Sipos Péter blogja

A tavaszi választásokat követő hetekben többeknek ajánlottam fogadást. Arra tettem volna tétet, hogy Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök még az idén rács mögé kerül. Senki sem csapott a markomba, annyira képtelennek tartották az ötletet. Most talán már ők is másképpen vélekednek.

Akkori ajánlatom mozgatórugója nem az volt, hogy biztos lettem volna Fletó bűnösségében, sokkal inkább Orbán és társai féktelen gyűlöletét tartottam megfelelő indítéknak arra, hogy lecsukják. Én egyáltalán nem szeretem Gyurcsányt, úgy gondolom, hogy hatalmas károkat okozott az országnak és főként a baloldalnak. Nyughatatlan és tagadhatatlanul szuggesztív személysége nem párosul vezetői erényekkel. Kapkodó, magamutogató és rossz csapatjátékos.  Bár haragszom rá, abban azonban majdnem biztos vagyok, hogy nem tett olyat, amiért egy független bíróság alappal elmarasztalhatná.

De akkor miért igyekeznek mindent elkövetni azért, hogy lecsukják? Ha józan fejjel végiggondoljuk, az izgága exminiszterelnök szabadlábon nagy szolgálatokat tesz a mai kormánynak azzal, hogy állandóan előtérbe igyekszik tolni a saját – elhiteltelenedett – személyét. Ezzel megosztja a Szocialista Pártot és nehezíti az egész ellenzék munkáját. Ha perbe fognák, könnyen az igazságtalanul meghurcolt mártír szerepébe kerülne. (Nem tartom kizártnak, hogy ez a leosztás még tetszene is neki.) A próbálkozás mozgatórugója szerintem kizárólag a személyes bosszú azért, mert olyan csúfosan legyőzte a Vezénylő Tábornokot a 2006-os miniszterelnök-jelölti vitában. Ez az, amit sohasem bocsátanak meg neki.

Vajon hogyan állhat ehhez a kérdéshez az én kis pártom, az LMP? Nem felejthetjük el, hogy ha nincs Gyurcsány, talán LMP sincs, hiszen az ő ámokfutása tette kiábrándulttá azokat a szavazókat, akik ezt a fiatal pártot a Parlamentbe küldték. Ezért persze nem lehetünk hálásak. A párt természetszerűen tagadása annak, amit Gyurcsány megtestesít. Következetesen bírálnunk kell azt, amit tett és – bármennyire hasonlónak látszanak törekvéseink – nem szabad vele együttműködni. De lassacskán el kell őt felejteni és a mai kormány számtalan meglévő és várható disznóságára kell koncentrálnunk. Ha pedig koncepciós eljárás kezdődne a volt kormányfő ellen, demokrataként az ő védelmében is ki kell állnunk.

Jobb, ha nem feledjük Martin Niemöller örökbecsű szavait:

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Igencsak meglepődtünk, amikor a Korinthoszi-csatornát átszelő híd lábánál lévő emlékmű feliratát elolvastuk.

Eddig még sohasem hallottam arról, hogy magyarok tervezték ezt a létesítményt. Pedig méltán feszítheti büszkeség keblünket.

Öt napot töltöttünk Athénban. Az ókori emlékek a maguk módján lenyűgözőek. Elképesztő, mekkora építményeket tudtak emelni két-három ezer évvel ezelőtt. Engem a romoknál jobban érdekelne, milyenek is lehettek annak idején ezek a városok, és hogyan élhettek annak idején. Szívesen venném, ha megérthetném, hogyan készültek ezek grandiózus templomok, milyen eszközöket használtak építésük közben. Sajnos erről nem sokat tudhattam meg.

