Kocsis Ágnes filmje majdnem két és fél órás, mégsem azért feszeng az ember a mozi ülésén, mert már nagyon várja a végét, hanem azért, mert annyira nyomasztó, annyira kemény. Pedig látszólag semmi különös nem történik. Egy átlagosan életunt, de átlag feletti testsúlyú ápolónő rutinszerűen tolja a kórház hosszú folyosóin a proszektúrára az elfekvőben jobblétre szenderülteket. Feladata az is, hogy felhívja a hozzátartozókat. Ezt a feladatot nagyon utálja, de kötelességszerűen, fahangon elmondja a legszükségesebbeket, egy darabig elhallgatja a síró hozzátartozókat, aztán leteszi a telefont. Általában nem beszél senkivel, mert a betegek nem képesek rá, a kollégákkal meg nincs miről. Néhányan azt hiszik, hogy afféle fekete angyal, aki átsegíti a menthetetlen betegeket a másvilágra, de neki ilyesmi eszébe sem jut. Közömbös minden, ami körülveszi. Otthon sincs semmi különös. Vidéken dolgozó barátja (az élettárs kifejezés nemcsak hivatalossága miatt nem illik ide) minden este pontban nyolckor hívja, hogy az esedékes semmitmondó beszélgetést letudja. Egyetlen dolog, amit tehet, eszik és eszik, hogy növelje magán a védőréteget.
Aztán előkerül valaki, akit ugyanúgy hívnak, mint gyermekkori barátnőjét. Keresni kezdi a hajdanvolt iskolatársat és rájön, valaha őt is szerették és ő is tudott szeretni. Látszólag nem történt semmi, de mintha újra kezdené érdekelni a világ, ami körülveszi. Vagy csak úgy tűnik?
