Tegnap az egész város kokárdát viselt. Talán nem mindenki, de nagyon sokan. Ki kicsit, ki nagyot, ki gyárit, ki saját hajtogatásút, ki a copfjába fűzött szalag formájában, de viselte március 15. egyezményes jelképét.
Nem is olyan régen, egy évtizede, szinte szempillantás alatt vált megosztóvá a kokárda. A hatalom manipulátorai azt akarták, hogy a nemzeti jelképek segítségével különböztessék meg magukat a „mieink” a többiektől. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy rájöjjünk, nem kell bedőlni ennek az ócska és aljas trükknek. Vagyunk olyan hazafiak, mint bárki, használjuk bátran a szimbólumokat.
Még működnek a beidegződések. A rossz megfigyelők még azt hiszik, kokárdát csak az övéik viselnek, nemzeti lobogót csak az övéik lengetnek. Tegnap a metrón az Orbán-gyűlésre igyekvők a Kossuth térnél szóltak is, hogy „itt kell leszállni”. Nagyot néztek, amikor azt válaszoltam, hogy én az Astoriáig megyek. Majd megszokják, hogy mindannyian magyarok vagyunk.