Athén nagyon ellentmondásos. A lépten-nyomon előbukkanó ezeréves kövek, az izgalmas kis utcák mellett számtalan lepukkant házat, elhanyagolt teret láthattunk. Bár minden este magasnyomású vízzel takarítják a közterületeket, délután már bokáig ér a szemét. Feltűnően sok hajléktalan, rossz életkörülmények között élő embert láthattunk. Szállásunk közel volt a belvároshoz, de a környék korántsem nevezhető vonzónak. Szállodaszobánk ablaka a szűk utca túloldalán álló házra nézett, ahol bevándorlók laknak, így óhatatlanul bepillantást nyerhettünk életükbe. A szegényes bútorzat elsősorban ágyakból áll, a ruhákat a falba vert szögeken tartják. Az utcán dologtalan ténfergő emberek. Ki a testét, ki zárjegy nélküli cigarettát, vagy más, kétes eredetű holmit árul.

Mindenhol rengeteg rendőr. Járó motorral várnak bevetésre. Kicsit viccesnek tűnik, amikor felbukkan három-négy rendőrmotor, rajta két-két zsaru, villogó kék lámpával száguld valahová. Az Akropoliszon állandóan fújó szélben kifeszített transzparenssel kezükben rendszeresen állnak a valamiért tüntetők. Lejjebb kisebb csoport jelszavakat skandál. A média és a rohamrendőrök készenlétben.

A legmegrázóbb a nemzeti bank előtti tér látványa szürkület után. Szinte minden zugban, kisebb nagyobb csoportokban, vagy magányosan narkósok szúrják magukat a teljes nyilvánosság szeme láttára. A gyengébb idegzetű járókelő azt sem tudja, hová nézzen.

Nem tudom, hogy ezek a jelenségek a mostani válság, vagy más társadalmi mozgások következményei-e, de az a benyomásom, hogy Görögország nincs jó bőrben.

Athén utcáin az elmúlt napokban sok futócipős, egyenszatyros emberrel találkozhattunk. Valamennyien a híres maratoni futás 2500. évfordulóján rendezett versenyre jöttek. Összesen majdnem 20 ezren. Van, aki "csak" 5, vagy 10 ezer métert vállalt, de a többség le akarta futni mind a 42195-öt. Embertelen, de felemelő teljesítmény. Ma végigszurkoltuk a napot értük. Soha sem fogom megérteni, mi a jó ebben, de örülök annak a boldogságnak, ami az arcukra kiült, miután teljesítették a távot.

Sokan alig vánszorogtak el a célig, mások a lábukat húzták, de akartak, és sikerült. A többségen látszik, nem elsősorban a kemény edzésmunka és a jó forma vitte őket végig, hanem az elszánás. Tisztelem ezt az emberfajtát, de azonosulni nem tudok vele. Tőlem távol áll ez a típusú teljesítménykényszer.

Ami Gyurcsányt (rajtszáma: 8059) illeti, valószínűleg nem indult. Pedig neki is kijárt volna a "Hajrá Magyarok!".

A volt miniszterelnök vasárnap indul a Marathon- Athén futóversenyen. Gyurcsány Ferenc rajtszáma 8059, ami a hozzáértők szerint azt jelenti, hogy 4 óra körüli idővel teljesíti a 42 kilométeres távot. Ez az amatőr mezőnyben szép teljesítmény. Én drukkolok neki, hogy jó idővel végezzen.

Azért is szurkolok, hogy végre megértse: a magyar baloldal reménységéből a megújulás kerékkötőjévé vált. Ha képes lenne felfogni, hogy őszödi beszéde és azt azt követő vesszőfutás után nem játszhatja a haza megmentőjének szerepét, nem igyekezne elsőként reagálni a kormány lépéseire, talán lehetne reménye arra, hogy évek múltán visszatérjen. De úgy, hogy még mindig kezdeményező akar lenni, kárt okoz az egész demokratikus ellenzéknek, mert minden lépést hiteltelenné tesz.

Jobban járnánk, ha a futásra koncentrálna.

