Sipos Péter blogja

Sohasem értettem, hogy addig az akadozva működő számítógép miért táltosodik meg, ha újraindítom, csak megszoktam, hogy időnként – amikor már az a néhány megmaradt hajszálam mind égnek áll – hasznos ezt a praktikát bevetni, különben sohasem jutok dolgom végére. Úgy látom, az emberi közösségeknél is működnek hasonló mechanizmusok.

Az LMP-ből kivált, vasárnap pártot alapított csoportnál ugyanezt látom. Egy sor, a korábbi szervezetében csak vergődő, kedvetlenül visszahúzódó emberből napok alatt újra kitörtek az alkotó energiák. Gyönyörűség látni a kollektív tanulást. Az elmúlt évben ránk ragadt egyfajta szervezeti kultúra és most ritka összhangban szabadulunk meg a be nem vált szabályoktól és magától értetődően alkalmazzuk a nekünk megfelelőket. Nincsenek végeláthatatlan, parttalan, a lényeget eltakaró viták, helyettük nyugodt hangulatú, a célt kereső megbeszélések vannak.

Mondhatja bárki, hogy most még könnyű, ezek a mézeshetek, meg azt, hogy majd ahogy megszilárdul a szervezet, leosztják a kártyákat, lesz még nagy torzsalkodás. Két ok miatt vagyok derűlátó. Az egyik az, hogy míg a megalakulást megelőző első napokban a legfontosabb összetartó erő az LMP-től való szabadulás, az ott elszenvedett traumák kibeszélése volt, most már szinte mindenki a jövőre, a feladatokra koncentrál. De ami ennél is fontosabb, hogy igény és elhatározás van arra, hogy többé nem tűrjük a nézetkülönbségek szőnyeg alá söprését, a konfliktusok elkenését. Ha ezt be is tudjuk tartani, sokra vihetjük.

De nemcsak a szervezeti ügyekben kell észnél lennünk. Bár az LMP-ből kiválás egyik legfontosabb oka az volt, hogy egykori pártunk elzárkózott a kormányváltást célzó választási együttműködéstől, a Párbeszéd Magyarországért nem teheti meg, hogy feloldódjon egy nagy szövetségben. Olyan szövetséget kell kötni, amelyben világosan képviseljük értékeinket és céljainkat. Amennyire látom jövendőbeli partnereink elképzeléseit, nemcsak környezetvédelmi és energiapolitikai ügyekben lesznek vitáink, de sok egyéb között meg kell mérkőznünk a vidékpolitikában és a földügyekben is. Világossá kell tenni a gazdaságpolitikai nézetkülönbségeket éppúgy, mint a szociális kérdésekben tapasztalható álláspont-eltéréseket is. Ezek a viták remélhetően nem veszélyeztetik a rezsimváltást, de segíthetnek annak tisztázásában, hogy lehet-e szó a rezsimváltást követően más jellegű együttműködésről is.

Az pártalapítással egyidejűleg elfogadott dokumentumok tartalma alapján egyértelmű az elhatározás arra, hogy a szövetségkötés mellett a saját utunkat is járjuk. Ehhez is tartjuk magunkat, mert ez nemcsak az újonc pártnak, de hitem szerint az országnak is az érdeke.

A hegyvidéki képviselő-testület egy hete tartotta idei első ülését. A szokásosnál kevesebb, ugyanakkor fajsúlyosabb téma volt napirenden.

A témák egy része a mai rezsimnek az önkormányzatok feladatait is átalakító törvénykezése miatt került terítékre. Ilyen volt a településképi véleményezési eljárásról szóló rendelet megalkotása is. Mint talán ismeretes, az építéshatósági feladatok egy része az év elején a járásokhoz került. (Talán mára már tisztázódott az önkormányzatok és a járások közötti feladatmegosztás. A hírek szerint sok az ügyhátralék, mert a nagy sebtében összelapátolt jogszabályok nem adtak pontos útmutatás arról, melyik szervnek, mi a dolga.) Az önkormányzat ezentúl az építési engedélyek kiadásában kisebb szerepet játszik, de lehetősége van a tervek előzetes véleményezésére abból a szempontból, hogy azok hogy illeszkednek a településképbe. Számomra nem érthető okok miatt az helyhatóságnak szokatlanul rövid ideje van az ügyintézésre. Ha két héten belül nem születik döntés, akkor úgy tekintik, mintha megadták volna a hozzájárulást. A folyamatban a tervtanács az előzetes véleményező. Ezt a testületet eddig nem kötötte határidő. Minden résztvevőnek fel kell hát kötnie a gatyáját, nehogy rút, a környezetbe nem illő épületek lepjék el a kerületet. A rendeletalkotást megelőző vitában elsősorban a rövid ügyintézési határidővel kapcsolatos aggodalomnak adtunk hangot. Ígéretet kaptunk arra, hogy mindent megtesznek az előírások betartása érdekében.

