Közgazdász vagyok, éppen túl a hatvanon. Négy évtizede szerelmes ugyanabba a lányba, aki három szép, okos és felelősségteljes, immár felnőtt gyermekünk anyja, és két tündéri unokánk nagyija. Nem mellesleg 2010-től 2014 őszéig képviselő voltam szülőföldemen, a Budapest XII. kerület (Hegyvidék) önkormányzatában. Sok vívódás után, 2013 februárjában sokadmagammal elhagytam az LMP-t és új pártot alapítottunk, Párbeszéd Magyarországért néven. Ebben a blogban időről-időre megírom, hogyan látom a világot. Írok színházról, filmről, politikáról, helyi ügyekről és minden másról, ami érdekel. Remélem, nem csak engem.
Nincs okom szeretni ezt a Kormányt. Sőt egyre jobban utálom. Ma – koherencia zavarra hivatkozva – a parlamenttel elfogadtattak egy költségvetési módosító javaslatot, mely további 100 millióval, 400 millióra csökkenti a művi terhesség-megszakításra fordítható keretet. Ez nem koherencia, hanem elmezavar. Pasikáim, el a kezekkel a szülőszobától!
Előre a minél több nem kívánt gyermekért! Éljenek a boldog állami gondozottak!
Ezen a héten rendkívüli és egyben utolsó utáni ülés tart a hegyvidéki képviselő-testület, mert izibe ki kell vetni az idegenforgalmi adót. Történt ugyanis, hogy az Országgyűlés december 17-én (!) módosította a helyi adókról szóló törvényt. A változtatás lényege, hogy a fővárosi önkormányzat csak akkor jogosult az idegenforgalmi adó (ezt a szállodában, panzióban és hasonló helyeken megszállók fizetik) beszedésére, ha ahhoz minden egyes kerület hozzájárul. Ilyen egy jogállam, két héttel az év vége előtt barkácsolnak egyet a szabályokon.
Aki arra tippel, hogy van olyan kerület, amelyik nem járult hozzá a fővárosi adószedéshez, az nyert. Sőt számos kerület már a törvény elfogadása előtt elfogadta akkor még teljesen alaptalan rendeletét az idegenforgalmi adóról. Nyilvánvaló, hogy azok a kerületek, ahol sok szálloda van abban érdekeltek, hogy maguk zsebeljék be a pénzt, a többi városrész pedig csak szívjon. Rettentő destruktív szabály ez, hiszen az idegenforgalommal kapcsolatos költségek (pl. közlekedés, infrastruktúra) fővárosi szinten jelentkeznek. Az erősebb kutyák azonban a pénzt is magukévá teszik. A főváros pedig le van tojva.
A Hegyvidék törvényesen és érdekeinek megfelelően jár el, amikor megsarcolja a kerületben megszálló turistákat, a magasabb érdekekkel pedig törődjön valaki más. Én is csak szokás szerint kötözködöm.
Valahogy az utóbbi időben nem jutottunk el moziba. De tegnap megnéztük az Ünnepek után-t a Cirkóban. Szerelmi háromszög, megcsalni, megcsalatni, bevallani, mindent eldobni. Feszült, jó film. A főhős végre bevallja, hogy szeretője van. A feleség kiteszi a szűrét. A férj belátja, hogy az asszonynak igaza van, de nem tudja, hogy jól döntött-e. Érdemes megnézni.
Két történet jutott a filmről eszembe. Az egyik. Egy barátunk vagy két évtizedig játszott bújócskát. Mindenki mindent tudott, de nem beszéltek róla, és így „rendben” mentek a dolgok egészen egy majdnem halálos betegségig. Aztán már nem lehetett folytatni a régi módon. Szerintem a feleség még most sem érti, miért kellett mindent felborítani.
A másik. Kedvenc reggeli rádióműsoromban (Kelj fel Jancsi! Most éppen RádióQ FM 99,5) történt évekkel ezelőtt. A riporter felidézett egy közelmúlt-béli esetet, amikor a megcsalatását felismerő asszony a gyerekeivel és magával is végzett, majd hozzátette, erre gondoljon mindenki, aki a szeretőjéhez indul. Kisvártatva betelefonált egy férfi és csak annyit mondott: ”Fiala úr, visszafordultam”.
