Sipos Péter blogja

Ma a Nemzeti Színházban éltük át újra a tegnapi gyöngyöspatai élményeket. A vadászjelenetek Alsó-Bajorországból a II. világháború után történik, és arról szól, mennyire képtelenek az emberek elviselni, ha valaki nem olyan, mint ők.

Valamikor réges-régen láttuk a film-változatot. Annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy meg akartam nézni a darabot. Nem bántam meg. A rendezés és az előadás zseniális. Jó, hogy a végén mindenki kap egy pohár sört. Segít a gyomorgörcs oldásában. Aki csak felhőtlenül szórakozni szeretne, ne erre vegyen jegyet.

Rendszeres olvasóim tudják, hogy a választók végtelen kegyelméből tavaly ősz óta önkormányzati képviselő vagyok. E tisztségemben hivatalos voltam a kerület szervezte március 15-i ünnepségre és a koszorúzásra is. Aki ismer, tudhatja, mennyire rühellem az ilyen eseményeket, de nem láttam mentséget, menni kell. Tegnap este ért utol a hír, hogy néhányan a gárda-sújtotta Gyöngyöspatára készülnek ünnepelni. A Facebookon – tetszik tudni ott, ahol a fülkeforradalmat is szervezték – verbuválódott a résztvevők csapata. Nem sokat tétováztunk, percek alatt megszületett a döntés: ott a helyünk. (Ami a kerületi ünnepséget illeti – úgy hírlik – nem vesztettem semmit. Váczi alpolgármester ismét megnyerte a fülkeforradalmat, a cserkészek elhelyezték a koszorúkat. A miénken a felirattal: „Kívánjuk a sajtó szabadságát!”)

Délelőtt 10 óra után néhány perccel érkezünk a gyöngyöspatai polgármesteri hivatal elé. A pestiek csoportja éppen megindul a cigánysor felé. Vagyunk vagy hatvanan, közöttünk Horváth Aladár és Iványi Gábor. Nem kell sokat menni, a bolt előtt az ismert feketeruhás alakok, a mellényükön „Szebb Jövőt Polgárőr Egyesület” felirattal. A házakból érdeklődve nézik a fura menetet. A cigánysor kezdetén álldogáló rendőrök udvariasan utat nyitnak. Egy kis teresedésnél megállunk, a helyiek előmerészkednek, beszélgetések kezdődnek. Egy ifjú hölgy, akiről kiderült, hogy öt gyermekes édesanya, arról beszél, hogy az árvíz tönkretette a házukat. A balhé akkor kezdődött, amikor a Vöröskereszt házat akart vásárolni nekik a faluban. A választáson vesztes jobbikos polgármester jelölt felbíztatta a „parasztokat” és megakadályozták az ügyletet.

Beszédek kezdődnek. Először Horváth Aladár, majd a helyi kisebbségi önkormányzat vezetője szól. Ők is elmondják, hogy a feketeruhások folyamatosan fenyegetik őket. Éjszakánként nem tudnak aludni, mert félnek. Rendszeresen hallani, hogy kint járkálnak, bevilágítanak az ablakokon. Aki elhagyja a telepet, boltba vagy iskolába megy, gárdista kíséretet kap. A feketeruhások rendszeresen provokálják, megalázzák őket. A boltban maszkos alakok fenyegetően figyelnek. A rendőrök a gárdistákat nem, csak a romákat igazoltatják. Iványi is a nemzet szégyenéről beszél, majd azt indítványozza, menjünk együtt a falu közepén lévő Kossuth szoborhoz ünnepelni. Rendőri kísérettel vonulunk.

A pestiekhez ekkor vagy 70-80 helyi cigány is csatlakozik. Főleg a gyerekek, ők veszik rá a szülőket, hogy jöjjenek velük. Útközben beszélgetünk. Elterjed a hír, délután idejönnek a Gój motorosok is. Megtudjuk, hogy a feketeruhásokat a „parasztok” szállásolják el és etetik. Egyesek szerint még pénzt is adnak nekik.

Lemaradunk a menettől, és megpróbálunk szóba elegyedi a gárdistákkal. Egy terepszínű egyenruhás csapatba botlunk. Fejükön zöld vagy piros barret, rangjelzések, nevük a mellükre írva. Mint az igaziaknál. Eszes „parancsnok” beszél, a „beosztottak” hallgatnak, mint a sült hal. Eszes, savószemű, halk szavú. Pattogva beszél, de nem sokat mond. Megpróbálom szóra bírni a 18 éves forma embereinek egyikét, de noszogatásomra azt a viccesnek gondolt választ adja, hogy ő süket, ne faggassam.

