A múltkor egy családi beszélgetés során jött elő az alábbi történet. A Földrajzi-név Bizottság körüli történések miatt egy kicsit aktuálisnak érzem ma is.
Valamikor réges-régen, az ellopott rendszerváltást megelőzően, az akkori pártunk és kormányunk úgy döntött, hogy bevezeti a demokráciát. Ez akkor volt, mikor a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkára megkezdte a szovjethatalom sírjának ásását. 1985-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt úgy határozott, hogy lehetővé teszi a dolgozó magyar nép számára, hogy a demokratikus választások során – az addig egyébként bevált szokással szemben – ne kizárólag a Hazafias Népfront jelöltjeire lehessen szavazni, hanem bárki emberfiára, aki jelölést kap. A dolog nagyon egyszerű és rendkívül demokratikus volt. A jelölt-jelölteknek csak meg kellett jelenniük a választás előtt tartott jelölőgyűlésen, ott elmondani, mit is szeretnének tenni, ha megválasztják őket és ezzel máris felkerülnek a szavazólapra.
Az én drágám – akkor már három gyermek anyja – abban az időben a Fővárosi Tanács dolgozója volt. Ebben a minőségében azt a feladatot kapta, hogy menjen el a lakóhelyén, a XII. kerületben tartandó jelölőgyűlésre és figyelje meg, betartják-e a szabályokat a jelölés során. A gyűlésről feldúlva érkezett haza. Mint kiderült, pártunk jobb kezével meghozta a demokratikus szabályokat, majd a bal keze órákkal a gyűlés kezdete előtt megtöltötte az ülés helyszínét a hivatalos jelöltet támogató, megbízható elvtársakkal. Annyira, hogy a később jövő megbízható elvtársak már be se fértek a terembe. Azok pedig, akik az alternatív jelölés sanda szándékával időre érkeztek, csak a folyosón találtak helyet. Ott pedig nem lehetett jelölni. Az elvtársak egyik szeme sírt, mert hiába találták ki a buta magyar népnek a demokráciát, az Istennek sem nem akartak másik jelöltet állítani, a másik szemük pedig nevetett, mert tudták, mindez csak azért volt, mert a Párt jelöltje tökéletesen alkalmas, fölösleges is lett volna bárkinek is kiállnia ellene.
A feldúlt megfigyelő másnap pontosan jelentette is az illetékesnek, hogy itt bizony vissza lett élve. De a főelvtárs csak mosolygott a bajsza alatt, és egyáltalán nem háborodott fel. Haragra akkor gerjedt, amikor az én kedvesem – nem tagadom, az én naiv bíztatásomra és aktív segítségemmel – magához a Sajtóhoz fordult. Olvasói levelet intézett a Párt lapjához, hadd tudja meg az egész világ, milyen huncutságok történtek itt jelölés címén. A levél nem az újságban, hanem a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának Titkára (ma főjegyzőnek hívnánk) asztalán jelent meg. Ő aztán mindennek elmondta beosztottját, aki így túllépte hatáskörét. Kis híján kitették a szűrét az én forrófejű hitvesemnek. Kis híján, mert a 80-as években már igen slampos volt a Kádár rendszer.
Ha jól érzékelem, ma már nem ilyen laza korban élünk.