Megjelent a Hegyvidék című önkormányzati újság legújabb száma. A képviselő-testület üléséről szóló – egyébként korrekt – tudósítás az eufemisztikus „óvatos költségvetési tervezés 2011-re” címet viseli. Imádom az ilyen címadási technikát! Valamiért hajdanvolt ifjúkorom (a 70-es 80-as évek) üzemi újságai jutnak róla eszembe. A kerület vészes eladósodottságáról persze nem esik szó. Erről az óvatos tervezésről az esemény utáni tabletta jut eszembe, bár olyan piruláról, amelyik elmulasztja az adósságokat még nem hallottam, de vennék, mint a cukrot, az biztos.
És tessék elképzelni, a cikkben kétszer is benne van a nevem (persze Pokorni polgármester neve négyszer is szerepel)! Igaz, a nyakamba varrják a kommunális adó felső kategóriájának emelését. Van benne igazság, bár egyedül nem tudtam volna megszavazni, sőt, amíg a polgármester úr nem támogatta, jól le is szavazták az ötletemet.
Hosszú napja volt a hegyvidéki képviselő-testületnek december 9-én. Kivételesen korán, délután 2-kor kezdődött a testületi ülés, utána az éves szokásos közmeghallgatás és az évbúcsúztató vacsora. Ezekről próbálok az alábbiakban tudósítani.
A testületi ülésnek szokás szerint zsúfolt volt a napirendje. Először szociális ügyekben beérkezett fellebbezésekben kellett állást foglalni. Én mindig bajban vagyok olyankor, ha azt látom, hogy valaki azért marad le egy segélyről, mert jövedelme néhány forinttal meghaladja az előírt – amúgy igen alacsony – limitet. A testület szerepe ilyenkor teljesen formális, hiszen az ügy több szűrőn is átment már, nincs lehetőség a méltányosságra.
A második téma a közterület használat (közműjavítás, sittes konténer, reklámtáblák, rendezvények stb.) szabályainak módosítása volt. Egyetértettünk a javaslattal, mert szigorúbbak lettek az előírások és gyorsabb az ügyintézés, ugyanakkor nehezebb lesz kijátszani a szabályokat, mert sokszor előre kell majd fizetni és szigorúbb lesz az ellenőrzés.
A következő döntéssel a testület feloldotta egy állami tulajdonú, a Földművelési Minisztérium kezelésében lévő területre korábban bejegyzett változtatási tilalmat. Annak idején mondvacsinált indokkal vezették be a tilalmat, de most, hogy elmúlt a veszélye annak, hogy a gaz szocik elkótyavetyéljék, és rossz célra használják, a korlátozást eltörlik. Majd oda kell figyelni, mi is lesz ezzel a területtel, mert az új fiúkért sem tenném a kezemet a tűzbe.
A következő napirendek gyorsan peregtek egymás után. A lakók kérésére, főleg azért, hogy felújítási pályázatokon eredményesebben indulhassanak, a testület helyi védelem alá helyezett néhány épületet, majd módosította az építési előírásokat egyes ingatlanoknál. (Így például park helyett lakóépület lett egy lakóépület és rendeződni látszik több hasonló helyzet.) Döntöttünk arról is, hogy két fogyatékos polgárunk nappali elhelyezésére szerződést köthet a polgármester. A fél éve üres jegyzői állás betöltésére pályázatot írtunk ki. Tudomásul vettük, hogy két (a Németvölgyi úti és a Fekete István általános iskola) iskolaigazgatói állásra is pályázatot kell kiírni 2011-ben és módosítottuk szinte mindegyik kerületi oktatási intézmény alapító okiratát. (Ennek kapcsán tanultam meg, hogy a költségvetési intézmények csak olyan tevékenységet folytathatnak, amelyik benne van az alapító okiratában. Ha például egy óvoda táplálékérzékeny gyermekeknek is szeretne megfelelő ellátást adni, csak akkor kaphatja meg a szükséges többlet-támogatást, ha az önkormányzat ezt a változást felveszi az alapokmányába.)
Következett az idei év eltelt időszaka költségvetésének végrehajtásáról szóló jelentés. Nem hagytuk szó nélkül, hogy az ingatlanok bérbeadásából és eladásából származó bevételek messze elmaradtak a tervezettől, ami óvatosságra int a jövőre nézve. A 17 milliárdos mérlegfőösszeghez képest mellbevágó a 3,4 milliárdos adósság is. Talán, ha sokat mondjuk, egyszer lesz foganatja is. Hiszen ezeket meg kellett ismételnünk a következő napirendnél, a jövő évi költségvetés koncepciójának tárgyalásakor is. Az új év minden eddiginél nehezebb lesz, mert lényegében nem emelkedő bevételek mellett több mint 400 milliót kell majd a tartozások kamataira és törlesztésére fordítani.
