Némán ülünk a lassan kivilágosodó az előadóhellyé varázsolt egykori középiskolai osztályteremben. Néhányan szipognak, mások csendben törölgetik könnyeiket. Vagy öt percen át senki nem mozdul a helyéről. A színészek még a teljes sötétségben a gyerekkoromból ismerős „dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó” épületes szövegű skálázásból komponált (egyébként fantasztikus ritmusú) számot előadva már kiosontak a folyosóra. Taps nincs. Másfél óra sötétség után nem is lehet tapsolni.
Pedig eleinte nevetgéltünk az ismerős, ostoba zsidóvicceken. Aztán egyre durvább „tréfák” következtek. Ezeken már nincs mit derülni. És mire az utolsó fénysugarat is elnyelte a sötétség, egymást követték a deportálásról, a haláltáborok borzalmairól és a hazatérők különös fogadtatásáról szóló rövid történetek, meg-megszakítva vicc-töredékekkel, fájdalmasan hangzó jiddis nyelvű énekekkel.
Aki eddig nem fogta volna föl, a Dohány utcai seriff előadásából megérthette, hogy verbális durvaságtól, a lealázó viccektől egyenes út vezet a deportálás felé. Ha hozzászokunk, hogy egy népet, népcsoportot akár csak a viccek szintjén is rendszeresen alázunk, könnyen eljuthatunk oda, hogy nem vesszük őket emberszámba. Nekem erről szólt a darab.
Ja, a cím. „Kohn találkozik Grünnel. Kohn mellén sárga csillag. Mond Kohn – kérdezi Grün – Te zsidó vagy? Nem – feleli Kohn – én vagyok a Dohány utcai seriff.”
Aki teheti, menjen el a Jurányi utcába! Nem mondhatom, hogy nézze, de hallgassa meg!