A partnerségi egyeztetési eljárás szabályairól is rendelet született. Aki valamilyen együttélési normákra, vagy valami huncutságra gondol a cím hallatán, az téved. A rendelet azt szabályozza, hogy az érintett lakosság, civil és gazdálkodó szervezetek hogyan szólhatnak bele a kerületet érintő fejlesztési, rendezési tervekbe. Valószínűleg a sietséggel magyarázható, hogy igen egyszerű javaslat került a testület elé. A többség által végül elfogadott tervezet szerint a hivatalnak a kerület honlapján kell megjelentetni a tervezetek kivonatát, illetve a felhívást arra, hogy akit érdekel, véleményezheti. Aki észreveszi a hirdetményt és úgy dönt, hogy érintett a kérdésben, annak jelentkeznie kell, hogy megkaphassa a részletes terveket. Véleményét utána megírhatja, de semmi garancia nincs arra, hogy figyelembe is veszik. Ami a legfurcsább, a lakosságot a rendelet csak a bevezető részben említi, de arról nem szól, hogy milyen esetekben kell összehívni fórumot, ahol az érdeklődők megismerheti az előterjesztéseket és kifejthetik véleményüket is.

A javaslatot több okból is bíráltuk. Nem értettünk egyet azzal, hogy az érdeklődőknek folyamatosan figyelniük kelljen a honlapot ahhoz, hogy le ne maradjanak valamiről. Nem tetszett, hogy a lakossági fórumok szabályozatlanok maradtak és az sem, hogy a civilek felvetéseinek befogadására sincsenek garanciák. Felvetéseinkre a polgármester nyitottnak mutatkozott. Azt a javaslatunkat nem fogadta el, hogy vegyük le a napirendről a tervezetet, és egy jobban átgondolt változatot fogadjunk el később, de felkérte az illetékes iroda vezetőjét, hogy a rendelet alapján hirdetményben kérje fel a civileket arra, hogy jelentkezzenek be az önkormányzatnál. A regisztrált szervezetek ezt követően minden esetben értesítést kapnak majd, ha egy új tervezet kikerül a kerület oldalára, és ha érdekli őket a téma, megküldik nekik a részletes anyagot. Ez is valami, de nem vagyok elégedett. A közeljövőben módosító javaslatot terjesztünk elő az elfogadott rendelethez.

Az önkormányzatok állami adósságkonszolidációja is terítékre került. Mint ismeretes, az eladósodott önkormányzatok tartozásait az állam kisebb-nagyobb részben átvállalja. A XII. kerület a szabályok alapján a tavaly év végén fennállt adósság 40%-ától szabadulhat meg, ami három milliárd forint körüli könnyebbséget jelent az önkormányzat számára. Már az idei költségvetés összeállítása során is százmilliós kiadáscsökkenéssel lehet számolni, ami, tekintettel az állami források drasztikus csökkentésére, nagyon jól jön. Ugyanakkor még mindig irreálisnak látszik a 2020-as évek elején esedékes nagy törlesztési csúcsok teljesítése, amikor majd így is egyetlen évben több, mint két milliárdot kell majd törleszteni. A témával kapcsolatban különös összhang alakult ki köztem és Pokorni polgármester között, mikor – hangsúlyozva a konszolidáció életmentő jellegét – egyetértett azzal, hogy nincs jó üzenete annak, ha a felelőtlenül eladósodó önkormányzatokat minden következmény nélkül megsegítik, azok pedig, akik csak a takarójuk hosszáig nyújtózkodtak, nem kapnak egy fillér állami támogatást sem.

A testület elfogadta az ELTE a gyakorlóiskolának 2013-ban nyújtandó 50 milliós támogatásról szóló előterjesztést is. A javaslatból kitűnt, hogy ez egyszeri fizetség és lényegében a szerződésben vállalt, de elmaradt felújítások kompenzációja. A téma tárgyalása során egyértelművé vált, hogy a középiskola megmentésére nincs remény, legfeljebb arra van lehetőség, hogy az osztályokat más intézmények átvegyék.

Mint ismeretes, a Sportmax néven ismert, hivatalosan Hegyvidéki Sportközpontnak nevezett intézmény körül évek óta gondok vannak. A kivitelezés elhúzódása után rossz minőség miatt folyamatosan szükségessé váló felújítások mellett gondot okozott a bérlő megbízhatatlansága is. Emiatt a szerződést tavaly felmondták és pályázati úton új bérlőt kerestek, sajnos eredménytelenül. Ezt követően került a testület elé az a javaslat, hogy az önkormányzat saját, erre a célra alapított cége vegye a kezébe a sportközpont üzemeltetését. Nem lesz könnyű feladat eredményessé tenni a gazdálkodást. Rövidesen kiderül, hogy lehetséges-e pénznyelő automatából sikeres vállalkozássá változtatni az elmúlt tíz éve egyik legnagyobb kerületi beruházását.  

Több, mint három éve lettem a Lehet Más a Politika Párt tagja. Azért csatlakoztam ehhez az akkor vadonatúj formációhoz, mert azonosulni tudtam valamennyi alapelvével. Tetszett az, hogy fontosnak tartották a természet és a társadalmi közösségek felhalmozott értékeinek megóvását, hogy a növekedés mítosza helyett a tartós egyensúly megőrzését helyezték középpontba. A szívemből szóltak, amikor a társadalmi igazságosság elvét alapvető értéknek mondták és úgy gondolták, hogy a társadalom ügyei akkor mennek jól, ha lehetőleg minél több érintett részt vesz a közös problémák megoldásának folyamatában. Üdítően hatott rám, hogy – miközben ötvözték a klasszikus konzervativizmus, a liberalizmus és a baloldal értékeit – határozottan megkülönböztették magukat azoktól a politikai erőktől, amelyek magukat nemzeti-konzervatívnak, vagy éppen baloldali-liberálisnak hazudták.

