Több, mint három éve lettem a Lehet Más a Politika Párt tagja. Azért csatlakoztam ehhez az akkor vadonatúj formációhoz, mert azonosulni tudtam valamennyi alapelvével. Tetszett az, hogy fontosnak tartották a természet és a társadalmi közösségek felhalmozott értékeinek megóvását, hogy a növekedés mítosza helyett a tartós egyensúly megőrzését helyezték középpontba. A szívemből szóltak, amikor a társadalmi igazságosság elvét alapvető értéknek mondták és úgy gondolták, hogy a társadalom ügyei akkor mennek jól, ha lehetőleg minél több érintett részt vesz a közös problémák megoldásának folyamatában. Üdítően hatott rám, hogy – miközben ötvözték a klasszikus konzervativizmus, a liberalizmus és a baloldal értékeit – határozottan megkülönböztették magukat azoktól a politikai erőktől, amelyek magukat nemzeti-konzervatívnak, vagy éppen baloldali-liberálisnak hazudták.

Annak is volt számomra nem kevés bája, hogy nálam jóval fiatalabb emberekkel dolgozhattam együtt. Sokuk – rémes ezt kimondani – a gyerekem lehetne, mégis, vagy éppen ezért, rengeteget tanultam tőlük. Jó látni, hogy vannak, akik ebben a közönyösnek mondott világban önzetlen lelkesedéssel dolgoznak a szerintük fontos ügyekért. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy hasznos tagja voltam ennek a közösségnek.

Ahogy telt az idő, úgy csökkent bennem a lelkesedés. A sikeres parlamenti és önkormányzati választások után büszke voltam arra, hogy parlamenti újonc képviselőink milyen szakszerűséggel és tántoríthatatlanul képviselik azokat az értékeket, melyekben én is hiszek. Jó volt látni önkormányzati képviselőtársaim gyürkőzését a helyi politikában. Felemelő volt részt venni a döntéseket előkészítő, okos, nyílt, belső vitákban. Annak is örültem, amikor képviselőink belátták, nincs értelme az energiafaló országházi vergődésnek, és a 2011 decemberi nevezetes Parlamenthez-láncolással új fejezetet nyitottak. Aztán eltört valami. A törés első jele a számomra akkor még érthetetlen lemondások voltak, majd egy olyan, egyre nagyobb energiákat elnyelő belső vita, melynek középpontjába a szövetségkötés, 2012 elején még teljesen időszerűtlen kérdése került. Ez a téma vitte el az egész 2012-es évet, szerintem emiatt vált sikertelenné az a népszavazási kezdeményezés, amely új, emelkedő pályára állíthatta volna a pártot. Ez a tematizálás zilálta szét a szervezetet, uszította egymásnak az egyébként sok mindenben együttműködni képes tagságot.

Abban látszólag sohasem volt vita, hogy az Orbán-rendszer eltávolítása elsőrendű célja az LMP-nek is, de a párton belül sokan gondolják úgy, hogy ennek a célnak nem rendelhető alá az ökopolitika jövője, egyszerűbben fogalmazva, még ennek a romboló, alapértékeinkkel minden tekintetben ellentétes rezsimnek a megdöntése sem indokolhatja, hogy bármilyen formában összefogjuk „a múlt erőivel” az ál-baloldal pártjaival. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, a vita szokás szerint nem a lényegről szólt. Nem pusztán hatalomtechnikai kérdések borzolják a kedélyeket, nem csak arról van szó, hogy „aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók”. Hiszen a politikai baloldallal történő választási együttműködést elfogadók nem kevésbé kritikusak az „emúltnyócév”-vel kapcsolatban, mint mások az LMP-ben. Ők sem gondolják egyetlen percig sem, hogy a Magyarországon ma magukat baloldalinak mondó pártoknak tényleg sok közük lenne a progresszióhoz, de tudomásul veszik a politikai realitásokat, azt, hogy valamilyen szintű választási együttműködés nélkül nem lehet leváltani a regnáló hatalmat. Az sem tagadható, hogy ezeknek az erőknek a jogállamhoz való viszonya közelebb áll a miénkhez, mint a most hatalmon lévőké.