Megint színház. Most a Szkéné. A Műszaki Egyetem második emeletén egy kis teremben, alig 150 ember előtt zajlanak az előadások. Tegnap az épületben az ünnepség díszleteit bontották. Oda- és visszamenet találkoztunk a fáklyás felvonulásra sárga buszokkal szállított középiskolásokkal.

A Pintér Béla társulatnak régi hívei vagyunk. A Gyévuska-nak az általam látott színházi előadások rangsorában az első tízben biztos helye van. Minden alkalommal megcsodáljuk azt a hallatlan erőt és tehetséget, ami ebből a kis csapatból sugárzik. Nagyon sajnálom, hogy kevesekhez jut el, hogy nem sokan nyitottak arra, hogy a bonyolultabb üzeneteket befogadják. Amint hallom, pont az ilyen műhelyek szívnak most, mert elveszik tőlük azt a kevés támogatást is, amit idáig kaptak. Ha a négy éve felavatott 56-os emlékműről folyó rögeszmecsere színvonalát vesszük alapul, nem lehet ok a bizakodásra: lesz ez még rosszabb.

A Szutyok nagyon mai történet. A szünet nélküli két órában benne van minden emberi és embertelen a mai világunkból. „Akit kevésbé szeretnek, – fogalmaz a darab ismertetője – soha sem tudja pontosan, miért is szeretik őt »kevésbé«. A  világ igazságtalanságát okolja, vagy az emberek érzéketlenségét, holott valójában érzelmi intelligenciájának fejletlensége; önzése és beszűkültsége miatt kerüli őt mindenki. Mert bizony kerülik. Nem szívesen állnak vele szóba. Nem szeretve lenni, pokoli kín. Tekintete összeszűkül, fogát összeszorítja, keze ökölbe szorul. Ilyenkor a legveszélyesebb. Ő, akit kevésbé szeretnek.”

Aki teheti, nézze meg! Érdemes.

Egy korábbi bejegyzésemben öntudatos ígéretet tettem arra, hogy távolságtartóan viselkedek majd az helyi hatalmasságokkal és nem megyek bele az uram-bátyámozós tegeződésbe. Beigazolódott a mondás: sok lúd disznót győz. Röff.

Az önkormányzati képviselők urak egymás között tegeződnek, mint egy munkahelyen. Életem első munkanapjára a Ganz Villamossági Művekben, a főosztályvezető, aki nálam harminc évvel idősebb volt, majdnem megsértődött, amikor nem tegeztem vissza. Eleinte nehéz volt megszokni, de aztán természetessé vált. Most a képviselő urak pártállástól függetlenül magától értetődőnek tartották a per tu-t, attól sem zavartatva magukat, hogy melyikünk az idősebb. Nem én vagyok a korelnök, de pályázhatnék a dobogós helyre.

Még adós vagyok a beszámolóval arról, hogy milyen javadalmazással jár a képviselőség a Hegyvidéki önkormányzatnál. A képviselők havonta bruttó 100 ezer Forint tiszteletdíjat kapnak és ezen felül a bizottsági munkáért további 45 ezret. Ez utóbbi díjazás független attól, ki hány bizottság tagja, de az elnököknek nem 45, hanem 90 ezer dukál. Mivel én az Összeférhetetlenségi és Vagyonnyilatkozat-ellenőrzési Bizottság elnöke vagyok, 190 ezer Forintot számfejtenek nekem. Elhatározásom szerint a nettó összeget részben a legatyásodott LMP-nek, részben valamilyen karitatív szervezetnek adományozom. Az előbbieken túl minden képviselő BKV bérletet kap és egy laptopot, hogy elektronikusan kaphassa az előterjesztéseket. Hát ennyi juttatás jár egy hegyvidéki önkormányzati képviselőnek.