Annak is volt számomra nem kevés bája, hogy nálam jóval fiatalabb emberekkel dolgozhattam együtt. Sokuk – rémes ezt kimondani – a gyerekem lehetne, mégis, vagy éppen ezért, rengeteget tanultam tőlük. Jó látni, hogy vannak, akik ebben a közönyösnek mondott világban önzetlen lelkesedéssel dolgoznak a szerintük fontos ügyekért. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy hasznos tagja voltam ennek a közösségnek.

Ahogy telt az idő, úgy csökkent bennem a lelkesedés. A sikeres parlamenti és önkormányzati választások után büszke voltam arra, hogy parlamenti újonc képviselőink milyen szakszerűséggel és tántoríthatatlanul képviselik azokat az értékeket, melyekben én is hiszek. Jó volt látni önkormányzati képviselőtársaim gyürkőzését a helyi politikában. Felemelő volt részt venni a döntéseket előkészítő, okos, nyílt, belső vitákban. Annak is örültem, amikor képviselőink belátták, nincs értelme az energiafaló országházi vergődésnek, és a 2011 decemberi nevezetes Parlamenthez-láncolással új fejezetet nyitottak. Aztán eltört valami. A törés első jele a számomra akkor még érthetetlen lemondások voltak, majd egy olyan, egyre nagyobb energiákat elnyelő belső vita, melynek középpontjába a szövetségkötés, 2012 elején még teljesen időszerűtlen kérdése került. Ez a téma vitte el az egész 2012-es évet, szerintem emiatt vált sikertelenné az a népszavazási kezdeményezés, amely új, emelkedő pályára állíthatta volna a pártot. Ez a tematizálás zilálta szét a szervezetet, uszította egymásnak az egyébként sok mindenben együttműködni képes tagságot.

Abban látszólag sohasem volt vita, hogy az Orbán-rendszer eltávolítása elsőrendű célja az LMP-nek is, de a párton belül sokan gondolják úgy, hogy ennek a célnak nem rendelhető alá az ökopolitika jövője, egyszerűbben fogalmazva, még ennek a romboló, alapértékeinkkel minden tekintetben ellentétes rezsimnek a megdöntése sem indokolhatja, hogy bármilyen formában összefogjuk „a múlt erőivel” az ál-baloldal pártjaival. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, a vita szokás szerint nem a lényegről szólt. Nem pusztán hatalomtechnikai kérdések borzolják a kedélyeket, nem csak arról van szó, hogy „aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók”. Hiszen a politikai baloldallal történő választási együttműködést elfogadók nem kevésbé kritikusak az „emúltnyócév”-vel kapcsolatban, mint mások az LMP-ben. Ők sem gondolják egyetlen percig sem, hogy a Magyarországon ma magukat baloldalinak mondó pártoknak tényleg sok közük lenne a progresszióhoz, de tudomásul veszik a politikai realitásokat, azt, hogy valamilyen szintű választási együttműködés nélkül nem lehet leváltani a regnáló hatalmat. Az sem tagadható, hogy ezeknek az erőknek a jogállamhoz való viszonya közelebb áll a miénkhez, mint a most hatalmon lévőké.

Az LMP-n belüli viták csak látszólag szóltak a választási együttműködés lehetőségéről és szükségességéről. Azt kellett tapasztalnom, hogy az újonnan belépő tagság egyre növekvő része számára a párt egymással összhangban álló és egymást kiegészítő alapelveinek nem minden eleme egyformán kedves. Ezt tükrözte az az egy évvel ezelőtti vita is, amely arról folyt, hogy vállalható-e, hogy az LMP baloldali és liberális értékeket valljon magáénak. Úgy is felmerült a kérdés, hogy még ha mi tudjuk is, hogy alapelveink ezekhez az eszmékhez is köthetők, ezt a külvilág előtt nem szabad felvállalni, hiszen idehaza úgy a liberálisok, mind a szocialisták csúnyán lejáratták ezeket az ideákat. Egyre erősebb volt azoknak a hangja, akik azt vallották, a fenntarthatóság a legfontosabb az alapelvek közül, a többit csak ennek alárendelve lehet értelmezni. Akárhogy nézzük, egyre erősebb lett a konzervatív nézeteket vallók befolyása és ez mind határozottabban tükröződött a párt vezetésének irányválasztásában és ez párosult az alapítók folyamatos kiszorításával.