A testület módosította a helyi adó rendeleteket is. Ezekről korábban is írtam, de talán nem volt teljesen egyértelmű, milyenek lesznek az új szabályok. Új adó lesz a telekadó, melyet a kerület tehetősei, a nagyobb üres telekkel, vagy nagy lakással rendelkező magánszemélyek és cégek fizetnek. A remélt bevétel kb. 200 millió lesz. Az építményadó, amit a nem lakás céljára szolgáló építmények (iroda, raktár, műhely, garázs) után kell fizetni, 1.169 Ft/m2-ről, 1580 Ft/m2-re nő, így az éves bevétel 200 millióval, 930 millióra nő. A harmadik adó a lakások után fizetendő kommunális adó. Erről már írtam, de a biztonság kedvéért még egyszer: 40m2 alatti lakások után nem kell fizetni, a 40 és 80 m2 közötti lakások adója 9.900 Ft, a 80 és 120 m2 közöttieké pedig 17,245 Ft lesz. Örülök, hogy az én javaslatom is hozzájárult ahhoz, hogy igazságosabbá vált a helyi adók rendszere.
Még hátra volt a döntés néhány ingatlan bérbeadásáról. A kereszténydemokraták is kaptak kedvezményesen egy irodát, ennél nemmel szavaztam, mert szerintem ez törvénytelen pártfinanszírozás. Hozzájárult a testület ahhoz is, hogy az ELMŰ a Gesztenyéskert egyik sarkán transzformátorházat létesítsen.
Az utolsó téma a turul szobor volt, de ezt is megénekeltem már.
A közmeghallgatás sajátos élmény volt. Mintegy 40 polgár jelent meg, akik sok témával traktálták egymást és a kerület vezetését. Több közérdekű, fajsúlyos téma jött elő (a Városmajor bekerítése, a Királyhágó utca egyirányúsírása, az Irhás árok út és járda építése). Jó volt látni, hogy ezeket az ügyeket elkötelezett és hozzáértő emberek képviselik. Külön kell említeni az Irhás árok biztonságos közlekedését zászlójára tűző, egyentrikóban megjelent kis csapatot, akik még ajándékkal is nyomatékosították mondandójukkal. A résztvevők nagy türelemmel hallgatták egymást, pedig többen is hosszasan soroltak olyan problémákat, melyek csak keveseket érintenek. Pokorni polgármester nagy türelemmel, figyelemmel hallgatta a hozzá szólókat és szakszerűen válaszolt a kérdésekre.
A „képviselői vacsorát” a Barabás villában tartották. Megadták a módját, finom ételeket és italokat szolgáltak fel, elegáns külsőségek között. Az ültetés nem szolgálta az többségi-ellenzéki párbeszédet. A három kerek asztal egyikénél a főnökség, a másiknál az ellenzék (itt ültek a kereszténydemokraták is), a harmadiknál pedig a Fidesz képviselői kaptak helyet. A mi asztalunknál az egyik szocialista képviselő, Vincze Géza vitte a szót, akiről megtudtam, hogy a Fradi színeiben hétszer volt a bajnokcsapat tagja. Éjfél volt, mire hazakeveredtem.
A hegyvidékieknek a turul szóról nem az Emese mondabeli pajzán álmában megjelent kerecsensólyom, hanem a Böszörményi út elején öt éve felállított szobor jut az eszébe. Még Mitnyan polgármester idejében a második világháború polgári áldozatainak (a bombák gyilkolta, németek, csendőrök, nyilasok elhurcolta, oroszok deportálta kerületi lakosoknak) kívántak emléket állítani ezzel a harcias madárral, amely a múlt század első felében a Nagy Magyarországot visszasíró irredenta mozgalmak jelképe volt.
Hogy a képzavart fokozzam, az „emlékmű” mostanáig a viszály almája, mert az eddigi budapesti városvezetés ki nem állhatta. Józan ésszel fel nem fogható mi volt a bajuk a szoborral. Igaz, a háborúhoz kapcsolódó napokon nem igen tartanak itt megemlékezést, de a párizsi béke minden évfordulóján zúg az összegyűltek ajkáról a „vesszen Trianon”. Tudják, a második világháború polgári áldozatainak emlékére.
Az önkormányzat legutóbbi ülésén hozott döntés értelmében a szobor most már háboríthatatlanul állhat a helyen. Jól van ez így. Hirdesse csak a politikusok bornírtságát és gátlástalan haszonlesését az idők végezetéig!
