Sipos Péter blogja

A legutóbbi poszttal kapcsolatban sokan fejezték ki kétkedésüket. Úgy gondolják, semmilyen válaszra sem számíthatok. Egyelőre tényleg nem jött levél a Képviselő úrtól, de én optimista vagyok és az alábbi lehetőségek közül az elsőt választottam.

És Ön mit gondol?

Az alábbi levelet tegnap este küldtem meg Pokorni Zoltán országgyűlési képviselő parlamenti és a személyes honlapján feltüntetett e-mail címére. (A személyes megszólítást azért engedtem meg magamnak, mert a hegyvidéki képviselő-testület tagjaiként már egy fél éve dolgozunk együtt.)

Tisztelt Képviselő Úr!

Kedves Zoltán!

Mint országgyűlési képviselőmhöz fordulok Önhöz, hiszen annak ellenére, hogy tavaly tavasszal önző módon a saját nevem mellé tettem az x-et, Ön az én képviseletemben is eljár a parlamentben, és most arra készül, hogy új alkotmányt adjon Magyarországnak. Azt hiszem, erről beszélgetnie kellene választóival. Jó lenne, ha elmondaná nekünk, miért tartja fontosnak, hogy ilyen ürgevágtában írják át az alaptörvényt, melynek - jó esetben - minden szavát alaposan meg kellene fontolni, hiszen életünk minden pillanatát meghatározó törvények alapulnak majd rá.

A következőkben feltennék néhány kérdést, melyekről szeretném válaszát hallani. Bár kedvelem az elvont tárgyú eszmecseréket, az elvi vitákat, most mégsem tölteném az időnket a nemzeti hitvallásnak nevezett, számomra sokszor zűrzavarosnak és fellengzősnek érzett szövegrész ellentmondásaival. Pedig arról is hosszan lehetne elmélkedni, hogy miért kell a jelenleg érvényes a "minden hatalom a népé" formulát a „hatalom forrása a nép”-re cserélni, de most ezt is kihagynám, hiszen az idő fogy, húsvétra pedig új alaptörvény kell. Tényleg ilyen sürgősen kell? Az erről szóló magyarázatát azért szívesen meghallgatnám.

A mindennapi életet inkább meghatározó tételek közül szedtem elő néhány fontosnak tűnőt annak illusztrálására, hogy milyen alapvető dolgok tisztázatlanok, mennyire szükséges lenne az eszmecsere az elvek kőbevésését megelőzően.

A jelenlegi Alkotmány szerint a "Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához. Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének".  A többek között Ön által is beterjesztett Alaptörvény-tervezet szövege szerint „mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállalkozáshoz. Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához. Magyarország törekszik megteremteni annak feltételeit, hogy minden munkaképes ember, aki dolgozni akar, dolgozhasson.” Micsoda különbség! Ön szerint a munka nem jog, hanem kötelezettség? Az egyenlő munkáért egyenlő bért elve elavult? A jövő Magyarországában törvényes lesz éhbérért agyondolgoztatni a polgárokat? Érdekelne a véleménye, mert szerintem nem erről volt szó, amikor programjukban többszázezer munkahelyet ígértek.

Legalább ilyen izgalmasak a szociális jogok terén tervezett változások. Ma még "a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz". A jövő Magyarországa viszont csak „törekszik (arra), hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson”. Szerintem nagy a különbség a jog és a törekvés között. Az elmúlt nyolc évben nem erről volt szó. Meghirdetett programjaikban Önök szociális biztonságot ígértek mindenkinek, most meg csak törekszenek erre, ha pedig ne adj’ Isten nem sikerülne, nagyon fogják sajnálni?

Talán a következő a legszebb. A mai Alkotmány szerint "Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabbszintű testi és lelki egészséghez". A jövőben mindenkinek joga lesz „testi és lelki egészségének megőrzéséhez”. Még szép, hogy ezt a jogot nem vitatják el, de mi az állam dolga ebben? A 2009-es népszavazás környéki kampányban és később sem erről volt szó. Önök ingyen egészségügyet ígértek, ehelyett jogot adnak arra, hogy mindenki úgy őrizze meg egészségét, ahogy tudja? Bőkezűnek nem nevezném ezt a gesztust.

Sok szó esik manapság arról, hogy összeegyeztethető-e a jogállamiság eszméjével az Alkotmánybíróság hatáskörének bármely indokkal történő csorbítása, vagy a polgárok alkotmánybírósághoz fordulási jogának szűkítése. Erről sem beszéltek korábban, érdekelne a véleménye.

