Sipos Péter blogja

Ebben a zivataros időszakban ideje számot adni életem egy, a közvélemény előtt nem teljesen ismert részletéről. Azt gondolom, hogy közszereplőként ideje szembenéznem tetteim következményeivel. Bízom polgártársaim megértésében.

Kevesen tudják rólam, hogy csaknem harminc évvel ezelőtt megszereztem a doktori címet. Ma már nem teljesen világos, miért vágtam bele öt évvel a diploma megszerzése után és három gyermekünk sorozat-születése közben. Talán fiatal korom és büntetlen előéletem mentség lehet akkori magatartásomra. Enyhítő körülményként kérem figyelembe venni, hogy a címet ritkán használom. Bár az alábbi diploma erre lehetőséget ad rá, a „dr. oec” címet csak kivételes esetekben írom a nevem elé. Az üzleti névjegykártyámon például feltüntettem. Különösen azért, mert egykor szélesebb, most már gyérülő nemzetközi kapcsolataim során – különösen a rangkórságban szenvedő osztrák partnerek esetében – ez előnyösnek tűnt. Ezen kívül a villanyszámlán titulálnak doktornak. Ennek emlékeim szerint az az oka, hogy annak idején egy kedves kollégám segített a megvásárolt lakás körüli ügyek intézésében, és ő úgy gondolta, hogy a cím feltüntetését én igénylem. Tévedett, de nem jártam utána, hogy kijavíttassam.

Tisztában vagyok azzal, hogy mindenkit a szakdolgozat érdekel. Az, hogy kinek a művét másoltam bele, és hogy van-e benne épkézláb gondolat. Hogy kellőképpen védekezni tudjak, előkerestem és átfutottam. Már a címe („Az exportorientált gazdaságpolitika és gazdaságirányítás megvalósulása és feladatai”) is mutatja, mélyenszántó gondolatok tárházáról van szó. 130 oldal tömény tudomány és 21 oldalas függelék, benne akkori munkahelyem, a Ganz Villamossági Művek bemutatása. És ami a leglényegesebb, rengeteg, 131 hivatkozás, számtalan idézőjellel. Ahogy kell.

Az opponensi véleményeket alaposabban olvastam újra. Tóth Tamás „summa cum laude” fokozattal ajánlotta elfogadásra a dolgozatot. Dicsérő szavait kritikával ötvözte, de megjegyezte, hogy ezt csak azért teszi, hogy tudjam, hogyan kellene ezt a színvonalas munkát folytatni. Sághi Gábor szigorúbb volt, csak „cum laude” minősítést javasolt. Ő igen jópofa dolgokat írt bírálatában. Például azt, hogy „a szerzőről – pontosabban a dolgozatról – egyidejűleg állítható, hogy rendelkezik a lényegláttatás képességével (ha azt, t.i. a lényeget aforizmatikus formában is elfogadhatónak tartjuk), másrészt az is, hogy elveszik a részletekben (ha nagyobb szerkezeti egységekben gondolkodunk).” Vagy azt, hogy „nem állítható határozottan, hogy Sipos Péter értekezése jó írás. Számos, a hasznos hagyomány támasztotta követelménynek nem felel meg. A gazdaságról való gondolkodása viszont komoly értékeket hordoz, valószínűleg messze többet, mint amennyi a reálisan elvárható figyelmet tanúsító olvasó számára a disszertációból kiderül.” Azt hiszem, ennyi méltatás éppen elég. Nem szeretnék az önfényezés undok hibájába esni.

Maradjunk abban, hogy ezentúl sem várom el senkitől, hogy doktor úrnak szólítson.

A mai napra érdemes lesz emlékezni, mert ezen a napon tört meg a Hazánk Nagy Vezetőjének varázsa. A közvélemény kutatások már régóta jelzik, hogy egyre kisebb az a tábor, amelyik feltétlenül bízik a Kormányfőben, de ma vált először nyilvánvalóvá, hogy ebben a csoportosulásban is egyre kevesebben vannak, akik hisznek tévedhetetlenségében, sőt kollektíven szembe mernek szállni, ha egyelőre nem is vele, de kreálmányával.

