Sipos Péter blogja

Két hete elmélkedtem arról, hogy a Fidesz „normálisabb” arcai miért nem szakadnak le a Nagyvezérről. A napokban Török Gábor is erről írt. Ha jól látom Ő sem jutott közelebb a megoldáshoz. Büszke legyek, vagy szomorú?

Ez is román film, de nem a legjobbak közül. Egy szerető páros kiruccanás közben találkozik egy együgyűnek tűnő prostival. A lánnyal folytatott beszélgetések eredménye: rendezik dolgaikat. A történet érdekes, a filmes megoldások, például a szubjektív nézőpontú kézikamera és a helyszínen felvett hang idegesítő.

Valószínű, hogy több tucat ennél rosszabb, értéktelenebb film megy most a mozikban, de ezt mégsem ajánlom feltétlen megnézésre.

Az előző bejegyzés feltöltése után némi vita támadt idehaza. Az én drágám emlékei szerint a felidézett eset egy kis teremben történt. Ez nagyjából passzol Haumann elmondásával. Én viszont határozottan emlékszem, hogy a Várszínházban volt az ominózus előadás. Ki tud itt igazságot tenni? Sajnos a művész urat nem hívhatjuk döntőbírónak, mert ő az előadás időpontjára sem emlékszik jól. Szerinte 1971-ben történt, a mi első közös színházi látogatásunk pedig 1974-ben volt. Az pedig biztos, hogy együtt láttuk.

Az én memóriám csapnivalóan rossz. Számtalan esetben fordult már elő, hogy a társaságomban lévők felidéztek velünk közösen megtörténteket, és nekem halvány emlékem sincs a dologról. Barátai, rokonaim megszokták már, de néha nagyon kínos, különösen, ha egy régen látott ismerősbe botlok, és fogalmam sincs, ki is az illető.

Pontosítanom kell. Az én memóriám szelektív. Egy lélekkurkász biztosan találna logikát abban, mi az, ami nyomot hagyott az emlékezetemben és mi az, ami kiszállt a fejemből. Egy ilyen emlék-töredék elevenedett most fel.

Az én jobbik felem most olvassa Veiszer Alinda Záróra című könyvét. Ez sok érdekes, televízióban elhangzott beszélgetés leirata. Az egyik Haumann Péterrel készült. A nemzet színésze felidéz egy régi (az 1970-es évek közepén volt) előadást, melyet történetesen mi is láttunk. Várszínházban (ma Nemzeti Táncszínház) Platón: Szókratész védőbeszéde ment, Haumann előadásában (hangoskönyv formában megvásárolható). Az egész előadásból csak arra emlékszem, hogy az első néhány perc után a művész elhallgatott, majd közölte, hogy itt valami – valószínűleg egy ventillátor – elviselhetetlenül zúg és így képtelen folytatni. Mi nem hallottunk semmiféle zúgást. Rövid szünet után a színész visszatért, és az elejéről kezdte a darabot.

A művész így emlékszik az esetre. ”Egyedül voltam a színpadon, és egyszer csak megálltam, és azt mondtam, hogy ne haragudjanak, de hazudok. Nagy csönd lett, és hátul egy vékonyka hang megszólalt, hogy igen. Akkor megálltunk. Tehettük, mert kis színház volt, meg hát kísérleti. Akkor visszamentem az öltözőbe, vártam olyan öt percet, mert tudtam, hogy ha megint olyan leszek, akkor nekem annyi, akkor beadhatom az ipart.” (Veiszer: Záróra 357. old.)

Hát így működik az emlékezet. Kinek elvesz, kinek hozzátesz.

Az évet a Bükk-fennsíkon búcsúztattuk. Minden nap 10-15 km túra, kezdetben farkasordító, később elviselhető hideg. Gyönyörű táj.

Kattogtattam, amennyit bírtam, de a végeredménnyel nem vagyok elégedett. Inkább képeslapok, mint fényképek.

Félig-meddig kiiratkoztunk a civilizációból, mert nem volt térerő, de szilveszter éjjelén a „vadon szerelmeseiből” kibújt a városi vadállat: rakéták kúsztak az égbe, durrogásuk szívbajt hozott az erdő lakóira. Lehet, hogy ez volt az oka, hogy egyetlen fakopáncsot láttunk kirándulásaink során?