Az a párt, mely a közelmúltban oly hatékonyan alkalmazta a népszavazás intézményét, most arra készül, hogy az érvényességi küszöb emelésével nehezítse azok dolgát, akik a nép döntését kívánnák egyik, vagy másik dologban. Nem ezt mondták, amíg ellenzékben voltak. Most, hogy hatalomra kerültek, a nép szava már nem olyan fontos Önöknek, hiszen az alaptörvényről sem kívánják a polgárokat megkérdezni. Persze az is lehet, hogy tartanak attól, hogy az eddig sikerrel alkalmazott fegyver Önök ellen fordulhat?

Tisztelt Képviselő Úr! Kedves Zoltán! Az elmúlt néhány hónapban, amit a hegyvidéki képviselő-testületben együtt töltöttünk, volt néhány vitánk. Ezek a közös ügy szem előtt tartásával, érvekkel dőltek el. Ideje, hogy a választóit is megtisztelje azzal, hogy az új alkotmányról szóló parlamenti döntés előtt elmondja érveit a fenti kérdésekről, meg mindarról, ami a téma kapcsán a kerületi polgárokat érdekelheti. Kérem, adjon lehetőséget arra, hogy személyes álláspontját egy nyílt fórumon megismerhessük.

Budapest, 2011. április 4.

                                                                                         Sipos Péter

Amint megjön a válasz, megosztom kedves olvasóimmal.

Fellegi Ádám zongoraművész mondta egyszer egy interjúban, hogy nem érti a közönséget, mert mindig a „klasszikus” zenéket szeretnék hallani a koncerteken. Szerinte a koncertterem nem múzeum, hogy régi darabokat játsszanak benne, hanem az új muzsikával kellene megismerkedni ott. Ez jutott eszembe tegnap a színházban.

Egy öreg király lemondani készül trónjáról. Eldönti, hogy három lányára hagyja az országot. Kinek-kinek úgy juttat az örökségből, ahogy az hűségét és szeretetét elő tudja adni. Természetesen bedől az álnok nagylányok mézes-mázos szavainak és elüldözi a legkisebbet, aki igazán szereti. Hasonlóan jár hűséges szolgája is, mert őszintén elmondja: rosszul döntött. A történet folytatásában aztán a félreértések száma tovább nő. A végén minden kiderül, igaz, egy kicsit későn már, mert majdnem mindenki belehal a dologba.

Varró Dániel – számomra – hiába dolgozott láthatóan sokat azért, hogy felfrissítse a több, mint négyszáz éves szöveget, a történet nekem már igencsak uncsi. Hiába adtak bele apait-anyait a Nemzeti színészei, ez már egy lejárt lemez. A dolog emberi vonatkozásai természetesen aktuálisak, az embert elvakítják a szép szavak, a lényeget elfedi a kommunikáció, de az évszázados drámai megoldásokon már nem lehet segíteni, a moly nagy részüket megette.

Vagy bennem van a hiba?

Tarr Béla filmje két és fél órás. Már ezért is embert próbáló. No meg azért is, mert az akciókhoz szokott szemünknek és agyunknak a fekete-fehérben ismétlődő egyhangúsághoz is hozzá kell szoknia.

Valahol, talán még az üveghegyen innen, de nem biztos, hogy pont ott él, azaz inkább létezik egy fél kezére béna, fél szemére üveg ember, az egyszem lányával és egyszem lovával egy kietlenül tágas házban.  Kint folyton orkán tombol, zúgása behallatszik a házba. A napok monoton egyhangúságban telnek, reggel két stampedli pálinka, vízhordás, evés (minden alkalommal egy-egy hajában főtt krumpli, az apa mohón felfalja, a lány a felét meghagyja), valami tevés-vevés, aztán este lesz, lámpagyújtás, alvás. A ló kezdi. Hiába noszogatják, nem eszik, nem iszik, csak áll az istállóban. Aztán a kút apad ki. A szomszéd megmondja, hogy a lesből támadók mindenünket elveszik. Minden az övék már. A szél meg csak fúj, lankadatlan. Aztán egyszer csak sötét lesz. Majd a lámpások sem adnak fényt, pedig van még olaj bennük. A parázs is bealszik. Nem értik mi van. Sötétség, vége.