Az elmúlt hónapokban a kormányoldalon csak magányos bátrak mutattak szórványos ellenállást. Pokorni nem hagyta szó nélkül az oktatásügy szétverését, Bencsiknek elege lett az energetika ügyének szétlobbizásából és a fantaszta Ángyán sem bírta tovább cérnával, hogy az általa vállalt elvekkel teljesen ellentétes gyakorlathoz kelljen asszisztálni. Ezek az urak sajátos bátorságról tanúbizonyságot téve ellenszegültek a központi akaratnak szűkebb szakterületük védelmében, de nem szervezkedtek azért, hogy a szerintük rossz irány ne kapjon többséget. Megelégedtek azzal, hogy magányos harcosként felmutassák eltérő véleményüket. Szerintem tudják, hogy az általuk szóvá tett hibák közös okokra vezethetők vissza, de nem merték vállalni, hogy összefogjanak. Ők is birkamód asszisztáltak a Főnök és szűkebb csapata összes többi agymenéséhez.

Mostanáig. A Schmitt ügy túl egyszerű és átlátható. A Főnök kreálta elnök-báb, akit vonakodva bár, de annak idején elfogadtak, ország-világ előtt bizonyította erkölcsi, politikai alkalmatlanságát. A legelvakultabbak kivételével mindenki felfogta, hogy az ország elnöke piti hazudozó, aki még most is mentegeti a vállalhatatlant. Nagy Vezetőnk agytrösztje rosszul reagált a vészhelyzetben: tagadással és ellentámadással vélte menthetőnek a menthetetlent. Vele, velük szállt szembe az eddig hajbókoló mamelukok hada, mert megérezték, ha nincs gyors váltás, rájuk ég Plagi bá szégyene.

Most főhet a Legfelsőbb Fej. Tudja, hogy ha a kézből etetett szolgahad ráérez önnön erejére, már nem lesz egyszerű visszafogni. Ha a gazdaságban nem tud rövid időn belül sikert felmutatni, a lázongás nőni fog. A kilátások pedig nem jók. Csak abban bízhat, hogy ellenzéke változatlanul szétforgácsolt, koncepciótlan és erőtlen marad.

Nem kellene meghagyni neki ezt az esélyt.

Sokat töröm a fejem azon, hogy miért van még mindig annyi elszánt támogatója a jelenlegi kormánynak, és miért nem tört még ki lázadás a hatalom ellen annak ellenére, hogy szinte nincs olyan csoportja a magyar társadalomnak, melynek ne léptek volna a tyúkszemére az elmúlt két évben. Nem akarok most az ellenzék gyengeségéről és szétaprózottságáról írni, bár ennek biztosan fontos – lehet, hogy meghatározó – szerepe van. Néhány friss példa talán rávilágít az okok egy részére.

Jól szituált idősebb hölgy a Moszkva téren. Megállítom, nem írná-e alá az LMP népszavazási kezdeményezését. Készségesen leáll beszélgetni. Elmondja, hogy öt éve támogatta a tandíj eltörlését, de most nem szeretne aláírni. Megjegyzem, hogy most drasztikus mértékű tandíjat vezetnek be. Elmeséli, hogy ő is sokat fizetett a fia második diplomájáért és szerinte ez így rendben van. Egyetértettünk. Elmondom, hogy mi is kisebb vagyont adtunk leányaink második egyetemi tanulmányaiért, de emlékeztetem arra, hogy most már az első alkalommal is fizetni kell, és ez elriasztja a szegény családok gyerekeit. Ha valaki jól tanul – válaszolja – nem kell fizetnie, de felvehet olcsó hitelt is. Ellenkezni próbálok, mondván, hogy egy hátrányos sorsú fiatal nem meri vállalni a hitel felvételét, mert fél az eladósodástól. Megjegyzem, felháborítónak tartom, hogy hetekkel a felvételi előtt alapvetően felforgatták a felsőoktatás rendszerét. Innentől a vélemények már csak ismétlődtek. Az intelligens, tájékozott hölgy hajthatatlannak bizonyult. A saját mondókáját hajtogatta, az ellenérvekre süket volt. Békében váltunk el. Fájt az elvakultsága és érzéketlensége.

