Tarr Béla filmje két és fél órás. Már ezért is embert próbáló. No meg azért is, mert az akciókhoz szokott szemünknek és agyunknak a fekete-fehérben ismétlődő egyhangúsághoz is hozzá kell szoknia.
Valahol, talán még az üveghegyen innen, de nem biztos, hogy pont ott él, azaz inkább létezik egy fél kezére béna, fél szemére üveg ember, az egyszem lányával és egyszem lovával egy kietlenül tágas házban. Kint folyton orkán tombol, zúgása behallatszik a házba. A napok monoton egyhangúságban telnek, reggel két stampedli pálinka, vízhordás, evés (minden alkalommal egy-egy hajában főtt krumpli, az apa mohón felfalja, a lány a felét meghagyja), valami tevés-vevés, aztán este lesz, lámpagyújtás, alvás. A ló kezdi. Hiába noszogatják, nem eszik, nem iszik, csak áll az istállóban. Aztán a kút apad ki. A szomszéd megmondja, hogy a lesből támadók mindenünket elveszik. Minden az övék már. A szél meg csak fúj, lankadatlan. Aztán egyszer csak sötét lesz. Majd a lámpások sem adnak fényt, pedig van még olaj bennük. A parázs is bealszik. Nem értik mi van. Sötétség, vége.
Madách ezt úgy mondta, hogy az „élet értelme a küzdés maga”. Tarr Béla ezt gyönyörű képekkel, fejfájdító monotonitással adja tudtunkra. Értem, miért mondja, hogy ez az utolsó filmje. Tényleg nincs tovább.
Depresszióra hajlamosaknak ellenjavallt.