Közben egy zárt alakzatban masírozó feketeruhás csoportra leszünk figyelmesek, akik a cigánysor felé vették az útjukat. Mi utánuk. A rendőrök elállják az útjukat. Kiderül, csak az egyik társuk házához mennek, mert leteszik a mellény alatti pulóvereket, melegítőket. Megpróbálunk beszélni velük, de nem válaszolnak. A cigánysor felé vezető utat elálló rendőrök elmondják, hogy nem engedik be a telepre a „polgárőröket” és igyekeznek a nyugalmat fenntartani. A gárdistákkal nem tudnak mit kezdeni, mert van polgárőr igazolványuk. Mindegyiket igazoltatják, „megvannak az adataik”.

A bolt előtt Böjte József próbál szót érteni egy helybéli fiatalasszonnyal és néhány „polgárőrrel”. Egyik feladat sem könnyű. Míg a hölgy szinte levegővétel nélkül mondja a magáét, a feketeruhások hallgatnak. Elhangzanak az ismert panaszok, hogy ezekkel nem lehet együtt élni, koszosak, beviszik a tetveket és a betegségeket az óvodába, iskolába, miattuk nem lehet farsangi bált rendezni, mert kitör a verekedés. A feketeruhások „szóvivője” bejelenti, hogy nem nyilatkoznak, mert a média elferdíti a szavaikat.

Az ünnepség végére érünk a Kossuth-szoborhoz. Mesélik, roma gyerekek elszavalták a talpra magyart, elénekelték a himnuszt. Láthatóan elérzékenyült mindenki. A háttérben a „polgárőrök” és a zsaruk csoportba verődve beszélgetnek. Közben rendőri erősítés érkezik. Kutyát is hoznak. Egymás között arról beszélnek, hogy ez itt egy engedély nélküli tüntetés. Lassan visszasétálunk a cigánysorra. A jelenlétünktől felbátorodott cigányok az egyik gárdistára mutogatnak és azt mesélik, hogy elsősorban orgazdaságból él. Oda-oda kiabálnak neki: „Józsi, ma milyen lopott holmit adsz el?” A rendőrök nyugalomra intenek. A kutyás rendőr és néhány társa a telep közepén foglalja el őrállását.

Delet harangoznak. A szervezők búcsúzkodni kezdenek. A helyiek köszönik a látogatást és a biztatást. Remélem szívből mondják. Szorongva érkeztünk, mert fogalmunk sem volt, mit tudunk tenni. Azt gondolom, hogy jól tettük, hogy ott voltunk. Rossz rágondolni, mit hagytunk ott.

2011. Magyarország. Ma van a polgári forradalom 163. évfordulója. Tetszik tudni: „Egyenlőség, szabadság, testvériség”. Éljen a Köztársaság!

Az interneten terjed Kocsis Zoltán és Schiff András (a zenében kevésbé jártasak számára: mindketten zongoraművészek, az előbbi a Nemzeti Filharmonikusok vezetője) levélváltása. Nem túl emelkedett írások, nem hoznám szóba, de Kocsis levelének egy mondata itt motoszkál a fejemben. Ezt írja: „Könnyű most azt mondani, hogy Szögi Lajos és Marian Cozma – a jéghegy csúcsai – egy elhibázott népesedéspolitika és egy katasztrofálisan eredménytelenül működő segélyrendszer áldozatai.”

Most nem a mondatban alig rejtett cigányozásról szeretnék beszélni, bár az is megérne egy misét, mint ahogy az is, hogy egy szimpla szórakozóhelyi összetűzésben meghalt vendégjátékos ostoba és értelmetlen halálából miként lehetett a "cigánybűnözés" áldozatának szobrát kifaragni. (Lásd bővebben: Szíven szúrt ország.) A Kocsis által említett két ember nevét az országban szinte mindenki ismeri. De ki tudja annak a hat  cigány honfitársunk nevét, akiket pusztán származásuk miatt gyilkoltak meg 2008-2009-ben?