A hosszabb ideje tartó, de az utóbbi egy évben felgyorsult folyamat kezdetben váratlanul érte azokat, akik ragaszkodtak az alapelvek egységben kezeléséhez. A szervezeti kiszorításra sokan közülük egyéni választ adtak, és ahelyett, hogy felvették volna a kesztyűt, elhagyták az általuk alapított pártot. A tavaly novemberi döntés, illetve az azt megelőző vita tette világossá számunkra, hogy csak szervezetten, összefogva lehet esélyünk megfordítani a nekünk nem tetsző folyamatokat. Ezért alakítottunk belső platformot, dolgoztunk ki kompromisszumosnak szánt javaslatokat a szövetségi politikára és az elodázhatatlan szervezeti változtatásokra. A múlt hét végén kiderült, így sem sikerült. Ezért döntöttünk úgy, hogy fájó szívvel elhagyjuk az LMP-t. A „platformosok” kilépésével a 16 tagú kezdőcsapatból csak egyedül Schiffer András maradt a párt tagja, de 2013 január végére az első 118 csatlakozóból is mindössze négyen maradtak az LMP-ben. Az első fecskék közül legtöbben a nemsokára párttá alakuló Párbeszéd Magyarországért Platformban tömörülnek. Ezekben a napokban legalább 100 aktív tag hagyja el a pártot, ami a 850-es taglétszámhoz képest sem kevés, de ha azt vesszük, hogy a munkában rendszeresen résztvevők az utóbbi időben már nem voltak 300-nál többen, a kilépők aránya magasnak mondható. A távozók között van az országgyűlési képviselők többsége, az önkormányzati képviselők négytizede, így a teljes fővárosi frakció is.

Én is elhagyom az LMP-t. Nem örömmel teszem, de úgy látom, nincs más lehetőségem. A fentiekből remélem egyértelmű, hogy az a párt, amit elhagyok, nem az, amelyikbe beléptem. Hiszem és vallom, hogy csak úgy tudom tovább vinni az ügyet, ha nem maradok tovább ebben a szervezetben. Így az is érthető, nem látok okot arra, hogy visszaadjam a hegyvidéki önkormányzatban az LMP jelöltjeként megszerzett képviselői mandátumomat. Erre sem az erkölcs, sem a jog nem kötelez. Minden idegszálammal érzem azt, hogy igaz, amit felmérések, közvélemény kutatások mutatnak, választóim zöme nem ezt a mostani LMP-t akarja. Így érdekükben és képviseletükben folytatom a munkát a képviselő-testületben.

Sokan kérdezik most tőlem, mi lesz elhagyott pártommal. Nem hiszek a többséget kapott irányvonal helyességében, nem gondolom, hogy egy zöld párt feladata a FIDESZ-ből kiábrándultak bevonzása és abban is kételkedem, hogy ehhez elegendő az elzárkózás az (ál)baloldali pártoktól. Mégis szurkolok egykori párttársaimnak, mert ha a terv mégis sikerül, azzal hozzájárulnak ahhoz, hogy az Orbán-rendszer eltűnjön. Mert ez nagyon fontos.

Bő egy hónappal ezelőtt derült ki, hogy komoly bajok vannak az ELTE Kiss János utcai Gyakorlóiskolájának jövője körül. A szenátus nyilvánosságra került határozata szerint a kérdésessé vált, hogy az egyetem képes-e a jövőben finanszírozni az intézményt. Az előzetes vélemény szerint az általános iskola működésének folytatása érdekében számos intézkedést kell még tenni, de a középiskola megmentésére nincs remény. A szenátus bizottságot alakított, melynek feladata a szükséges lépések kidolgozása. A testületnek január végéig kell letennie a jelentését. Az idő sürget, mert február közepén már el kell bírálni a leendő elsősök felvételi kérelmét. Jelentkező pedig van bőven.

A hírre az érintett gyerekek szülei lázas szerveződésbe kezdtek. Mint várható volt, sikeresen mozgósították a sajtót. Minden országos napilap legalább egyszer foglalkozott a témával, de sikerült felkelteni a televíziók és a rádiók figyelmét is. Az online média is tele volt az iskolával kapcsolatos hírekkel. Tárgyaló delegáció állt fel, és a közvetlen megbeszéléseken túl fórumot is szerveztek, ahol magas szinten képviseltette magát az egyetem és a kerület vezetése. A többszáz résztvevős gyűlésen, ahol indulatos és érzelmes hozzászólásokra kellett válaszolniuk az illetékeseknek, sok újat nem tudhattunk meg. A rendezvény azonban alkalmas volt arra, hogy a döntéshozókat szembesítse a probléma emberi oldalával.

Arról, hogy mi vezetett idáig, a következő kép alakult ki bennem. Az iskola működtetéséhez az egyetemnek – miközben az ELTE évről évre kevesebb támogatást kap – egyre nagyobb mértékben kellett hozzájárulnia, mert az állam által a tanulók létszáma alapján biztosított normatíva évek óta csökken. Tavaly egy átlagos önkormányzati iskola költségeinek kevesebb, mint felét biztosította ez a forrás. A gyakorló iskolák a normatíva közel dupláját kapják, de a működési kiadásoknak így is mind nagyobb része jutott az egyetemre. Amikor 2007-ben a kerületi iskolát összevonták a gyakorlóval, az önkormányzat nemcsak két épületet adott át, hanem vállalta azok jelentős felújítását és ezen felül azt is, hogy évente 50 millióval hozzájárul a kiadásokhoz. Az éves apanázst rendszeresen folyósították, de a felújítások szinte teljesen elmaradtak. Mára halaszthatatlanná vált az átvett épületek rendbehozatala. Az egyetem sem korábban, sem a mostani felfordulás közepette nem tette szóvá az elmaradt – egyébként jelentős ráfordításokat igénylő – javítások elbliccelését, de a bezárás indokai között nagy súllyal szerepelt, hogy az épületeket fel kell újítani.

