Sokat töröm a fejem azon, hogy miért van még mindig annyi elszánt támogatója a jelenlegi kormánynak, és miért nem tört még ki lázadás a hatalom ellen annak ellenére, hogy szinte nincs olyan csoportja a magyar társadalomnak, melynek ne léptek volna a tyúkszemére az elmúlt két évben. Nem akarok most az ellenzék gyengeségéről és szétaprózottságáról írni, bár ennek biztosan fontos – lehet, hogy meghatározó – szerepe van. Néhány friss példa talán rávilágít az okok egy részére.
Jól szituált idősebb hölgy a Moszkva téren. Megállítom, nem írná-e alá az LMP népszavazási kezdeményezését. Készségesen leáll beszélgetni. Elmondja, hogy öt éve támogatta a tandíj eltörlését, de most nem szeretne aláírni. Megjegyzem, hogy most drasztikus mértékű tandíjat vezetnek be. Elmeséli, hogy ő is sokat fizetett a fia második diplomájáért és szerinte ez így rendben van. Egyetértettünk. Elmondom, hogy mi is kisebb vagyont adtunk leányaink második egyetemi tanulmányaiért, de emlékeztetem arra, hogy most már az első alkalommal is fizetni kell, és ez elriasztja a szegény családok gyerekeit. Ha valaki jól tanul – válaszolja – nem kell fizetnie, de felvehet olcsó hitelt is. Ellenkezni próbálok, mondván, hogy egy hátrányos sorsú fiatal nem meri vállalni a hitel felvételét, mert fél az eladósodástól. Megjegyzem, felháborítónak tartom, hogy hetekkel a felvételi előtt alapvetően felforgatták a felsőoktatás rendszerét. Innentől a vélemények már csak ismétlődtek. Az intelligens, tájékozott hölgy hajthatatlannak bizonyult. A saját mondókáját hajtogatta, az ellenérvekre süket volt. Békében váltunk el. Fájt az elvakultsága és érzéketlensége.
Távoli rokon (nevezzük bácsikámnak) meglátogatta az ő távoli rokonát Brüsszelben. Az illető azért vállalt munkát egy európai parlamenti képviselő mellett, mert politikai múltja miatt itthon képtelen volt elhelyezkedni az államigazgatásban, ahol ezidáig dolgozott. Idáig nagy becsben volt bácsikámnál, de most kiesett a pikszisből. Mostanáig sokra tartotta őt, de a látogatás során meggyőződött arról, hogy részesévé vált a Magyarország elleni európai összeesküvésnek, ugyanis folyamatosan szidta a kormányt és azt állította, hogy Orbán tönkre teszi az országot.
Harcostársam kiakadt a parkolási zónák okozta nehézségeken. Elhatározta, hogy aláírásgyűjtésbe kezd a szabályok megváltoztatásáért. A megkeresett szomszédoknak csak egy kis része csatlakozott hozzá. A többiek nem azért utasították vissza, mert ellenezték volna a javaslatot. Volt, aki azt mondta, minek ez az egész, úgy sem lesz belőle semmi. Mások elárulták, hogy ők már a maguk nevében külön elbánásért folyamodtak, eszükben sem volt összefogni a sorstársaikkal, hogy a maguknak remélt különleges elbánás helyett, egy ésszerűbb szabályozásért közösen lépjenek fel. (A hatalmasságok is jobban szeretik, ha a jó szabályozás helyett egyedileg gyakorolhatnak kegyet a hozzájuk alázatosan fordulóknak.)
A történetek csak illusztrálják azt, amit mindannyian érzünk: nagyon nehéz annak a dolga, aki gondolkodó, saját érdekükben tenni kívánó polgárokra cselekvő együttműködésére alapozza politikáját. Ettől persze még nem kell feladni.