Előrebocsátom, egy nagyszülő gyárilag bolond. A normálisabbja egészen biztosan. Talán – ha nem túl nagy tiszteletlenség ilyent mondani – csak a dédszülők zizibbek egy kicsit. Ki nem toporgott már hosszú percekig, míg egy elfogulatlan nagyi percekig mutogatta a világ legszebb unokájának számunkra egyébként érdektelen fotóit és közben zengedezte, hogy Pityuka milyen okos és jó gyerek.

Ja, éppen van nálam is egy ilyen kép. A mi csodás unokánk ilyen gyönyörű volt már rögtön a születése után. (Aki szerint a saját leszármazottja szebb, az biztosan súlyosan elfogult, vizsgáltassa meg magát.) 

Mindenki lemegy gügyébe, ha csecsemőt lát. Óhatatlanul selypegni kezdünk, mintha szegény apró emberke ettől jobban értené, amint mondani akarunk. És persze semmi értelmeset nem is mondunk, ami adekvát viselkedés, hiszen a törpéknek kell némi idő, hogy kapiskálni kezdjék, amit hallanak. Ők sajnos nem is sejtik, hogy ezzel sem járnak jól.

Mi egy éve lettünk nagyszülék. Érdekes tapasztalás. Most jöttem rá, hogy saját három gyermekünk eszméléséről alig van emlékképem. Jópofa dolog most újra látni, hogy is megy ez. Miután kibújik édesanyjából a gyermek, hosszú ideig csak vegetatív funkciói vannak. Én jobban szeretem, amikor már kommunikál, mozog, érdeklődik a körülötte lévő világ iránt.

Izgalmas megfigyelni, hogy milyen komoly tanulási folyamat vezet ahhoz, hogy az emberke összehangolja a látottakat a tapintottakkal, hogy megértse, nem érheti el feltétlenül, amit lát. Elgondolkoztak már azon, hogy milyen komoly agymunka van például a járás mögött? Kinek nem borsózott a háta, amikor az iskolában az „ismétlés a tudás anyja” bölcsességre hivatkozva kellett még egyszer elolvasni, még százszor leírni valami abszolút érdektelent, unalmasat. A szüntelen repetíció ebben a csöppség-korban teljesen természetes. Hiszen csak a többszöri közvetlen fizikai tapasztalás révén jövünk rá, milyen hosszú a karunk, mekkorák vagyunk állva, hogyan lehet kibányászni az elgurult labdát a szekrény alól.

Hát még a beszéd! Körülöttünk mindenki hangokat ad ki, amelyeknek kezdetben semmi értelme, legföljebb azt érezni, hogy az egyik megnyugtat, a másik ijesztő. Aztán ha sikerül utánozni valamit, a sok lüke felnőtt tapsikol, vigyorog, mint a vadalma, láthatóan boldogok. És ha ők örülnek, akkor miért ne igyekezne az ember, hogy a kedvükben járjon. Nálunk is így van. Amikor a kis törpe a kezét az arcához teszi és egy speciális hangon – mely a családi konszenzus szerint a „halló” megfelelője – felkiált, az összes jelenlévő felnőtt egy emberként harsányan hallózni kezd.

Hát kérem szépen – nyugodtan lehet irigykedni – a mi unokánk egy éves korában megmutatta, hogy zseni. (Tiszta nagyapja.) Tizenkét hónaposan lassacskán megközelíti egy közepesen fegyelmezett kutya szintjét. Stabilan és elég gyorsan jár négykézláb, ügyesen utánoz, igaz még nem szobatiszta. Ja, és gyönyörű. Véletlenül van nálam még egy kép róla. Most készült Karácsonykor.

Boldog születésnapot, Lilla!

Azért nem fejezem be a címet, hogy közösen edzünk a médiatörvény utáni időkre. Török Gábor tegnapi bejegyzése juttatta az ünnep után lustálkodó eszembe, hogy régóta foglalkoztat, vajon a mai kormánypárt ellenzéke körében is elfogadottabb fideszes politikusok (ide sorolnám például Pokornit, Rogánt, Navracsicsot, Lázárt, Vargát) miért asszisztálnak ahhoz, amit többen ámokfutásnak érzékelünk. Mi lehet az oka annak, hogy hol aktívan, hol csak csendben igent nyomva, látszólag teljes egységben sorakoznak fel a józan ésszel vállalhatatlannak tűnő lépések mögött.