Távoli rokon (nevezzük bácsikámnak) meglátogatta az ő távoli rokonát Brüsszelben. Az illető azért vállalt munkát egy európai parlamenti képviselő mellett, mert politikai múltja miatt itthon képtelen volt elhelyezkedni az államigazgatásban, ahol ezidáig dolgozott. Idáig nagy becsben volt bácsikámnál, de most kiesett a pikszisből. Mostanáig sokra tartotta őt, de a látogatás során meggyőződött arról, hogy részesévé vált a Magyarország elleni európai összeesküvésnek, ugyanis folyamatosan szidta a kormányt és azt állította, hogy Orbán tönkre teszi az országot.

Harcostársam kiakadt a parkolási zónák okozta nehézségeken. Elhatározta, hogy aláírásgyűjtésbe kezd a szabályok megváltoztatásáért. A megkeresett szomszédoknak csak egy kis része csatlakozott hozzá. A többiek nem azért utasították vissza, mert ellenezték volna a javaslatot. Volt, aki azt mondta, minek ez az egész, úgy sem lesz belőle semmi. Mások elárulták, hogy ők már a maguk nevében külön elbánásért folyamodtak, eszükben sem volt összefogni a sorstársaikkal, hogy a maguknak remélt különleges elbánás helyett, egy ésszerűbb szabályozásért közösen lépjenek fel. (A hatalmasságok is jobban szeretik, ha a jó szabályozás helyett egyedileg gyakorolhatnak kegyet a hozzájuk alázatosan fordulóknak.)

A történetek csak illusztrálják azt, amit mindannyian érzünk: nagyon nehéz annak a dolga, aki gondolkodó, saját érdekükben tenni kívánó polgárokra cselekvő együttműködésére alapozza politikáját. Ettől persze még nem kell feladni.

Nem vagyok híve a szuperlatívuszoknak, így nem merném egyetlen dologra azt mondani, hogy az a legszebb, vagy legjobb, de a családba érkező csöppségek szerintem is a legjobb dolgok egyikének számítanak. Az ember fia és lánya reprodukció iránti vágyától hajtva legtöbbször bele sem gondol, mennyire fel fogja bolygatni életüket a gyermek megérkezése.

Erről az izgalmas témáról szól ez a francia film. A jövevény érkezését övező boldog várakozás közben a kismama döbbenten tapasztalja, hogy elformátlanodik, és a benne növekvő emberke egyre inkább meghatározza minden pillanatát. A szülés után pedig a gyermek teljesen átveszi a pár életének irányítását. Sok mindent fel kell adni, ami idáig fontos volt. Kis híján rámegy a fiatalok kapcsolata is.

Remek szituációk és jó meglátások, kissé lassú történetvezetésben. Mindenkinek ajánlom, aki előtte van a gyermekvállalásnak és azoknak is, akinek már van porontyuk, mert ők ismét végiggondolhatják, mit kellett volna másként csinálni.  

Az idei kerületi költségvetés testületi vitájából kimaradtam, de az előkészítő bizottsági ülésen alaposan végigbeszéltük a témát, így elég pontos képem van arról, mi várható idén a kerület gazdálkodásában. A hegyvidéki önkormányzat idei költségvetése a korábbiaknál nagyobb terhet rak a polgárok vállára, de kevesebbet ad cserébe. Ennek részben a központi költségvetés támogatásainak csökkenése az oka, és az, hogy a korábban felvett hitelek terhei egyre növekvő mértékű terhet jelentenek. 