Egyelőre – hacsak titkos tárgyalásokon áttörést nem érnek el – a társadalmi felbuzdulás szerény eredményt hozott. A szülők, az önkormányzat és az egyetem közötti megbeszélések eddigi eredménye, hogy azt az opciót, hogy az egész iskolát bezárják, immár végleg elvetették. (Nem tartom kizártnak, hogy ez a változat csak taktikai okokból szerepelt a lehetőségek között, hiszen a tanítóképző nem működhet a gyakorló iskola nélkül.) A középiskola sorsa viszont megpecsételődni látszik. A Klebelsberg Iskolafenntartó Központ és a kerület közös vállalása egyelőre csak arra terjed ki, hogy a most másodikos és harmadikos osztályokat átveszi az Arany János gimnázium. Ez a megoldás több sebből vérzik. Az Arany hagyományos gimnázium, ahol a Gyakorlóiskola szakközepes osztályai nem tudják folytatni speciális tanulmányaikat. Ez különösen a jövőre érettségizőknek, de a másodéveseknek is komoly gondot okoz. Az idén nyáron az első évet záró diákok pedig kereshetnek maguknak másik iskolát.

A tárgyalások eredménye, hogy az önkormányzat 2013-ra vállalta a korábbi – az iskolák államosítása miatt okafogyott – szerződés szerinti 50 milliós támogatás megfizetését. Szerintem az lenne korrekt, ha a kerület a pénz folyósítását a középiskola fokozatos megszüntetéséhez, a jelenlegi osztályok megtartáshoz és kifuttatásához kötné. A javaslat vitája során ezt az álláspontot fogom képviselni.

A sorozat eddigi részeiben a közvetlen környezetem egészségüggyel kapcsolatos tapasztalatait írtam meg. Ez pedig most egy színházi ajánló. A Katona József színház a Szputnyik Hajózási Társasággal koprodukcióban állította színre az Anamnézis című előadást. A téma az egészségügy abszurd, embertelen működése, a politika teljes közönye a téma iránt. A kisebb jelenetekből készült összeállítás szinte minden elemében személyes élményeinket, vagy ismerőseink történeteit látjuk viszont.

Valószínűleg az alkotók is érezték, hogy a páciensek szemszögéből készülő kép torzít, ezért az előadást néhányszor rövid videó bejátszásokkal szakítják meg. A felvételeken orvosok, mentőápolók beszélnek munkájuk, hivatásuk szép és nehéz pillanatairól. Csak a vetítések alatt van csend a nézőtéren. A rengeteg ötlettel, sok mozgással és jó zenével felturbózott jelenetek alatt a közönség könnyezve nevet azon, amin csak sírni lehet.

Mindenkinek ajánlom. Azoknak is, akik már megtapasztalták a hazai egészségügyet és azoknak is, akiket eddig még megóvott sorsuk ettől. Ajánlom ezzel a majd' harminc éves számmal, mely az előadás egyik betétdala, és abszurditása teljesen a témához illik.

Ez az iskola bezárásos megbeszélés? – fordult felém egy apukának tűnő negyvenes. Bizonytalanul bólintottam, hiszen én most jártam ott először. Egy szülő riasztott, hogy az ELTE szenátusa be akarja zárni a Kis János utcai gyakorló iskolátt. Jelezte, hogy a szülők fórumot tartanak arról, mit tudnának tenni az intézmény fennmaradásáért.

A történet, mint cseppben a tenger, mutatja a közoktatás rohanós átalakításának problémáit. Az iskola 2007-ig egy épületben működött a tanítóképző gyakorló intézményeként. Abban az évben a kerülettel kötött megállapodás alapján a tanítóképző átvette az egyik önkormányzati iskola épületeit és diákjait. A feladat ellátása fejében a kerület szerződésben vállalta, hogy évente 50 millió forintot ad az ELTE-nek. Az egyetem, mint az iskola fenntartója egyre nehezebb helyzetben találta magát. Bár a gyakorló iskolák, ahol a tanárjelöltek megismerkedhetnek hivatásuk gyakorlati részével, kétszeres állami normatívára jogosultak, a fenntartónak egyre nagyobb összegeket kellett fordítani az intézmények működtetésére.

A 2013-as változások tovább nehezítették a helyzetet. Az egyetemek állami támogatása drasztikusan csökkent, egyre nagyobb nehézséget okoz a gyakorló iskolák fenntartása. Az iskolák államosítása miatt a helyi önkormányzatnak már nem kötelessége az oktatás költségeihez hozzájárulni, ezért a 2007-es megállapodásban meghatározott apanázs folyósítását a hegyvidéki önkormányzat megszünteti. A beállott helyzetben az egyetem vezetése nem látott lehetőséget az iskola változatlan formában történő működtetésére. A szenátus döntése szerint azt kell megvizsgálni, hogy mi a bölcsebb az egész intézményt bezárni, vagy csökkentett módon, egy ingatlanban, az általános iskolára szűkíteni a működést. A döntést előkészítő bizottságnak január végéig kell javaslatot tennie.