Ezek az emberek nem buták, fel tudják mérni, hogy mit jelent Smitt Pál elnökké választása, az alkotmánybíróság jogköreinek megkurtítása, a médiatörvény, vagy a magánnyugdíj-pénztárakban lévő pénzek lenyúlása a magyar demokrácia szempontjából, vagy milyen kockázatokkal jár a „gazdasági szabadságharc” az ország jövőjére nézve. Vannak a számosan a kormánypárti padsorokban, akikből nem nézem ki, hogy fel tudnák fogni a következményeket, de ezek az emberek – azt gondolom – tisztában vannak a veszélyekkel.

Nem is öregek még, nem gondolhatják, hogy egy esetleges bukás után legfeljebb visszavonulnak. Azt sem remélhetik, hogy Orbán fiaskójából ők jól jöhetnek ki, bár Török Gábor azt feltételezi, hogy erről van szó, hiszen többen a felsoroltak közül nagyon is aktívan közreműködnek az általam kifogásolt ügyekben. Bár az én szememben az egyszerű gombnyomogató sem különb a csahosoknál.

Lehet, hogy némelyek naivnak gondolnak, de nem értek egyet azokkal sem, akik azt feltételezik, van ezeknek az embereknek a múltjában olyan takargatnivaló, amivel zsarolni lehet őket, miként azt sem hiszem, hogy pusztán anyagi előnyökért ragaszkodnak a helyükhöz a falkában. Szerintem ezek a magyarázatok túl egyszerűek, bár kétségtelenül jól illeszkednek a politikai elitről bennünk élő képhez.

Szóval nem értem, mi lehet a fejükben ezeknek az uraknak. Attól tartok nem is tudhatjuk meg. De ha kiderítek valamit, azonnal elmondom.

Talán még emlékeznek barátunk történetére a jogtalanul kivetett illetékkel. Nos, a Jézuska meghozta az elsőfokú adóhatóság újabb határozatát, mely megállapítja, hogy az illetéket tévesen vetették ki, ezért törölték. Látszólag minden rendben. Nekem egyetlen szócska hiányzik a határozatból az, hogy bocsánat. De biztosan nem lenne szabályos elnézést kérni a tévedésből okozott izgalmakért.

A televízióban futó, ezerszer látott amerikai szarok helyett ajánlok egy norvég filmet. Ha csak a történetet vesszük (5-6 külön futó karácsony esti történet párhuzamosan) mintha nem is lenne nagy különbség, de az egész együtt fanyar és szarkasztikus, megható, de mégsem gejl.

Tessék felemelni a seggeket a fotelből, irány a Balassi utca! Garantálom, érdemes.

Mindig bajban vagyok az ünnepekkel. Valahogy nem vagyok ünneplős típus. Tudom, a visszatérő évfordulók figyelmeztetnek valami fontosra, amit egyébként sem szabadna elfelejteni. A kedvenceim a nőnap és az anyák napja. Figyelmeztetés azoknak, akik egyébként nem tisztelik édesanyjukat és a lányokat, asszonyokat, vagyis bunkók. De a dolog megoldható egy csokor virággal és máris megvan a jófejség. Nem az én világom.

Mint ahogy a „szeretet ünnepe” sem. Én ugyanis egész évben szeretem a családomat, barátaimat és általában tisztelem, megbecsülöm a környezetemben és tőlem távolabb lévőket. De van olyan is, akit ki nem állhatok, és jöhet a Karácsony, nem fogom őt csak ezért a keblemre ölelni, mert az képmutatás lenne.

A Karácsonyban azt szeretem, hogy innentől hosszabbodnak a nappalok, visszavonul a sötétség. Ez nagyon jó dolog. A Karácsony körüli szenteskedő habverés és a mértéktelen konzumálás viszont taszít. A családi összejövetel nálunk szinte mindennapos, szerencsére a nagyobb famíliával is gyakran találkozunk, ezért nincsen szükség külön ünnepre. És talán ezért nálunk nem jellemző, ami állítólag sok helyen előfordul, hogy a legnagyobb veszekedések éppen Karácsony szent napján törnek ki.

Legyen mindenkinek olyan Karácsonya, amilyent szeretne! Boldog, áldott, kegyeletteljes vagy éppen kellemes.

Jók legyetek!