Madách ezt úgy mondta, hogy az „élet értelme a küzdés maga”. Tarr Béla ezt gyönyörű képekkel, fejfájdító monotonitással adja tudtunkra. Értem, miért mondja, hogy ez az utolsó filmje. Tényleg nincs tovább.

Depresszióra hajlamosaknak ellenjavallt.

Tarlós főpolgármester úgy döntött, hogy a Moszkva tér legyen újra Széll Kálmán tér. (Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez pusztán pótcselekvés. Ha már valamilyen nagy beruházással nem tudja nevét beírni a történelemkönyvekbe, legalább így hagyjon nyomot maga után.) Az I. és II. kerületi képviselő-testület már áldását adta az ötlethez, a Hegyvidéki önkormányzatnál még nem született döntés. Komoly nyilvános eszmecserére, a zemberek véleményének kikérésére eddig nem volt igény.

Pedig lenne mit meggondolni. A számomra evidens kérdés először is az, hogy miért van szükség erre a változtatásra. A Moszkva tér pont 60 éve viseli nevét. Talán még 20 évvel ezelőtt a megszálló szovjetek fővárosa juthatott róla eszünkbe, de most már ez történelem. A teret használók nagy része ezt a nevet ismeri, megszokta. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, keveseket zavar.

A névváltoztatás ellenben egy sor gonddal, kiadással jár. Megéri?

Én kíváncsi vagyok az Önök véleményére, mert előbb-utóbb nekem is döntenem kell. Kérem, szavazzanak!

Valószínűleg volt már izgalmasabb ülése is a Hegyvidék önkormányzati testületének, mint a legutolsó, múlt pénteken. Általában az ilyen összejövetelek a szociális ügyekben érkezett fellebbezések kötelező elutasításával kezdődnek. Az elénk kerülő előterjesztésekből rendszeresen az állapítható meg, hogy a hivatal a jogszabályokkal összhangban utasítja el valakinek a támogatási igényét, így nincs mit tennie a testületnek sem.

A testület döntött a díszpolgári címekről is. Bár nem a mi jelöltjeink futottak be, a két kitüntetett is érdemes a címre. A tizenhat felmerült névből az előkészítő bizottság Fehér Anna szerzetes nővért, a Vakok Batthyány László Gyermekotthon Római Katolikus Óvoda, Iskola alapító-igazgatóját és Kovács Gergelyné kultúrtörténész, múzeumigazgatót (a Postamúzeum éléről ment nyugdíjba) javasolta. A téma kapcsán vállaltuk, hogy kidolgozzuk részletes javaslatainkat arra, hogyan lehetne bevonni a kerület polgárait a döntés előkészítésébe.

Döntés született arról, hogy módosulnak a szociális alapellátásokért (időskorúak és fogyatékos személyek nappali ellátása, étkeztetés stb.) fizetendő díjak. A fizetendő díjak alig változnak, a költségek növekményét az önkormányzat állja.

Módosultak a kerületi kezelésű utak felbontásának szabályai is. A mostani változás lényege, hogy többet kell fizetni felbontónak és rövidebb ideig szabad csak feltúrni az utakat. Azt javasoltuk, hogy a szabályok legyenek még szigorúbbak azoknál az utaknál, melyek felújítása öt éven belül történt. Kezdeményeztük olyan, a kerület honlapjáról elérhető internetes felület létesítését, amelyen a kerület polgárai tájékozódni tudnak a közutakat érintő aktuális munkákról, útfelbontásokról (kivitelező, a műszaki ellenőr személye, kezdési és befejezési határidő). Ezen az oldalon legyen lehetőség arra, hogy az engedély nélküli igénybevételeket bejelenthessék, észrevételeket tehessenek és jelezhessék a hibákat. Abban maradtunk, hogy javaslatainkat alaposabban kidolgozzuk.

Nem akarom elvenni a Hegyvidék újság kenyerét, ezért nem térek ki minden egyes napirendi pontra (bizottságok beszámolója a munkájukról, pályázat kiírása a Virányosi Közösségi Ház igazgatói posztjára, pályázati pénzmaradványok visszafizetése, emléktábla elhelyezése stb.), mert egyik sem tűnt sorsdöntő jelentőségűnek.