Ma kitüntettük magunkat. Becslésem szerint többen voltunk, mint a múltkori alkalommal, jóval több volt az érintett fiatal, a szervezők sokat fejlődtek, és a hangulat is harcosabb lett. Persze még mindig kérdés, mire megyünk ezzel. Azt hiszem, ebbe is bele kell jönni, ez is segít a tájékozatlan polgártársainknak, hogy végre elgondolkozzanak, mibe is csöppentünk.
Amikor a nyugdíj témájáról beszélünk, számomra feltűnő, mennyire tájékozatlanok azok is, akiket a dolog közvetlenül érint. Sokaknak fogalmuk sincs, miről van szó. Igaz, a média nem sokat segít nekik az eligazodásban. Most teszek egy gyenge kísérletet arra, hogy egy kicsit megvilágítsam, nekem mi a bajom ezzel az üggyel kapcsolatban.
Az állami nyugdíjrendszer immár évtizedek óta úgy működik, hogy a munkavállalók által befizetett járulékok adják az aktuálisan kifizetendő nyugdíjak fedezetét. Ha a befizetések nem bizonyulnak elégnek, akkor más költségvetési forrásokból kiegészítetik a nyugdíjkasszát. Ha a hiány tartósnak mutatkozik, változtatnak a szabályokon (nem emelik az eddigi mértékben a nyugdíjakat, emelik a korhatárt, rontanak az induló nyugdíj számításának módján stb.) Ha a politika valamiért (na, miért?) kedvezni akar a nyugdíjasoknak, extra emelést ad (lásd 13. havi nyugdíj). Az állami nyugdíjról tehát elmondható, hogy az állampolgár, aki dolgozott valamennyit, biztosan számíthat arra, hogy lesz nyugdíja, de arról kevéske fogalma lehet, hogy mennyi pénzt kap majd öreg korára.
A 1997-ben bevezetett magánnyugdíj-rendszer eltérő filozófián alapul. A hónapról hónapra befizetett összegek egy egyéni számlán gyűlnek, a pénztár a tőkét befekteti. A hozamokkal növelt összeget a delikvens a nyugdíjba vonulásakor megkaphatja, vagy életjáradékra válthatja. Ha szegény dolgozó még nyugdíjba vonulása előtt feldobja a bocskort, a számláján lévő összeget az általa megjelölt személy megörökli. A mostani kormány intézkedéséig a munkavállalótól levont nyugdíjjárulék nagyobbik része (a jövedelem 8%-a) ment a magánnyugdíjpénztárba, a többi és a munkáltató által fizetett rész (összesen a jövedelem 25,5%-a) az államiba. A magánba ment tehát a járulék picit kevesebb, mint negyede. A nyugdíjon is így osztoztak volna, mert a pénztártagok az államtól a szokásos ellátás háromnegyed kapták volna.
Ennyi az elv, ami azért a valóságban nem ilyen egyszerű. Mivel a járulékok összege lényegében nem változott, a mostani nyugdíjasok ellátásához az állami nyugdíjkasszát rendszeresen – lényegében a magánnyugdíj-pénztárakba fizetett összeg nagyságáig – ki kellett egészíteni a költségvetésből. Az tehát, hogy kinek a pénze is a magánszámlákon felhalmozódott összeg, nézőpont kérdése is lehet. A jog szerint a magánszemélyé, a forrása látszólag az ő befizetése, de ténylegesen a költségvetésből kellett erre a célra pénzeket biztosítani. Azt gondolom, hogy a nyugdíjpénztár elve helyes, fontos dolog, hogy az öregkori megélhetés biztos alapokra kerüljön, és az emberek érezzék, gondoskodnak magukról.
A magánnyugdíj-pénztárak működését sok jogos kritika érte. Most nem a Selmeczi Nyugdíjvédő Gabriella-féle „elrulettezték, eltőzsdézték a pénztárak vagyonát” típusú hazugságokra gondolok, hanem arra, hogy a pénzek kezelését a pénztárak túl magas díjért végezték. Elv szerint a tagok maguk dönthettek a működésről, de a valóságban ez nem működött, mint ahogy az sem, hogy a gyengébben muzsikáló pénztárakból a tagok a magasabb hozamúakba vándoroltak volna. A legtöbb embernek fogalma sem volt arról, mi is van a megtakarításával. A dolog ennek ellenére működött, és a tagok pénze is gyarapodott.