Az összegyűlt szülők korántsem voltak kétségbe esve. Felháborodottak és öntudatosak voltak. Mint egyikük fogalmazott, azért fizetik az adójukat, hogy működjenek az iskolák, ezért nem tudják elfogadni, hogy a fejük fölött szülessenek a döntések. Az egyetemi szenátus határozatának megfogalmazói jól látták, hogy az iskolával kapcsolatos döntés korántsem egyszerű. Így fogalmaztak: az iskola megszüntetéséről szóló esetleges döntés „olyan társadalmi hátterű (vezető értelmiségi, politikus, művész stb.) családokat hoz nehéz helyzetbe, akiknek az érdekérvényesítési képessége és a publicitáshoz való viszonya átlagon felüli”. És valóban. A megjelent mintegy negyven szülő többsége jogász, közgazdász, kommunikációs szakember, vagy éppen olyan vállalkozó, aki tisztában van azzal, hogy az iskola épületeinek fenntartására elköltött összegek mennyire reálisak.

A megbeszélés egy ideig parttalanul sodródott, míg az egyik apuka elérkezettnek látta az időt arra, hogy témakörönkénti bizottságok alapítását javasolja. A bizottságok feladata, hogy megvizsgálják a valós helyzetet, illetve közvetlenül, vagy a sajtón keresztül befolyásolják a döntéshozókat, elsősorban az egyetemet és az önkormányzatot. A részletekbe engem végül nem avattak be, mert a többség úgy gondolta, hogy nem célszerű, ha politikusok is jelen vannak a tervek kialakítása során. Tudom, hogy ez a hozzáállás beleillik a közgondolkodásba. Úgy látszik, még sok időnek kell még eltelnie és a politikának is sokat kell változnia ahhoz, hogy a polgárok megbízzanak azokban, akiket közös ügyeik intézésére megválasztottak. Sajnálom, hogy most nem vették igénybe a segítségemet, de ha bármikor kérik, állok rendelkezésre.

Jó volt megtapasztalni az érintettek tettre kész önszerveződését. Bízom abban, hogy egyre több érdeksérelmet szenvedett csoport veszi fel a kesztyűt és együtt keresik a legjobb megoldásokat. Talán nem véletlen, hogy ezen a beszélgetésen is többször szóba kerültek az utcára vonuló diákok. Remélem, ők példát mutatnak és erőt adnak azoknak is, akik eddig úgy gondolták, kár a gőzért, úgy sem tudnak megváltoztatni semmit.

Az alábbi kis sztorinak csak annyi köze van a karácsonyhoz, hogy részben az ünnepek alatt történt. Nem a „szeretet ünnepéről” olvashatnak tehát egy újabb szirupos történetet, hanem arról, hogy egy kisgyermek hogyan keresi a helyét a világban, tapasztalja ki azokat a kereteket, melyek meghatározzák kapcsolatát az őt körülvevő felnőttekkel. Hát persze, hogy az unokáimról lesz szó.

Néhány héttel ezelőtt a két töpörtyű, a hároméves Lilla és a másfél éves Fanni tesztelte a nálunk vendégeskedő dédnagymama tűrőképességét. A próba egyszerű volt, és szinte véletlenül kezdődött. A nagyobbik először valószínűleg akaratlanul lesodorta az asztalon heverő játékbabát a földre. A dédi – miközben visszatette a babát az asztalra - rászólt, hogy ne tegye, mert „szegény babának ez fáj”. Erre a lányka megismételte az akciót. Az öregszüle ekkor már emelt hangon intette rendre a gyereket, de az ismét provokált: a baba harmadszor is a földre került. A dédi mérgében rácsapott a gyerek kezére, aki ezt meglepve, de zokszó nélkül tudomásul vette. Ekkor a dédi kedvence, a kicsi lépett akcióba, és ő is földre küldte a játékbabát. Anyósomnál elszakadt a cérna és az ő kezére is rácsapott. Ennek láttán a lányom is elvesztette türelmét: „Miért ütöd meg a gyerekeimet, amikor én sem bántom őket soha?” kiáltotta és a gyerekeket felnyalábolva kirohant a szobából. Lett nagy sírás-rívás, sértődés.

A folyton csacsogó nagyobbik lány azóta néhányszor megjegyezte, hogy a „a dédi rávert a kezemre”, de kapcsolatuk ettől még látszólag a régi mederben folytatódott, mígnem a nagy karácsonyi ajándékosztogatás és eszem-iszom utáni csendes beszélgetés közben a baba újra az asztal szélére került. Lilla dédnagyanyát fürkészve, lassú mozdulattal letaszítani készült a játékbabát és megkérdezte: „mikor mondod, hogy szegény baba”? A dédi fel sem mert felnézni, a többi felnőtt pedig úgy hárította el a konfliktust, hogy gyorsan eltüntették a babát.

Pedig érdekelt volna, mire mennek ők hárman. De be kell látni, hogy a Szenteste nem a pszichológiai kísérletekre legalkalmasabb időpont.