Az első, ami szembetűnő, a zsugorodás, ami elsősorban a bevételek csökkenéséből adódik. Annak ellenére, hogy a helyi adókból (kommunális-, építmény- és telekadó) származó bevételek nőnek, a központi költségvetési támogatások visszaesésével kell számolni. A kerületi intézmények működtetésére és fenntartására fordítható összegek nem nőnek, így az infláció miatt ténylegesen kevesebbel gazdálkodhatnak, mint tavaly. A központi támogatások csökkenése elsősorban a szociális területen jelentkezik, ezért az ellátásokat vissza kell fogni. Több szolgáltatás megszűnik, illetve drágul. A legtöbbeket érintő változás, hogy a bölcsődei ellátásért ezentúl térítést kell fizetnie a szülők nagy részének. A díj ötletét már korábban támogattuk, de elsősorban azért, mert azt szerettük volna, ha a többlet pénzből lesz forrás az önkormányzati bölcsődék bővítésére, fejlesztésére. Sajnos most nem erről van szó. Összességében nem nő az aprónépek ellátására fordítható összeg, mert közben az állami pénzek jelentősen csökkennek.

A tervezett bevételek több mint tizedét teszi ki az ingatlanok eladásából remélt összeg. Ahhoz képest, hogy 2011-ben az ingatlanok eladásából tervezett 800 milliónak csak alig öt százaléka folyt be ténylegesen, most az önkormányzat másfélszeresére emelte a tétet, azt remélve, hogy legalább 1,2 milliárd értékű vagyont sikerül értékesíteni. Óvatosságból a költségvetést úgy állították össze, hogy a kiadások egy, mintegy 800 millió forintos részére csak akkor kerülhet sor, ha az ingatlan eladásokból tervezett bevétel megvalósul. A legfontosabbnak ítélt felújításokra így is csak akkor lesz fedezet, ha legalább fél milliárd forintnyi ingatlant sikerül eladni, ami a mai piaci körülmények között és a tavalyi tapasztalatok alapján kemény feladat. Azt mindenképpen el kell kerülni, hogy a szorító bevételi kényszer miatt ingatlanokat kótyavetyéljenek el.

A csökkenő bevételekből idén is sokat kell fordítani a korábban felvett kölcsönök törlesztésre és kamataira, viszont kevesebb jut az önkormányzati intézmények által használt ingatlanok felújítására. A rettentő állapotban lévő kerületi utak felújítására és karbantartására csaknem 500 millió forintot irányoztak elő, ami meghaladja a kommunális adóból származó és az erről szóló rendelet szerint erre a célra fordítandó összeget. Félő azonban, hogy ha nem sikerül elég ingatlant eladni, akkor – éppen úgy, mint tavaly – ezen a területen is elmaradások lesznek.

Az idei év tehát a hegyvidéki önkormányzat szempontjából sem lesz könnyű. Ennek csak részben oka a válság, a bajt a kormányzati intézkedések és az önkormányzat korábbi hibái csak tetézik.

Tegnap az egész város kokárdát viselt. Talán nem mindenki, de nagyon sokan. Ki kicsit, ki nagyot, ki gyárit, ki saját hajtogatásút, ki a copfjába fűzött szalag formájában, de viselte március 15. egyezményes jelképét.

Nem is olyan régen, egy évtizede, szinte szempillantás alatt vált megosztóvá a kokárda. A hatalom manipulátorai azt akarták, hogy a nemzeti jelképek segítségével különböztessék meg magukat a „mieink” a többiektől. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy rájöjjünk, nem kell bedőlni ennek az ócska és aljas trükknek. Vagyunk olyan hazafiak, mint bárki, használjuk bátran a szimbólumokat.