A napirend utáni felszólalások az ellenzék terepe. Vincze Géza képviselőtársam – szerintem joggal – azt tette szóvá, hogy a Hegyvidék újság nem ismertette kellő részletességgel a költségvetési vitában elhangzott ellenzéki érveket arról, milyen veszélyesnek tartjuk a 2011-es kerületi büdzsét. Pokorni polgármester válaszában biztosította az ellenzéket arról, hogy a helyi sajtó készséggel ad helyt az ellenzéki véleményeknek. Ki fogjuk próbálni. Püspöki Gábor – mint kiderült nyitott kapukat döngetett amikor – azt vetette fel, hogy az önkormányzati intézmények is kapcsolódjanak be a szelektív hulladékgyűjtésbe. Jómagam felhívtam a figyelmet arra, hogy az önkormányzat honlapjának megújítása során az útfejlesztési testületről szóló információk eltűntek. Eddig sem voltak láthatóak a testület döntései, de legalább azt lehetett tudni, kik a tagok, most viszont már ez sem szerepel az oldalon. Ugyancsak kifogásoltam, hogy az oldalon nem található meg a MOM-Gesztenyéskert koncesszióba adásáról szóló szerződés, pedig ez a törvény szerint közérdekű adatnak számít. Ígéretet kaptam arra, hogy a hibákat kijavítják.

Ez és ennyi volt a képviselő-testület 2011. márciusi ülésének története.

Esterházy Péter a Nemzeti Színháznak írta ezt a darabot. Az első parancsolat („Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! „) adta a témát. Az Úr majdnem olyan, mint bárki asszony ura, mint bármelyikünk. Emberisten, akivel éppoly nyomorultul végez a rák, mint bármelyikünkkel.

Esterházy szövegei látszólag könnyedek, mulattatóak. Hallgatva és nézve az ember mégis érzi, hogy a közlendőnek csak egy kicsiny részét, ha felfogja. Olvasva biztosan mélyebben megérteni. Tömören, játékosan fogalmaz, beidézve ezt-azt.

Az előadás élvezetesen lendületes. Minden színész remek. Ajánlom.

A múltkor egy családi beszélgetés során jött elő az alábbi történet. A Földrajzi-név Bizottság körüli történések miatt egy kicsit aktuálisnak érzem ma is.

Valamikor réges-régen, az ellopott rendszerváltást megelőzően, az akkori pártunk és kormányunk úgy döntött, hogy bevezeti a demokráciát. Ez akkor volt, mikor a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkára megkezdte a szovjethatalom sírjának ásását. 1985-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt úgy határozott, hogy lehetővé teszi a dolgozó magyar nép számára, hogy a demokratikus választások során – az addig egyébként bevált szokással szemben – ne kizárólag a Hazafias Népfront jelöltjeire lehessen szavazni, hanem bárki emberfiára, aki jelölést kap. A dolog nagyon egyszerű és rendkívül demokratikus volt. A jelölt-jelölteknek csak meg kellett jelenniük a választás előtt tartott jelölőgyűlésen, ott elmondani, mit is szeretnének tenni, ha megválasztják őket és ezzel máris felkerülnek a szavazólapra.

Az én drágám – akkor már három gyermek anyja – abban az időben a Fővárosi Tanács dolgozója volt. Ebben a minőségében azt a feladatot kapta, hogy menjen el a lakóhelyén, a XII. kerületben tartandó jelölőgyűlésre és figyelje meg, betartják-e a szabályokat a jelölés során. A gyűlésről feldúlva érkezett haza. Mint kiderült, pártunk jobb kezével meghozta a demokratikus szabályokat, majd a bal keze órákkal a gyűlés kezdete előtt megtöltötte az ülés helyszínét a hivatalos jelöltet támogató, megbízható elvtársakkal. Annyira, hogy a később jövő megbízható elvtársak már be se fértek a terembe. Azok pedig, akik az alternatív jelölés sanda szándékával időre érkeztek, csak a folyosón találtak helyet. Ott pedig nem lehetett jelölni. Az elvtársak egyik szeme sírt, mert hiába találták ki a buta magyar népnek a demokráciát, az Istennek sem nem akartak másik jelöltet állítani, a másik szemük pedig nevetett, mert tudták, mindez csak azért volt, mert a Párt jelöltje tökéletesen alkalmas, fölösleges is lett volna bárkinek is kiállnia ellene.