Egy órás intenzív internetes kutakodás kellett nevük kiderítéséhez. A tudósításokban általában csak úgy említik őket, hogy „x éves nő”, „munkába induló férfi”, vagy „apja és öt éves gyermeke”. Mintha nevük nem is lenne. Álljon hát legalább itt a fajgyűlölet hat áldozatának neve:

Nagy József (43) és Nagy Tiborné (40) † Nagycsécse 2008. november 3.

Csorba Róbert (27) és Csorba Robika (5) † Tatárszentgyörgy 2009. február 23.

Kóka Jenő (54)  † Tiszalök 2009. április 22.

Balogh Mária (45) † Kisléta 2009. augusztus 3.

A gaztettekre a helyszíneken csak az üszkös romok emlékeztetnek, évfordulós megemlékezés, emlékmű nincs. A többség felejteni akar. A nevüket is. Minél előbb. Ne hagyjuk!

Azt tartom magamról, hogy tiszteletben tartom a törvényeket, mert az a véleményem, hogy a törvényesség a békés, normális társadalmi együttélés alapja. Néhanapján morgok ugyan egy-egy számomra érthetetlen szabály miatt, de úgy gondolom, a törvénykezésnek is van selejtje, majd kijavítják, mert rájönnek, hogy rossz.

Most új helyzet ígérkezik. A  nyuszi új alkotmányt hoz. Olyant, amivel nem tudok azonosulni. Minél többször olvasom, annál kevésbé. Mit kezdjek például a bevezető „nemzeti hitvallás” emelkedettnek szánt szövegének olyan passzusaival, mint például azzal, hogy „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”, vagy azzal, hogy „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait, és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát”. Bevallom, nem is értem, csak borsódzik a hátam tőle. Nem sorolom tovább, fölösleges.

Mondhatnám, hogy nem érdemes a bevezető rizsával foglalkozni, ha a lényeg rendben van. De sajnos rengeteg olyan rendelkezés van a tervezetben (a gyermekek után, vagy a külhoni magyaroknak adandó szavazati jog, az alkotmánybíróság korlátozása, a bíróságok önállóságának korlátozása, a múltba forduló elnevezések, mint a Kúria és a vármegyék fogalmának visszaállítása és a sort hosszan folytathatnám), ami szerintem elfogadhatatlan.

Nagy próbatétel ez a polgárembernek. Vannak, akik azt vallják, hogy egy demokrata akkor is az alkotmányosság talaján kell, hogy álljon, ha az alaptörvényt nem ízlése szerint tákolták össze. Adott esetben nem biztos, hogy azonosulni tudok ezzel az elvvel. Van olyan szituáció, amikor attól maradunk demokraták, hogy ellenállunk. Lehet, hogy ez a helyzet is ilyen? Még töröm a fejem, hogy mi tévő legyek.

No zsarukáim, hogy is vagyunk azzal a hamis tanúzással? Na és maguk, bíró hölgyek és urak, mindent elhisznek, csak mert rendőrök mondják? Megmondtam, hogy ennek vége. Tessék, meg is van. A Nemzet Pennája már a tintában ficánkol, hogy aláírhassa Nevét, aztán törvénybe lesz iktatva: megbuktatok, mint Rottenbiller. Nektek annyi. És ha visszapofáztok, akkor megvan rá a módszer, hogy a konok fejetekbe verjük a frankót.

Azt hittétek, hogy a Ti dolgotok a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás? Majd azt mi megmondjuk, mi a Ti dolgotok, és mi az igazság, Ti csak ne törjétek a buksi fejeteket. Megmondjuk előre és visszamenőleg is, ne legyen rá gondotok. Ha esetleg nem szólnánk időben, inkább kérdezzetek! Nehogy megint fejjel menjetek a falnak! Hiszen azt sem tudhatjátok, mik voltak a szabályok korábban. Nektek nem kell semmilyen törvénykönyvet bujkálni, okoskodni, mérlegelni. Amikor kell, időben meg lesz mondva, mi volt a törvény. Meg lesz mondva a vádirat, a védőbeszéd és az ítélet is. Nektek csak a helyes sorrendre kell figyelnetek. Bár amilyenek vagytok, azt is összekeveritek. Sok gondot okoztok nekem.

Tulajdonképpen nem is tudom, minek is tartunk benneteket. A fene érti a Főnököt is, mindenfélét magyaráz a végzős rendőrtanulóknak. Még a végén a fejükbe száll a dicsőség és mennek a saját fejük után! Én meg csak írhatom a semmisségi törvényeket.

