Alföldi és Gothár neve mellett az is vonzott az újra megnyílt Átriumba, hogy ismét láthassam a helyet, ahol annak idején annyi jó (és kevésbé jó) filmet láthattam. A piros betűs ünnepek előtt itt játszották az olyan obligát szovjet opusokat, mint a Jégmezők lovagja, vagy a Patyomkin páncélos, de itt néztem meg a Filatelista halála és a Muhtár hozzám! című izgalmas, szocialista krimiket is.
Az épület nem keltett csalódást. A Bauhaus ebben a megkopott állapotában is szemet gyönyörködtetően arányos. Az előcsarnokhoz képest az egykori vetítő-, ma színházterem lepukkantabb. A szellőzése sem tökéletes. Az áporodott öreg-bútor szag is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az előadás közben el-elbóbiskoltam.
A Vaknyugat ígéretes címlapja és a megjelent kritikák után viszont többet vártam annál, amit kaptunk. A történet főszereplői egy alkoholban pácolódó, egymást folyton gyötrő ír testvérpár és egy szintén iszákos tisztelendő atya, aki a fejébe vette, hogy megbékíti a marakodó fivéreket. A papot alakító Alföldi a ripacsság határán egyensúlyozva remekül hozza a hitében, tehetségében és nyájában csalódott, tehetetlenségében az ital rabjává lett figurát. A fiúk szerepében játszó ifjú színészek hozták a kötelezőt, de láthatóan nem tudták eldönteni, hogy a megformált alakok tragédiájával, vagy a szituációk abszurditásában rejlő humorral azonosuljanak. Ez nem az ő hibájuk. Valószínűnek tartom, hogy a rendező Gothár Péter nem vette a fáradtságot arra, hogy komoly darabot csináljon, megelégedett azzal, hogy a közönséget megnevetteti a végtelenségig eltúlzottan gonosz és együgyű figurákkal, nem fárasztotta magát azzal, hogy kibontsa a drámában rejlő tragédiát. Kár érte.