Ezeken az oldalakon többször írtam már a Nemzeti színházi élményeinkről. Lelkes színházjáróként tanúi voltunk annak a fejlődésnek, amin ez az intézmény átment az elmúlt években. Egyre nehezebb körülmények között hozott létre izgalmas, szép alkotásokat ez a zömében fiatalokból álló, tehetségben és akarásban gazdag közösség, melynek vezetője mostanáig Alföldi Róbert volt. Számomra ő tette érthetővé és szerethetővé a Bánk bánt, azt a drámát, amelyet annak idején az iskolában nagy sikerrel utáltattak meg velem. Ez a társulat borzongatott meg a Szent Johannával és a Vadászjelenetekkel, mutatta meg, hogy miért aktuális ma is a Hamlet vagy a Tartuffe. Miattuk sírtuk-nevettük végi az Egyszer élünket és az Angyalokat.

Voltak persze olyan kísérletek, amelyek nekünk nem jöttek be, de ez teljesen normális. Nemcsak ízlés, de felfogó képesség dolga is, hogy kinek mi tetszik, mi érinti meg. Ezekben az előadásokban is tiszteletre méltóan sok munka és ötlet volt, a közreműködők láthatóan bele tették a szívüket és a lelküket. Nem ezen múlt, hogy a szívünkhöz nem került közel egyik másik darab.

Alföldi nemcsak kiváló színész és rendező, de úgy tűnik, vezetőnek is remek. Nemcsak a társulatot építette fel, de az egész intézményt megújította.

Az szerintem teljesen helyénvaló, ha a kulturális vezetés új irányt szeretne szabni egy nemzeti intézménynek. Így fájó szívvel tudomásul veszem, hogy lecserélik a direktort, akinek a munkáját nagyra becsülöm. Ám a váltás körülményei annyira balkániak, hogy fáj. Az új igazgató tankként gázol át mindenen és mindenkin, hogy az áhított posztot elnyerje. Sajnos még nem láttam egyetlen rendezését sem, de úgy hallom, újító, modern művész. Mégis képes felvenni a honmentő, konzervatív álarcot csak azért, hogy célját elérhesse. Belebújik a hatalom hátsójába, hogy eljusson a vágyott csúcsra. Lehet, hogy a színház munkájának színvonala megmarad, de időbe telik, míg legyőzöm a hatalomra törő dúvad keltette undoromat.

Addig pedig siratom azt az újabb darabka Európát, amit most elveszni érzek. Valami ilyesmiről beszélt a távozó direktor is.

A hegyvidéki képviselő-testület megtartotta ez évi utolsó ülését. Sok vita, kemény belemenés nem volt, mindenki elmondta a magáét, a többség pedig döntött.

Az ülés zárt részéről csak annyit, hogy hosszú idő után végre lett a szabályoknak is megfelelő alkalmas jelölt a Virányosi Közösségi Ház vezetésére. Az elmúlt másfél évben számos pályázat zárult eredménytelenül, mert a jelentkezők vagy megfelelő tapasztalattal, vagy az előírt végzettséggel nem rendelkeztek, így megbízott vezető irányította az intézményt.

A testület előtt három pénzügyi tárgyú napirend is volt. Az obligát költségvetési módosítás inkább technikai részletekből állt, a lényeg nem változott. Az első három negyedévről szóló beszámolóból kiderült, hogy a kerület egyre komolyabb likviditási gondokkal küzd, amelynek oka egyfelől a csökkenő állami támogatások és a korábban felvett kölcsönök terhei, másfelől a tervezett ingatlaneladásokból remélt bevételek elmaradása. A beszámolóból egyértelmű, hogy sok, az intézményeknél már egy ideje halasztott felújítás elmarad. Félő, hogy jövőre sem lesz ez másként, mert a következő téma, a 2013-as költségvetés koncepciója tárgyalása során szinte ez volt az egyetlen dolog, ami biztosnak számított. Azt a polgármester is elismerte, hogy alig tudni valamit az önkormányzati gazdálkodás jövő évi feltételeiről. Gyanítható, hogy a feladatok csökkenése (oktatás elvétele, a hatósági ügyeknek a járáshoz történő áttétele) együtt jár az állami források elapadásával, de a mértékek még homályosak. Nehezíti a tisztánlátást, hogy az állami pénzeket úgynevezett feladatfinanszírozásra adják a következő évtől. Ez azt jelenti, hogy az állam csak a meghatározott alapszintű óvodai és bölcsődei, szociális ellátásra ad pénzt, de a magasabb szintű szolgáltatásokra az önkormányzatnak kell forrást találnia. Budapesti specialitás, hogy az iparűzési adót a fővárosi önkormányzat szedi be, de egy – jövőre az ideihez képest kisebb – részét egy bonyolult képlet alapján szétosztja a kerületek között. A javaslatot bíráltuk azért is, mert nem tartalmaz konkrétumokat arról, hogy a romló feltételek között és a csökkenő feladatok tükrében a polgármesteri hivatal hogyan fog spórolni jövőre. A költségvetési előterjesztéseket az ellenzék nem-szavazata mellett a többség elfogadta.