Nem vagyok a Heti Válasz hűséges olvasója. Az online kiadásra rá-rá pillantok, de a nyomtatott változatot csak ritkán veszem a kezembe. A múltkori utazásunk alkalmából megvettem az akkori lapot, melyben két színész beszélgetése ragadta meg a figyelmemet. Blaskó Péter, aki két éve inkább visszautasította a Kossuth díjat, csak ne kelljen Gyurcsány Ferenccel kezet fognia, és Kulka János, aki tagja volt a bizottságnak, mely a díjra javaslatot tett.

Egy hosszabb idézet következik. Ez az a rész, ami miatt a cikket nem tudom kiverni a fejemből.

»Kulka: Gyurcsány Ferenc bevallotta, hogy nem mondott igazat. Egyébként a politika soha nem volt az igazmondás művészete.

Blaskó: Hagyjuk, ő már a múlt. Viszont amikor most arra hívod föl a figyelmet az említett interjúban, hogy mennyire fölerősödnek bizonyos mondatok egy-egy darabban a kormányváltás óta, amikor az Ármány és szerelemben azt mondod, "a fiam hazudott, lehet még belőle miniszterelnök is", akkor csak nézek. Mintha korábban nem erősödtek volna föl mondatok, mintha most lennénk valamilyen zavaros időben.

Kulka: Most tényleg vágni lehet a csöndet a nézőtéren. Egy éve mertek nevetni az emberek. Ma senki nem nevet. "Most ez valami rosszat mondott az Orbán Viktorra? Mi van itt a Nemzetiben? Miért mondja a Kulka, hogy füllentett egy miniszterelnök?" - a csönd mögött ilyen kérdéseket érzek.
Blaskó: Hát persze, hogy nevettek korábban! Akkor olyan miniszterelnökünk volt, aki bevallottan hazudott, tehát ennek a sornak megvolt az akusztikája. Ma meg, ha ezt a sort hallgatják, nem értik, és azt keresik, üzenni akar-e ezzel a Nemzeti. Nem egyértelmű, mire utal, ha utalni akar egyáltalán. Ezért a csönd, nem azért, mert diktatúra van, és az emberek félnek.«

Két színész beszélget. Két művész, aki abból él, hogy érzékeny a világ dolgaira, akiknek a közönség rezdüléseit is meg kellene érteniük. És mégis mennyire másként fordítják le magukban azt, amit tapasztalnak! Az egyik morfondírozik, tépelődik, a másiknak nincsenek kétségei afelől, hogy most végre minden jóra fordult. És ez az érdekes: teljesen biztos abban, hogy eddig minden rossz volt és a tavalyi választást követően végre kisütött a nap hazánk fölött.

Nem kétséges, sok baj van, és az előző nyolc évben regnálók sok hibát, bűnt követtek el. De ez nekem kevés ahhoz, hogy feltétlenül megbízzak a mai fiúkban. Valószínűleg ezért érdekel, hogy sokan miért szavaznak nekik feltétlen bizalmat. Hosszú agymosás eredménye ez, mely alatt az egyközpontú világ jóságát és az azon kívüliek gonoszságát sulykolják. Tudatos munkával alakították ki azt a világlátást, mely sokakat rabul ejtett. Ebben egyszerű magyarázatot kapunk a bennünket körülvevő kérdésekre: van egy ember, aki szembeszáll a világ gyarlóságával, aki közülünk való, de mindannyiinknál kiválóbb, vagyunk mi, akik értjük és szeretjük Őt, és vannak mások, akik rosszat akarnak nekünk, mindent elkövetnek azért, hogy szenvedjünk, és ezt azért teszik, mert gonosznak születtek.

Ez az agymosás egyszerű eszközökkel zajlik. Nap, mint nap új témát kell szállítani, bizonyítandó, hogy mi jót akarunk, az ellenfelek pedig gazemberek, akik majd megkapják a magukét. Az a lényeg, hogy mindig legyen ellenfél: a munkát kerülő tyúktolvaj, a költségvetési hiányt okozó szocialista, a népnyúzó bankok, az élősködő multik, vagy bárki, akire a bajok okozójaként mutogatni lehet. Aki a Legfelső Helyhez hű sajtó, rádió vagy tévé híradásaiból meríti ismereteit állandóan új muníciót kap hitének megerősítésére. Mivel sikerült elérni, hogy az ellentétes politikai nézetűek már nem beszélnek egymással a közügyekről, ellentétes véleménnyel nem találkoznak, nyugodtan gondolhatják, mindenki hozzájuk hasonlóan vélekedik, leszámítva néhány megátalkodottat és az ő ostoba híveiket, akik egyébként egytől egyig gazemberek.

