nem ez az első eset, és nem is az utolsó.

A héten hosszabban beszélgettem az egyik kormánypárti képviselővel, aki most szintén a többséggel szavazott. Nem titkolt célom az volt, hogy segítségét kérjem a főpolgármester tervének meghiúsításában. Nem ígért semmit, de azt be is tartotta. A találkozó során egyértelművé vált, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy a frakció megszüntetése jogellenes. Hosszasan fejtegette, hogy a hatalom erkölcse az, ha nem tesz meg mindent, amihez ereje van. Azt is elmondta, hogy az emberek a meghurcolt gyengéhez pártolnak az erőszakos hatalommal szemben, így szerinte a párbeszédesek jól tudnak kijönni ebből a konfliktusból. Aztán ma reggel megnyomta az „igen” gombot. Ahogy azt annak idején a Tanú Virág elvtársa – kissé más kontextusban – mondta: „nem lennék a helyében”. Bár ő bizonyára nyugodtan tud aludni ma éjjel is.

A frakció felszámolói tévednek, amikor abban bíznak, hogy a legyöngített képviselő csoportot így megregulázhatják. A meghurcoltak még nagyobb erővel vetik majd bele magukat a küzdelembe és erkölcsi fölényük biztos tudatában még elszántabb ellenfelei lesznek a dúvadként működő főpolgármesternek. És abban is alappal reménykedhetnek, hogy a bíróság előbb-utóbb helyreállítja a törvényes rendet a fővárosi közgyűlésben.