A következő vita a köznevelési intézmények (magyarul iskolák) átadását szabályozó szerződés körül bontakozott ki. Mint ismeretes, jövő év elejétől az iskolák fenntartója az állam lesz, akinek a nevében a kerületben regnáló megjegyezhetetlen nevű intézmény jár el. Ők döntenek majd arról, melyik iskolában hány osztály legyen, ki legyen az igazgató, milyen költségvetéssel gazdálkodjanak az intézmények. A kerület vezetése minden befolyását bevetette, hogy a tankerület irányítója olyan tapasztalt szakember legyen, akivel a polgármester személyes kapcsolata is jó. Így valószínűleg enyhíthetők lesznek azok az intézkedések, melyeknek káros hatásaitól féltjük iskoláinkat és iskolásainkat.

A testület döntött arról, hogy jövőre Mindszenty szobor kerüljön a Mindszenty térre. Ezt a kerületi KDNP szorgalmazta. A remények szerint a műalkotás 6,5 milliós költségének egy részére ötmillió forintos pályázati pénz nyújt fedezetet, de a kereszténydemokraták vállalták, hogy a hiányzó összeget, vagy, ha kell, az egész summát ők állják. Jó látni, hogy ilyen gazdag pártjaink vannak. A kerületre csak a szobor környezetének 4 milliós kialakítási költségei hárulnak.

A Koós Károly iskola mellé állami forrásból, 40 millióért a névadó Melocco Miklós tervezte emlékműve kerül. Itt is a kerület pénzéből készülne el a környezet kialakítása. Szeretem a szép szobrokat és örülök is annak, ha igényes műalkotások kerülnek a közterekre, de nem tudtam támogatni a javaslatokat, mert az ismert nehéz pénzügyi helyzetben nem tartom jónak, ha a leromló intézmények felújítása helyett szobrokra költünk. 

Döntés született arról, hogy kezdeményezzük a testvérvárosi kapcsolatot Mantovával. A tervek szerint komoly kulturális kapcsolatokat tudnánk kialakítani. Mivel az előterjesztés azzal számolt, hogy a döntésnek nincs pénzügyi következménye, a testület egyhangúlag támogatta a javaslatot.

A napirend utáni hozzászólások során mindenki örömmel üdvözölte a Városmajorral kapcsolatos fordulatot és konkrét ígéretet kaptunk arra, hogy az új terveket az érdeklődőkkel még a véglegesítés előtt megvitatják.

Az ülést követő közmeghallgatáson több sláger-téma is visszaköszönt. Szó volt az Irhás árok rendbetételéről, illetve annak nehézségeiről, a Diós árok úton száguldozó autókról, a Moszkva téri ablakok előtt füstölő buszokról és számos, a lakosokat nyomasztó régi, és nehéz megoldódó problémáról. Most is minden hozzászóló megnyugtató választ kaphatott: foglalkoznak az ügyével.

Ezeken az oldalakon általában szigorú (egyesek szerint nem is mindig igazságos) kritika éri a Hegyvidék jelenleg regnáló vezetőit. Most dicsérni fogom őket, mert megérdemlik.

Mai hír, hogy Pokorni polgármester javaslatára a Fővárosi Közgyűlés úgy döntött: azt a 150 milliót, amit a Városmajor bekerítésére szántak, a park fejlesztésére fogják fordítani. Nem kerítés épül tehát, hanem kulturáltabb, szebb, használhatóbb lesz a park. Nem titok, hogy a javaslat beterjesztése előtt egyeztetés volt képviselőinkkel. A polgármester előterjesztésében hangsúlyozta, hogy többek között az LMP nyomására változtattak az eredeti terveken. Nagy öröm ez sokaknak, akik a bekerítés ötletének napvilágra kerülése óta küzdöttek azért, hogy ne rácsokba öljük, hanem növényekbe, padokba és egyéb a használatot segítő eszközre fordítsuk ezt a tekintélyes summát.

Annak idején, amikor még Hagyó Miklós egykori főpolgármester-helyettes lobbi-tevékenységének köszönhetően megszületett a döntés, hogy be kell keríteni a parkot, sokan felhorgadtak. A Városmajori Parkbarátok azt tervezték, hogy a kerítés útjában álló, kivágásra ítélt fákhoz láncolják magukat. A Védegylet aktivistái nem voltak restek, és számos alapos kifogást előterjesztve sikeresen megakadályozták a kerítés építési engedélyének jogerőre emelkedését. Ezeket a civil kezdeményezéseket a magunk eszközeivel támogattuk az önkormányzaton belül. A kerület vezetése egy darabig kitartott az eredeti verzió mellett és számos, hajánál fogva előrángatott érvvel igyekezett álláspontját védeni.

A fordulat idén következett, amikor a polgármester belátta, hogy az eredeti terv túl nagy ellenállásba ütközik és nemcsak új terveket rendelt, melyek a park funkcióinak javítása mellett a közbiztonságot is szolgáló kamera-rendszert is magukban foglalták, de el kezdett lobbizni azért is, hogy a kerítésre szánt összeget nemesebb célokra lehessen fordítani. Bölcs döntés volt.

Már csak egyetlen kívánságom van. Az, hogy az új terveket egy lakossági fórumon ismertessék és – ha az ott elhangzó vélemények alapján szükséges – módosítsák, hogy az ott élők, a parkot használók minél inkább a magukénak érezhessék a megújuló parkot. Hiszen ők tudják, mire van szükségük.

Tudom, telhetetlen vagyok, de egy kicsit elbíztam magamat a siker miatt.