Még működnek a beidegződések. A rossz megfigyelők még azt hiszik, kokárdát csak az övéik viselnek, nemzeti lobogót csak az övéik lengetnek. Tegnap a metrón az Orbán-gyűlésre igyekvők a Kossuth térnél szóltak is, hogy „itt kell leszállni”. Nagyot néztek, amikor azt válaszoltam, hogy én az Astoriáig megyek. Majd megszokják, hogy mindannyian magyarok vagyunk.

Büchner darabjának egy másik, a Krétakör általi feldolgozása néhány évvel ezelőtt már egyszer megfeküdte a gyomromat. Most megint nekifutottunk, de csak kicsit lett jobb. A Katona előadása nem nyomasztott ugyan, sőt néha még le is kötött, de nem sokat értettem meg a dologból. A Katona társulata iránt elfogult vagyok. Most is mindent elkövettek, ami tőlük tellett, de ez nem volt elég az üdvösséghez. Nem tudom, mit akartak a mű színpadra állításával, miért kellett szegény, a nyelvvel nem túl nagy barátságban lévő színészeknek angolul énekelni, és különben is mi végre volt ez az egész. Azon kívül, hogy az élet bonyolult, szaladgálnak közöttünk csodabogarak meg érzékeny emberek, és ez utóbbiaknak időnként agyukra megy a világ, nemigen jött át nekem semmi.

Nem állítom, hogy nem bennem van a hiba.

Életem legjobb síelésén vagyok túl. Egyetlen métert sem csúsztam. Csak a vallomás tűnhet férfiasnak, az időtöltés sokak szemében biztosan nem macsós. Reggel elbúcsúztattam a hómezők ördögeit, akik fagyban, hóesésben, vagy a tűző napon, latyakban minden nap kitartóan száguldoztak a hegyről lefelé. Én pedig élveztem az unokáim társaságát. Ha lehetett, kimentünk szánkózni, vagy sétálni. A kicsi velem jött vásárolni, igaz, csak én mentem a boltba, ő húzta a lóbőrt a babakocsiban. Szóval tök jó volt. Aki nem hiszi, nézze meg a képet. Csak jobb ezzel a két tündérrel, mint szenvedni a lécekkel!

Ja, a cím. A nagylánynak be nem áll a szája. Persze nem mindig tudja, mit beszél. Amikor egyszer anyukája sürgette, „gyere, menjünk ebédelni, anya farkaséhes”, így válaszolt: „Lilla farkas nem éhes”. Hát nem kell megzabálni?!

A hegyvidéki önkormányzat soron következő, március 1-jei ülése több, a fizető parkolást érintő kérdést tárgyal. Az egyik téma a decemberben bevezetett zónák módosítása lesz. A fizető övezetet azért osztotta az önkormányzat zónákra, mert többen kifogásolták, hogy a parkolási övezetben lakók az egész kerületben ingyen parkolhatnak, míg az övezeten kívülieknek mindenhol fizetniük kell. Az új szabály szerint mindenki csak abban a zónában parkolhat ingyen, ahol lakik. „A dögöljön meg a szomszéd tehene is”, mint alapelv, ebben az esetben is kiválóan működik.

A zónák kialakítása főleg a kijelölt területek szélén lakóknak okoz gondot. Többen panaszolták, hogy nem könnyen találnak parkolóhelyet közel a lakásukhoz, de még a zónán belül, ezért csak hosszú keringőzés után tudják lerakni az autójukat. A testület elé olyan javaslat került, mely néhány helyen enyhíti, de rendszerszinten nem oldja meg a problémát. Az előterjesztés szerint két zónát összevonnának, az Ignotus utcát pedig két területhez is hozzá csatolnák. A mi alternatív javaslatunk lehetővé tenné mindenkinek, hogy a „sajátján” kívül még egy másik, szomszédos zónát is választhasson a kerületi polgár. Így széleken lakók könnyebben találnának helyet autójuknak. Remélem, a testület belátja, hogy ez egyszerű, mindenki számára megnyugtató megoldás.