Számomra csak az a kérdés, hogy mi mozdíthatja ki ezeket a hívőket a jelenlegi álláspontjukból? Vajon a személyes élethelyzetük esetleges romlásának jeleit is feledtetni tudja a propaganda? Azt hiszem, ez a következő évek egyik kulcskérdése.

Valahogy az elmúlt hetekben nem jutottunk el moziba. Ma végre összejött. Ismét egy dán remekmű. Én nem értem, hogy a hollywoodi vacakok miért előzik meg nézettségben az ilyen filmeket. Ennyit tesz a jó, és bőkezűen finanszírozott marketing? Valószínű, hogy kevesebben vagyunk, akiket inkább taszít, mint moziba vonz egy – vagy pláne több – Oszkár-díj. Ez a darab végig feszült, egészen apró jelzésekkel rajzolja meg a karaktereket és gyönyörűek a képek. Aztán az ember órákig törheti a fejét, emberségről, az erőszak hasznáról és okairól és hasonlókról. Nagyon jó. Tessék megnézni. Akinek nem tetszene, jöhet a jegy áráért hozzám.

Mint a kerületi önkormányzatban bekerült pártnak, az LMP-nek is lehetősége van javaslatot tenni a Hegyvidék díszpolgára címre. Igaz, csak két címet adományoznak évente, mi három kiválóságot is az előkészítők figyelmébe ajánlottunk.

A névsorban első Bereményi Géza író, költő, rendező. 1970 óta jelennek meg írásai. Sorra jönnek filmjei, amelyeket rendezőként vagy forgatókönyvíróként jegyez. Cseh Tamásnak és még sokaknak verseket-dalokat szerez, nekünk keserédes perceket. Színházakban rendez: Győr, Pécs, Budapest, Kecskemét, Eger, Szolnok, Zalaegerszeg, ... . A dalok és a többi mű szereplőiben ki-ki magára ismerhet, ismerőseire, életére, vagy éppen meg nem élt életeire. Akkor lett szellemi szabad, amikor még nem volt szabad a szellem.

Palásthy György filmrendező is évtizedek óta kerületünk lakója, idén januárban volt 80 éves. 25 nagyjátékfilm fűződik nevéhez. A legsikeresebbek: A meztelen diplomata, Egy régi villamos, Ketten haltak meg, Az élet muzsikája, Retúr, Hahó, Öcsi!, Hahó, a tenger!, Égigérő fű, Szeleburdi család. A negyven felettiek jól emlékeznek televíziós munkáira, többek között a legismertebbre, a Borsra.

Végül, de nem utolsósorban Varró Dániel költő, műfordító, aki 1977-ben született Budapesten. Gyermekkora óta a kerület - a Németvölgy lakója. A "Mackós" iskola tanulója volt. Oda járt, amikor első verseit 12 éves korában megírta. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban. Három önálló kötete jelent meg, és emellett több (főleg gyerekeknek szóló) kötet társszerzője is. Műfordítói tevékenységet végez, verseket, színdarabokat fordít. Drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit számos budapesti és vidéki színház tűzte műsorára.

Biztos, a miénken kívül is számos kiváló javaslat született. Nem irigylem azokat, akiknek döntenie kell. A végső szót a képviselő testület mondja majd ki. Szegény én.

Nagy várokozással mentünk tegnap este a Nemzeti Színházba és nem csalódtunk. A Mohácsi testvérek darabjai mindig izgalmas élmények. Kaposváron a híres-hírhedt 56-os darabjukat, Pécsett az elveszett levél átiratát láttuk tőlük. Izgalmas nyelvi leleményekkel és mély mondandóval örvendeztetik meg a nagyérdeműt.

Az Egyszer élünk ... valós történeten alapul. A háború után a falu népe a János vitéz előadására készül. Ott vannak a felszabadító szovjet csapatok is. A történet a GULAG-ban folytatódik, majd a hatvanas években újra Magyarországon fejeződik be.