A kormány második csapása újabb viták hullámát indította el. Az én véleményemet is többen kérdezték, most megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

A személyi jövedelemadó átalakítása és a társasági adó leszállítása egyértelműen a jól fizetett alkalmazottaknak és a vállalkozóknak kedvez, míg az alacsony keresetű munkavállalók, különösen, ha nincs gyerekük, rosszul járnak. A munkavállalók háromnegyede a 200 ezer Forint körüli átlagbér alatt keres. Nagyjából ez az a szint, ami alatt az adózók inkább rosszul járnak, az efölött keresők pedig többet vihetnek haza. A nagyvonalú gyerekkedvezményt csak kevesen vehetik igénybe, hiszen nem sok olyan háromgyerekes házaspár van, ahol a két szülő együttes jövedelme meghaladja a 600 ezer Forintot. Azt gondolom, hogy az adórendszer ilyen átalakítása mögött az a doktriner megfontolás van, hogy az adók csökkentése a jövedelmek kifehérítését eredményezi, az adókedvezmény pedig ösztönzi a gyermekvállalást. Pedig ez utóbbi nem csak pénz kérdése. Az adózási hajlandóság is számos egyéb tényező függvénye. Azt gondolom, hogy a jövedelemadózás átalakítása átgondolatlan döntés volt, ami később visszaüthet. Ezt arra alapozom, hogy az alacsonyjövedelműeknek járó adójóváírás fokozatos megszüntetése jövedelemcsökkenést okoz nagyon sok embernek, akik ezt nem hagyják majd szó nélkül. A terv mögött az a remény lehet, hogy az adócsökkentés miatt beindul a gazdasági növekedés és ezért a vállalkozók ki tudják majd fizetni azt a bértöbbletet, ami ellensúlyozza az adók növekedését.  Attól tartok, hogy ez illúzió.

A növekedési kilátásokat rontják a bevezetett válságadók. Ezek mindegyike a magyar gazdaság motorját adó ágazatokat sújtja drasztikusan. Az érdekelt külföldi befektetők és azok is, akik további magyarországi beruházásokon törték a fejüket, most gondolkodóba eshettek, mert egyikük sem szereti a túlzott kockázatot. Ha a szabályokat ilyen könnyedén fel lehet rúgni, ki tudja, mi következhet még? Balga, aki azt reméli, hogy a kormány kurucos lendülettel meghozott intézkedéseinek nem lesz meg a böjtje. Lehet, hogy a remélt bevételek bejönnek, de a külföldi tőke sokkal óvatosabb lesz, ha Magyarországról van szó.

A nyugdíjpénztárak lenyúlása a befektetői bizalom megingatásán kívül más veszélyekkel is jár. Nem tagadható, hogy a járulékok államosítása rövidtávon javítja a költségvetés helyzetét. Az is biztos, hogy a magánnyugdíj pénztári rendszer ezer sebből vérzett. Sajnos a pénztárakat működtető pénzintézetek nem érdekeltek abban, hogy a kasszák jó hozamot hozzanak, mert díjazásuk ezzel semmilyen összefüggésben sincs, sőt akkor is felszámíthatták díjaikat, amikor – részben a válság miatt – a tagok veszítettek. Ez a felelőtlen helyzet valóban tarthatatlan. Sajnos az elkényelmesedett és tájékozatlan magyar közönség nem a pénztárak teljesítménye, hanem az ügynökök rábeszélőképessége és a reklámok hatására lép át az egyik biztosítóból a másikba. Sajnos sem az állam, sem a piac nem működik jól ezen a területen. A működtetők felelősségének növelésére már készültek tervek, de a mostani roham ezt elsöpörte. A kár sokszoros. Egyfelől újabb befektetők kaptak leckét a hun virtusból, ami kedvüket szegheti. Másrészt az állami atyáskodáshoz szokott magyar ember újra igazolva látja önnön restségét és azt, hogy teljesen fölösleges előre gondolkozni, sorsát a saját kezébe venni, hiszen fönt bármikor gondolhatnak egyet és minden romba dől. Ajánlom figyelmükbe a témával már régóta foglalkozó Simonovics András barátom okos szavait.

