Régi szokásunk, hogy – gondolva a környéken portyázó hajléktalanokra – a fogyasztható ételmaradékokat, a megunt, vagy viseltessé vált ruhadarabokat a szemétgyűjtő edény tetejére rakjuk. A garázsaink előtti területen lévő kerti csap is elérhető az arra járóknak. Nyáridőben rendszeresen ott töltik meg flakonjaikat a hajléktalanok. Nem állítom, hogy hálás dolog az efféle jótékonykodás. Van, hogy a kuka környékét elborítja az edényből kiszórt szemét, máskor a kitett ruhákat találjuk a földön, mert csak a szatyorra volt szüksége a gyűjtögetőnek. Egy verőfényes kánikulai napon a szomszédasszony kiabálására lettünk figyelmesek, aki a csapunknál tisztálkodó úriemberrel perlekedett, mert az nemcsak a szennyesét mosta ki, de anyaszült meztelenül fürdőzött mindenki szeme láttára.
A lelkünk mélyén azért elégedettek voltunk magunkkal, gondolván, tettünk valamit nehéz sorsú embertársaink megsegítéséért. Egészen mostanáig tartott bennem ez a jó érzés. A legutóbbi nagy havazás idején, levonulóban havat lapátolni, levittem néhány kicsit szikkadt zsemlét és szokás szerint egy zacskóban kitettem a szemetes tetejére. A sűrű hóesésben arra lettem figyelmes, hogy egy, a hegyről lejövő autó megáll a kuka mellett, a vezető kiugrik és elveszi a kikészített elemózsiát. Meglepetésemben szóhoz sem jutottam. Majdnem megfelejtkeztem a dologról, amikor a minap egy akciósan vásárolt, de rossz minőségűnek bizonyult, minden ruhadarabomat összeszöszölő sálat raktam ki a szokásos helyre. Az ismerős piros Renault vészfékez, sofőr ki, sál be.
Azóta azon töröm a fejem, ki is lehet az illető. Lehet, hogy valamilyen háziállat tartása okoz neki nehézséget, ezért csap le a potyára? Vagy nagyon utálja a kukázókat és elhappolja előlük a prédát, majd máshol kidobja? Nagyon furdal a kíváncsiság.