Az első két felvonás fergeteges tempója a harmadikban szándékosan lassul le. Bár ebben a részben mindenki életben marad, mégis ez a legtragikusabb. A színészek remekek, a zene kiváló. Mohácsiék megint kitettek magukért és beleestek szokásos hibájukba: nem tudják időben abbahagyni a történetet. Egy fél felvonással ez a darab is hosszabb, mint kellene. De így is jó. Menjen mindenki és nézze meg, amíg lehet, mert lelkünk üdvének felkent őrzői már készítik a selyemzsinórt Alföldinek.

Nem tehetek róla, de Orwell egyre gyakrabban jut eszembe. Most éppen az adóváltozások körüli szómágia idézte fel bennem az Állatfarm disznóinak jelmondatát.

Amikor tavaly Legfelsőbb Helyről megtudhattuk, hogy a gazdaság élénkítésének legfontosabb eszköze az adórendszer radikális átalakítása, legfőképpen az egykulcsos adórendszer, csak a hozzáértők ráncolták homlokukat, az egyszerű adófizetők azt sem tudták, miről van szó. A részletek feltárását, a szabályok elfogadását követően az olvasni tudók számára egyértelművé vált, hogy a többség rosszul jár ezek miatt a változások miatt, és csak egy szűk rétegnek kedvező az új adózási szisztéma. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy gyermekek utáni kedvezménynek az adózásban építése az egy kulcs okozta igazságtalanságot tovább mélyíti, hiszen csak a jól keresők tudják az előnyöket élvezni.

Én naiv és balga nem értettem, miért nincs lázadozás az új adórendszer ellen, miért nem szólal meg a pórul járó többség. Miért hagyják szó nélkül a kormányzat egyértelmű hazugságát, hogy senki sem jár rosszul az új szabályokkal. A tapasztalt bölcsek úgy vélték, hogy legtöbben az első 2011-es boríték kézhezvétele után eszmélnek csak. Úgy tűnik igazuk volt. Könyvelő ismerősök mesélik, hogy a januári bérek számfejtése után sokan reklamáltak, mondván, hogy valamit elronthattak, mert ugyanannyi bér után több adót kell fizetni, a dolgozónak kifizetendő pedig csökkent. A kuncsaftok alig akarták elhinni, hogy nem a bérszámfejtő hibázott.

A Medián közvélemény kutatásának ma megjelent eredményei számomra azt mutatják, hogy a legtöbb ember csak a közvetlen tapasztalásának hisz. Beszéljenek a szakemberek akármit, hiszem, ha látom. Most persze van morgás, és fogaknak csikorgatása. A Legfelső Helyről pedig dörgedelem száll körbe a hazában: a rút tőkések kötelesek visszaadni, amit az állam elvett, mert senki sem járhat rosszul. Odafent mindenről gondoskodnak, megóvnak bennünket az ártó szellemektől. Arról, hogy az így kötelezően elvárt béremelések miatt a vállalkozások versenyképessége romlik és arról, hogy az adórendszer ilyen buherálása a növekedés ellen hat, most nem esik szó. Vajon mi a helyzet a sánta kutyával? Utolérik valaha?

Egy betelefonálós rádióműsorban többen kifejtették véleményüket a témáról. Számomra egy önmagát gazdasági szakembernek mondó hölgy véleménye volt a leginkább mellbevágó. Először kifejtette, hogy milyen nagyszerű ez a változtatás, neki ugyanis igen kedvező, mert lakáshitelének növekvő törlesztőrészleteit könnyebben fizeti a kevesebb adó miatti többletjövedelméből. Szerinte ez a rendszer igazságos, mert az jár jól, aki sokat és jól dolgozik. Később elmesélte, hogy munkahelyén a többség minimálbéren van, és az általuk végzett munkáért a cég nem is tud többet fizetni, mert a piaci helyzet nem engedi a költségek növelését. Az hallhatóan eszébe sem jutott, hogy a minimálbéres munkatársai rosszul járnak, pedig dolgoznak, amennyit csak tudnak.

Milyen egyszerű annak, aki csak vágyakat akar kelteni és ígéreteivel könnyedén elszakad a valóságtól! Csak határozottan kell mondania a magáét és nem kell törődni azzal, hogy a hallgatóság tisztában van azzal, mondandója nettó hazugság, sőt hetekkel ezelőtt egészen mást mondott. Csak abban bízhatunk, hogy a hazugság ismételt lelepleződése fokozatosan hitelteleníti a háryjánosokat. De lesz-e még politikus, akinek hinni fog az isten adta nép?