Nagyon kockázatos játékba kezdtek eleink. Mindent egy lapra tettek fel. Abban bíznak, hogy az intézkedéseik hatására és a világgazdasági válság elmúltával megkezdődik a fellendülés. A növekedés beindultával elhagyhatók a válságadók, nőnek a keresetek, itt a Kánaán. Ha pedig megorrolnak a befektetők, vagy mégsem múlik el rövidesen a válság, akkor baj van. De köztudomású, hogy kockázat nélkül nincs veszteség.

Rendszeres színházlátogatók vagyunk. Ma a Katonában a Szerelem diadala c. opuszt néztük meg. Jobb sorsra érdemes társulat próbálkozása egy gyenge darab életre keltésére. A szerző, Marivaux Moliere követője volt és folytatta az akkor divatos, ma már igen porosnak tűnő vígjáték írói gyakorlatot. Tetszenek tudni, az ifjú királynő férfinak öltözik, hogy szerelme közelébe férkőzhessen, és senki sem jön rá. A végén a szerelmesek egymáséi lesznek, az ősi ellenségek kibékülnek, a nagyképű okosok pedig jól megszívják.

A színészek jók voltak, de többet érdemlenek ennél. De legalább nem volt hosszú. Moliere-től az utóbbi idők terméséből a Tartuffe-öt ajánlom mindenkinek a Nemzetiben. Az mintául szolgálhat arra, hogy miként kell a régi kincsekhez hozzányúlni. Azt tessék megnézni, amíg lehet!  

Ha valaki még nem tudná, én vagyok a BETYÁR Egyesület elnöke. (Egy újságíró nemrég megrótt a nevünk miatt, valószínűleg a sötét hátterű Betyár seregre gondolva. Neki is el kellett magyarázom, hogy a mi nevünk szellemesnek szánt betűszó. Barátok Egyesülete a Társadalmi Igazságosságért a teljes és hivatalos elnevezés.) A három éve alakult társaság számos nemes célt tűzött maga elé, de ezek közül a fogyasztóvédelem volt az, amelyikkel sikerült foglalkozni és még eredményekkel is dicsekedhetünk. Sajnos a kezdetben lelkes tagság a tettekben nem volt olyan áldozatos, mint a felajánlásban, ezért lendület mostanában alább hagyott. Ez sajnos a honlapunk frissességén is meglátszik.

A saját vállunkat most azért veregetem, mert közhírré tették: a bankok közötti átutalásokat a mostani egy nap helyett 2012-től négy óra alatt kell teljesíteni. Azért érinti ez a hír közelről a BETYÁR Egyesületet, mert ez a téma volt az egyik, amellyel kezdettől foglalkoztuk. Az első levelet ebben az ügyben 2007. márciusában írtuk az MNB éppen akkor belépő elnökének. Azzal érveltünk, hogy az ügyfeleknek veszteséget okoz, hogy az átutalt összegek egy – hétvégén három – napra eltűnnek a számlákról és ez alatt a bankoknak kamatoznak. A levelezésből kitűnik, hogy a Nemzeti Bank – amelynek nem fűződik közvetlen érdeke ahhoz, hogy a bankok napokig üljenek az ügyfelek pénzén, sőt inkább abban érdekelt, hogy a pénzforgalom felgyorsuljon – hosszú ideig képtelen volt arra, hogy a bankokat rákényszerítse a bankok közötti elszámolások idejének lerövidítésére.

A kezdeményezéstől számított szűk öt év alatt sikerül elérni, hogy a bankok ezen a módon ne nyúlhassák le ügyfeleiket. Megjegyzendő, hogy 2007-ben a bankközi átutalásokat lebonyolító GIRO Rt. már rendelkezett olyan klíring rendszerrel, mely lehetővé tette volna a napon belüli fizetést. Már csak 442-őt kell aludni és használni kezdik.