Ez az iskola bezárásos megbeszélés? – fordult felém egy apukának tűnő negyvenes. Bizonytalanul bólintottam, hiszen én most jártam ott először. Egy szülő riasztott, hogy az ELTE szenátusa be akarja zárni a Kis János utcai gyakorló iskolátt. Jelezte, hogy a szülők fórumot tartanak arról, mit tudnának tenni az intézmény fennmaradásáért.
A történet, mint cseppben a tenger, mutatja a közoktatás rohanós átalakításának problémáit. Az iskola 2007-ig egy épületben működött a tanítóképző gyakorló intézményeként. Abban az évben a kerülettel kötött megállapodás alapján a tanítóképző átvette az egyik önkormányzati iskola épületeit és diákjait. A feladat ellátása fejében a kerület szerződésben vállalta, hogy évente 50 millió forintot ad az ELTE-nek. Az egyetem, mint az iskola fenntartója egyre nehezebb helyzetben találta magát. Bár a gyakorló iskolák, ahol a tanárjelöltek megismerkedhetnek hivatásuk gyakorlati részével, kétszeres állami normatívára jogosultak, a fenntartónak egyre nagyobb összegeket kellett fordítani az intézmények működtetésére.
A 2013-as változások tovább nehezítették a helyzetet. Az egyetemek állami támogatása drasztikusan csökkent, egyre nagyobb nehézséget okoz a gyakorló iskolák fenntartása. Az iskolák államosítása miatt a helyi önkormányzatnak már nem kötelessége az oktatás költségeihez hozzájárulni, ezért a 2007-es megállapodásban meghatározott apanázs folyósítását a hegyvidéki önkormányzat megszünteti. A beállott helyzetben az egyetem vezetése nem látott lehetőséget az iskola változatlan formában történő működtetésére. A szenátus döntése szerint azt kell megvizsgálni, hogy mi a bölcsebb az egész intézményt bezárni, vagy csökkentett módon, egy ingatlanban, az általános iskolára szűkíteni a működést. A döntést előkészítő bizottságnak január végéig kell javaslatot tennie.
Az összegyűlt szülők korántsem voltak kétségbe esve. Felháborodottak és öntudatosak voltak. Mint egyikük fogalmazott, azért fizetik az adójukat, hogy működjenek az iskolák, ezért nem tudják elfogadni, hogy a fejük fölött szülessenek a döntések. Az egyetemi szenátus határozatának megfogalmazói jól látták, hogy az iskolával kapcsolatos döntés korántsem egyszerű. Így fogalmaztak: az iskola megszüntetéséről szóló esetleges döntés „olyan társadalmi hátterű (vezető értelmiségi, politikus, művész stb.) családokat hoz nehéz helyzetbe, akiknek az érdekérvényesítési képessége és a publicitáshoz való viszonya átlagon felüli”. És valóban. A megjelent mintegy negyven szülő többsége jogász, közgazdász, kommunikációs szakember, vagy éppen olyan vállalkozó, aki tisztában van azzal, hogy az iskola épületeinek fenntartására elköltött összegek mennyire reálisak.
A megbeszélés egy ideig parttalanul sodródott, míg az egyik apuka elérkezettnek látta az időt arra, hogy témakörönkénti bizottságok alapítását javasolja. A bizottságok feladata, hogy megvizsgálják a valós helyzetet, illetve közvetlenül, vagy a sajtón keresztül befolyásolják a döntéshozókat, elsősorban az egyetemet és az önkormányzatot. A részletekbe engem végül nem avattak be, mert a többség úgy gondolta, hogy nem célszerű, ha politikusok is jelen vannak a tervek kialakítása során. Tudom, hogy ez a hozzáállás beleillik a közgondolkodásba. Úgy látszik, még sok időnek kell még eltelnie és a politikának is sokat kell változnia ahhoz, hogy a polgárok megbízzanak azokban, akiket közös ügyeik intézésére megválasztottak. Sajnálom, hogy most nem vették igénybe a segítségemet, de ha bármikor kérik, állok rendelkezésre.
Jó volt megtapasztalni az érintettek tettre kész önszerveződését. Bízom abban, hogy egyre több érdeksérelmet szenvedett csoport veszi fel a kesztyűt és együtt keresik a legjobb megoldásokat. Talán nem véletlen, hogy ezen a beszélgetésen is többször szóba kerültek az utcára vonuló diákok. Remélem, ők példát mutatnak és erőt adnak azoknak is, akik eddig úgy gondolták, kár a gőzért, úgy sem tudnak megváltoztatni semmit.
