Fellegi Ádám zongoraművész mondta egyszer egy interjúban, hogy nem érti a közönséget, mert mindig a „klasszikus” zenéket szeretnék hallani a koncerteken. Szerinte a koncertterem nem múzeum, hogy régi darabokat játsszanak benne, hanem az új muzsikával kellene megismerkedni ott. Ez jutott eszembe tegnap a színházban.
Egy öreg király lemondani készül trónjáról. Eldönti, hogy három lányára hagyja az országot. Kinek-kinek úgy juttat az örökségből, ahogy az hűségét és szeretetét elő tudja adni. Természetesen bedől az álnok nagylányok mézes-mázos szavainak és elüldözi a legkisebbet, aki igazán szereti. Hasonlóan jár hűséges szolgája is, mert őszintén elmondja: rosszul döntött. A történet folytatásában aztán a félreértések száma tovább nő. A végén minden kiderül, igaz, egy kicsit későn már, mert majdnem mindenki belehal a dologba.
Varró Dániel – számomra – hiába dolgozott láthatóan sokat azért, hogy felfrissítse a több, mint négyszáz éves szöveget, a történet nekem már igencsak uncsi. Hiába adtak bele apait-anyait a Nemzeti színészei, ez már egy lejárt lemez. A dolog emberi vonatkozásai természetesen aktuálisak, az embert elvakítják a szép szavak, a lényeget elfedi a kommunikáció, de az évszázados drámai megoldásokon már nem lehet segíteni, a moly nagy részüket megette.
Vagy bennem van a hiba?