Az illetékes alpolgármester előterjesztésében a testület elé kerül egy új, szerintem nagyon jó ötlet, hogy a gyermeküket a parkolási övezetben lévő intézményekbe autóval vivő szülők reggelenként és délután kaphassanak rövid ideig tartó, ingyenes várakozási lehetőséget az iskola, óvoda, vagy bölcsőde előtt, amíg a srácokat beviszik. Biztosan mindenki elégedett lenne ezzel a megoldással, mert többen panaszkodtak, hogy a reggeli rohanásban, néhány percnyi megállásért még a parkolóórát is meg kellett „etetni”, különben jött a mikuláscsomag.

Más a helyzet a kerékbilincs tervezett bevezetésével. A kerület vezetése azt tervezi, hogy ezt a hírhedt eszközt is bevetné a tilosban, vagy fizetés nélkül várakozók ellen. Én ezt csak nagyon kevés esetre szűkítve tudnám támogatni. A külföldi rendszámú autók ma még könnyen kivonják magukat a fizetés alól, ami különösen azért igazságtalan, mert vezetőik legtöbbször pont olyan magyar állampolgárok, mint bármelyikünk, csak adózási okokból veszik Szlovákiában, vagy Németországban az kocsijukat. Ha a kerékbilincselés veszélye fenyegetné őket, biztosan önként megfizetnék a parkolási díjat. Még egy eset van, amikor el tudnám képzelni ezt a drasztikus eszközt: amikor valaki egy mozgássérült helyét foglalja el. De a kerékbilincs általános alkalmazását nem tartom elfogadhatónak. Bízom a testület bölcsességében.

Régi szokásunk, hogy – gondolva a környéken portyázó hajléktalanokra – a fogyasztható ételmaradékokat, a megunt, vagy viseltessé vált ruhadarabokat a szemétgyűjtő edény tetejére rakjuk. A garázsaink előtti területen lévő kerti csap is elérhető az arra járóknak. Nyáridőben rendszeresen ott töltik meg flakonjaikat a hajléktalanok. Nem állítom, hogy hálás dolog az efféle jótékonykodás. Van, hogy a kuka környékét elborítja az edényből kiszórt szemét, máskor a kitett ruhákat találjuk a földön, mert csak a szatyorra volt szüksége a gyűjtögetőnek. Egy verőfényes kánikulai napon a szomszédasszony kiabálására lettünk figyelmesek, aki a csapunknál tisztálkodó úriemberrel perlekedett, mert az nemcsak a szennyesét mosta ki, de anyaszült meztelenül fürdőzött mindenki szeme láttára.

A lelkünk mélyén azért elégedettek voltunk magunkkal, gondolván, tettünk valamit nehéz sorsú embertársaink megsegítéséért. Egészen mostanáig tartott bennem ez a jó érzés. A legutóbbi nagy havazás idején, levonulóban havat lapátolni, levittem néhány kicsit szikkadt zsemlét és szokás szerint egy zacskóban kitettem a szemetes tetejére. A sűrű hóesésben arra lettem figyelmes, hogy egy, a hegyről lejövő autó megáll a kuka mellett, a vezető kiugrik és elveszi a kikészített elemózsiát. Meglepetésemben szóhoz sem jutottam. Majdnem megfelejtkeztem a dologról, amikor a minap egy akciósan vásárolt, de rossz minőségűnek bizonyult, minden ruhadarabomat összeszöszölő sálat raktam ki a szokásos helyre. Az ismerős piros Renault vészfékez, sofőr ki, sál be.

Azóta azon töröm a fejem, ki is lehet az illető. Lehet, hogy valamilyen háziállat tartása okoz neki nehézséget, ezért csap le a potyára? Vagy nagyon utálja a kukázókat és elhappolja előlük a prédát, majd máshol kidobja? Nagyon furdal a kíváncsiság.