A feldúlt megfigyelő másnap pontosan jelentette is az illetékesnek, hogy itt bizony vissza lett élve. De a főelvtárs csak mosolygott a bajsza alatt, és egyáltalán nem háborodott fel. Haragra akkor gerjedt, amikor az én kedvesem – nem tagadom, az én naiv bíztatásomra és aktív segítségemmel – magához a Sajtóhoz fordult. Olvasói levelet intézett a Párt lapjához, hadd tudja meg az egész világ, milyen huncutságok történtek itt jelölés címén. A levél nem az újságban, hanem a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának Titkára (ma főjegyzőnek hívnánk) asztalán jelent meg. Ő aztán mindennek elmondta beosztottját, aki így túllépte hatáskörét. Kis híján kitették a szűrét az én forrófejű hitvesemnek. Kis híján, mert a 80-as években már igen slampos volt a Kádár rendszer.

Ha jól érzékelem, ma már nem ilyen laza korban élünk.

Igazán szép teljesítmény tőlem, hogy csak háromhavonta írok az egyelőre egy szem unokánkról. De most nem ússzák meg. Arról van szó, hogy – mint azt mindenki sejti – a kisasszony nem csak gyönyörű, de ráadásul még zseni is. Az előbbi állítást a kép, az utóbbit a következő történet bizonyítja, minden kétséget kizáróan.

A történet egyik szála.

Karácsonyra kapott a gyermek egy CD-vel dúsított mesekönyvet az erdők és mezők állatairól. Az első opus a lemezen gyermekkorunk slágere, az „A part alatt” kezdetű nóta, melyben – mint köztudott – három varjú kaszál. A dalt állathangok illusztrálják. A varjas a résznél nagy károgás hallatszik. A gyermek egy idő után úgy döntött, hogy a madarakat „kár-kár”-nak hívják. A lüke család boldog, mert ezt legalább megérti a halandzsából.

A másik szál.

A nagyanyó és unokájának egyik közös játéka a varrógép. Egy ekkora gyermekhez képest hosszú időt tudnak eltölteni egy agyonvarrt rongy ismételt öltögetésével, századszori megmérésével. Van, hogy tíz-tizenöt önfeledt perc is eltelik ezzel a foglalatossággal. A gyermek, közelítvén a varrógéphez, hangosan károgni szokott, amit nem tudtunk mire vélni. A gonosz nagyapa képes volt megjegyzéseket tenni nagyanyóra, némi hasonlóságot keresvén a kedves asszonyság és a varjú nemzetség között.

A két szál összefut

Egyik alkalommal unokánk hangos károgással kéredzkedett a géphez. A lelkes nagyi megkérdezte tőle: „Mi van Lilla, varrjunk?”. Én pedig a homlokomra csaptam.

Kocsis Ágnes filmje majdnem két és fél órás, mégsem azért feszeng az ember a mozi ülésén, mert már nagyon várja a végét, hanem azért, mert annyira nyomasztó, annyira kemény. Pedig látszólag semmi különös nem történik. Egy átlagosan életunt, de átlag feletti testsúlyú ápolónő rutinszerűen tolja a kórház hosszú folyosóin a proszektúrára az elfekvőben jobblétre szenderülteket. Feladata az is, hogy felhívja a hozzátartozókat. Ezt a feladatot nagyon utálja, de kötelességszerűen, fahangon elmondja a legszükségesebbeket, egy darabig elhallgatja a síró hozzátartozókat, aztán leteszi a telefont. Általában nem beszél senkivel, mert a betegek nem képesek rá, a kollégákkal meg nincs miről. Néhányan azt hiszik, hogy afféle fekete angyal, aki átsegíti a menthetetlen betegeket a másvilágra, de neki ilyesmi eszébe sem jut. Közömbös minden, ami körülveszi. Otthon sincs semmi különös. Vidéken dolgozó barátja (az élettárs kifejezés nemcsak hivatalossága miatt nem illik ide) minden este pontban nyolckor hívja, hogy az esedékes semmitmondó beszélgetést letudja. Egyetlen dolog, amit tehet, eszik és eszik, hogy növelje magán a védőréteget.

Aztán előkerül valaki, akit ugyanúgy hívnak, mint gyermekkori barátnőjét. Keresni kezdi a hajdanvolt iskolatársat és rájön, valaha őt is szerették és ő is tudott szeretni. Látszólag nem történt semmi, de mintha újra kezdené érdekelni a világ, ami körülveszi. Vagy csak úgy tűnik?