A tavaszi választásokat követő hetekben többeknek ajánlottam fogadást. Arra tettem volna tétet, hogy Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök még az idén rács mögé kerül. Senki sem csapott a markomba, annyira képtelennek tartották az ötletet. Most talán már ők is másképpen vélekednek.

Akkori ajánlatom mozgatórugója nem az volt, hogy biztos lettem volna Fletó bűnösségében, sokkal inkább Orbán és társai féktelen gyűlöletét tartottam megfelelő indítéknak arra, hogy lecsukják. Én egyáltalán nem szeretem Gyurcsányt, úgy gondolom, hogy hatalmas károkat okozott az országnak és főként a baloldalnak. Nyughatatlan és tagadhatatlanul szuggesztív személysége nem párosul vezetői erényekkel. Kapkodó, magamutogató és rossz csapatjátékos.  Bár haragszom rá, abban azonban majdnem biztos vagyok, hogy nem tett olyat, amiért egy független bíróság alappal elmarasztalhatná.

De akkor miért igyekeznek mindent elkövetni azért, hogy lecsukják? Ha józan fejjel végiggondoljuk, az izgága exminiszterelnök szabadlábon nagy szolgálatokat tesz a mai kormánynak azzal, hogy állandóan előtérbe igyekszik tolni a saját – elhiteltelenedett – személyét. Ezzel megosztja a Szocialista Pártot és nehezíti az egész ellenzék munkáját. Ha perbe fognák, könnyen az igazságtalanul meghurcolt mártír szerepébe kerülne. (Nem tartom kizártnak, hogy ez a leosztás még tetszene is neki.) A próbálkozás mozgatórugója szerintem kizárólag a személyes bosszú azért, mert olyan csúfosan legyőzte a Vezénylő Tábornokot a 2006-os miniszterelnök-jelölti vitában. Ez az, amit sohasem bocsátanak meg neki.

Vajon hogyan állhat ehhez a kérdéshez az én kis pártom, az LMP? Nem felejthetjük el, hogy ha nincs Gyurcsány, talán LMP sincs, hiszen az ő ámokfutása tette kiábrándulttá azokat a szavazókat, akik ezt a fiatal pártot a Parlamentbe küldték. Ezért persze nem lehetünk hálásak. A párt természetszerűen tagadása annak, amit Gyurcsány megtestesít. Következetesen bírálnunk kell azt, amit tett és – bármennyire hasonlónak látszanak törekvéseink – nem szabad vele együttműködni. De lassacskán el kell őt felejteni és a mai kormány számtalan meglévő és várható disznóságára kell koncentrálnunk. Ha pedig koncepciós eljárás kezdődne a volt kormányfő ellen, demokrataként az ő védelmében is ki kell állnunk.

Jobb, ha nem feledjük Martin Niemöller örökbecsű szavait:

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”