De akkor miért esett neki a kormány a magánnyugdíj-pénztáraknak? A sok hadoválás után Legfelsőbb Helyről bevallották, kizárólag az államadósság kézbentartása érdekében vették el a pénzt. Ne felejtsük el, hogy a 2011-es állami költségvetés bevételi oldalán hatalmas rést üt a személyi jövedelemadó csökkentése. Ezt a hiányt megszorításokkal, a jóléti kiadások csökkentésével, az állam működésének olcsóbbá tételével lehetett volna kipótolni, de egyszerűbbnek tűnt a malacperselyt feltörni, a 13 éves megtakarítást néhány év alatt felélni. Ez az egyik baj a mostani döntéssel. A másik pedig az, hogy az állam felrúgott minden korábbi megállapodást ezzel bizonytalanná téve a jogrendszert. Orbánék tudják, hogy minden jogelvvel ellentétes, amit csinálnak, ezért – reményeik szerint – eltakarítottak az útból mindent és mindenkit, aki a tervet megfúrhatná. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy az Alkotmánybírók veszik-e a bátorságot és megkeresik a módját annak, hogy megsemmisítsék ezt az arcátlan intézkedést.
Elnézést kérek mindenkitől, akinek a fentiek túl hosszúak voltak. Azoknak pedig, akik még többet szeretnének a témáról tudni, ajánlom Simonovits András cikkét.
A művi terhesség-megszakítás (abortusz) elvégzéséhez az egészségbiztosító méltányosságból támogatást adhat, esetenként a beavatkozás teljes költségét is átvállalhatja. A 2010. évi költségvetési törvény erre a célra 1,6 milliárdot irányzott elő. A korábbi évek tapasztalatai szerint ilyen nagyságrendű összeget általában fel is használnak. A 2011-es költségvetés tervezetében ezt az előirányzatot 500 millióra csökkentették.
Uraim! Mondtam már, hogy kuss! Nem értik?
A választás során meghirdetett céljaink egyike az volt, hogy tegyük igazságosabbá és differenciáltabbá a kerületben a kommunális adózás rendszerét. Kampányújságunkban azt írtuk, hogy „kezdeményezni fogják a kommunális adó mértékének, beszedésének és felhasználásának átalakítását”. Tisztelttel jelentem, sikerrel jártunk.
A képviselő-testület eheti ülésének napirendjén szerepelt a helyi adókról szóló rendeletek módosításáról szóló javaslat. A telekadó bevezetéséről már korábban írtam. A kommunális adó esetében az előterjesztés arról szólt, hogy a legalacsonyabb kategóriát töröljük el, vagyis ne kelljen fizetnie annak, akinek a lakása kisebb 40 négyzetméternél. Néhány szociális jellegű könnyítés mellett az adó mértéke nem változott volna (a 40 m2-nél nagyobb, de 80 m2-nél kisebb lakások adója évi 9.900, az ennél nagyobbaké 13.900 Ft évente). A pénzügyi bizottság ülésén javasoltam egy új kategória bevezetését, azt, hogy a 120 m2-nél nagyobb lakások adója a törvényi maximum, 17.250 Ft legyen. A külsős tagokkal kiegészült bizottság különösebb vita nélkül elvetette a javaslatot. A többséghez tartozó, de nem választott képviselő bizottsági tagok jellemzően nyugdíjas hölgyek. Ők fiatalos türelmetlenséggel viseltettek minden módosító javaslattal szemben. Az volt az érzésem, hogy az ördög szőrös patáját sejtik a cipőmben. Bízom benne, hogy később jobban megértjük egymást.
A testületi ülésen számomra érdekes fordulat következett. Miután a téma felvezetőjében Pokorni polgármester úgy idézte javaslatunkat, mint amit támogatni tud, a testület egyhangúan megszavazta. Azok is, akik a bizottságban vita nélkül leszavazták.
Azt gondolom, jó döntés született, az adó igazságosabb lett. Bízom abban, hogy azok a támogatóink is megértik ezt, akiknek most többet kell majd fizetniük.
A héten két darabot is megnéztünk a Katonában. A Golden Dragon egy itthon is sokat játszott német író műve a bevándorlók kiszolgáltatott életéről. A TÁP Színházzal közös produkcióban bemutatott Cserenadrág egy orosz szerzőpár darabja, a posztszovjet idők felfordult életéről. Elfogult vagyok, mert a szereplők nagy részének (Fullajtár Andrea, Bánki Gergely, Terhes Sándor, Lengyel Ferenc) rajongója vagyok. Érdemes rászánni az időt.