Az LMP-n belüli viták csak látszólag szóltak a választási együttműködés lehetőségéről és szükségességéről. Azt kellett tapasztalnom, hogy az újonnan belépő tagság egyre növekvő része számára a párt egymással összhangban álló és egymást kiegészítő alapelveinek nem minden eleme egyformán kedves. Ezt tükrözte az az egy évvel ezelőtti vita is, amely arról folyt, hogy vállalható-e, hogy az LMP baloldali és liberális értékeket valljon magáénak. Úgy is felmerült a kérdés, hogy még ha mi tudjuk is, hogy alapelveink ezekhez az eszmékhez is köthetők, ezt a külvilág előtt nem szabad felvállalni, hiszen idehaza úgy a liberálisok, mind a szocialisták csúnyán lejáratták ezeket az ideákat. Egyre erősebb volt azoknak a hangja, akik azt vallották, a fenntarthatóság a legfontosabb az alapelvek közül, a többit csak ennek alárendelve lehet értelmezni. Akárhogy nézzük, egyre erősebb lett a konzervatív nézeteket vallók befolyása és ez mind határozottabban tükröződött a párt vezetésének irányválasztásában és ez párosult az alapítók folyamatos kiszorításával.

A hosszabb ideje tartó, de az utóbbi egy évben felgyorsult folyamat kezdetben váratlanul érte azokat, akik ragaszkodtak az alapelvek egységben kezeléséhez. A szervezeti kiszorításra sokan közülük egyéni választ adtak, és ahelyett, hogy felvették volna a kesztyűt, elhagyták az általuk alapított pártot. A tavaly novemberi döntés, illetve az azt megelőző vita tette világossá számunkra, hogy csak szervezetten, összefogva lehet esélyünk megfordítani a nekünk nem tetsző folyamatokat. Ezért alakítottunk belső platformot, dolgoztunk ki kompromisszumosnak szánt javaslatokat a szövetségi politikára és az elodázhatatlan szervezeti változtatásokra. A múlt hét végén kiderült, így sem sikerült. Ezért döntöttünk úgy, hogy fájó szívvel elhagyjuk az LMP-t. A „platformosok” kilépésével a 16 tagú kezdőcsapatból csak egyedül Schiffer András maradt a párt tagja, de 2013 január végére az első 118 csatlakozóból is mindössze négyen maradtak az LMP-ben. Az első fecskék közül legtöbben a nemsokára párttá alakuló Párbeszéd Magyarországért Platformban tömörülnek. Ezekben a napokban legalább 100 aktív tag hagyja el a pártot, ami a 850-es taglétszámhoz képest sem kevés, de ha azt vesszük, hogy a munkában rendszeresen résztvevők az utóbbi időben már nem voltak 300-nál többen, a kilépők aránya magasnak mondható. A távozók között van az országgyűlési képviselők többsége, az önkormányzati képviselők négytizede, így a teljes fővárosi frakció is.

Én is elhagyom az LMP-t. Nem örömmel teszem, de úgy látom, nincs más lehetőségem. A fentiekből remélem egyértelmű, hogy az a párt, amit elhagyok, nem az, amelyikbe beléptem. Hiszem és vallom, hogy csak úgy tudom tovább vinni az ügyet, ha nem maradok tovább ebben a szervezetben. Így az is érthető, nem látok okot arra, hogy visszaadjam a hegyvidéki önkormányzatban az LMP jelöltjeként megszerzett képviselői mandátumomat. Erre sem az erkölcs, sem a jog nem kötelez. Minden idegszálammal érzem azt, hogy igaz, amit felmérések, közvélemény kutatások mutatnak, választóim zöme nem ezt a mostani LMP-t akarja. Így érdekükben és képviseletükben folytatom a munkát a képviselő-testületben.

Sokan kérdezik most tőlem, mi lesz elhagyott pártommal. Nem hiszek a többséget kapott irányvonal helyességében, nem gondolom, hogy egy zöld párt feladata a FIDESZ-ből kiábrándultak bevonzása és abban is kételkedem, hogy ehhez elegendő az elzárkózás az (ál)baloldali pártoktól. Mégis szurkolok egykori párttársaimnak, mert ha a terv mégis sikerül, azzal hozzájárulnak ahhoz, hogy az Orbán-rendszer eltűnjön. Mert ez nagyon fontos.