Ma kitüntettük magunkat. Becslésem szerint többen voltunk, mint a múltkori alkalommal, jóval több volt az érintett fiatal, a szervezők sokat fejlődtek, és a hangulat is harcosabb lett. Persze még mindig kérdés, mire megyünk ezzel. Azt hiszem, ebbe is bele kell jönni, ez is segít a tájékozatlan polgártársainknak, hogy végre elgondolkozzanak, mibe is csöppentünk.
Amikor a nyugdíj témájáról beszélünk, számomra feltűnő, mennyire tájékozatlanok azok is, akiket a dolog közvetlenül érint. Sokaknak fogalmuk sincs, miről van szó. Igaz, a média nem sokat segít nekik az eligazodásban. Most teszek egy gyenge kísérletet arra, hogy egy kicsit megvilágítsam, nekem mi a bajom ezzel az üggyel kapcsolatban.
Az állami nyugdíjrendszer immár évtizedek óta úgy működik, hogy a munkavállalók által befizetett járulékok adják az aktuálisan kifizetendő nyugdíjak fedezetét. Ha a befizetések nem bizonyulnak elégnek, akkor más költségvetési forrásokból kiegészítetik a nyugdíjkasszát. Ha a hiány tartósnak mutatkozik, változtatnak a szabályokon (nem emelik az eddigi mértékben a nyugdíjakat, emelik a korhatárt, rontanak az induló nyugdíj számításának módján stb.) Ha a politika valamiért (na, miért?) kedvezni akar a nyugdíjasoknak, extra emelést ad (lásd 13. havi nyugdíj). Az állami nyugdíjról tehát elmondható, hogy az állampolgár, aki dolgozott valamennyit, biztosan számíthat arra, hogy lesz nyugdíja, de arról kevéske fogalma lehet, hogy mennyi pénzt kap majd öreg korára.
A 1997-ben bevezetett magánnyugdíj-rendszer eltérő filozófián alapul. A hónapról hónapra befizetett összegek egy egyéni számlán gyűlnek, a pénztár a tőkét befekteti. A hozamokkal növelt összeget a delikvens a nyugdíjba vonulásakor megkaphatja, vagy életjáradékra válthatja. Ha szegény dolgozó még nyugdíjba vonulása előtt feldobja a bocskort, a számláján lévő összeget az általa megjelölt személy megörökli. A mostani kormány intézkedéséig a munkavállalótól levont nyugdíjjárulék nagyobbik része (a jövedelem 8%-a) ment a magánnyugdíjpénztárba, a többi és a munkáltató által fizetett rész (összesen a jövedelem 25,5%-a) az államiba. A magánba ment tehát a járulék picit kevesebb, mint negyede. A nyugdíjon is így osztoztak volna, mert a pénztártagok az államtól a szokásos ellátás háromnegyed kapták volna.
Ennyi az elv, ami azért a valóságban nem ilyen egyszerű. Mivel a járulékok összege lényegében nem változott, a mostani nyugdíjasok ellátásához az állami nyugdíjkasszát rendszeresen – lényegében a magánnyugdíj-pénztárakba fizetett összeg nagyságáig – ki kellett egészíteni a költségvetésből. Az tehát, hogy kinek a pénze is a magánszámlákon felhalmozódott összeg, nézőpont kérdése is lehet. A jog szerint a magánszemélyé, a forrása látszólag az ő befizetése, de ténylegesen a költségvetésből kellett erre a célra pénzeket biztosítani. Azt gondolom, hogy a nyugdíjpénztár elve helyes, fontos dolog, hogy az öregkori megélhetés biztos alapokra kerüljön, és az emberek érezzék, gondoskodnak magukról.
A magánnyugdíj-pénztárak működését sok jogos kritika érte. Most nem a Selmeczi Nyugdíjvédő Gabriella-féle „elrulettezték, eltőzsdézték a pénztárak vagyonát” típusú hazugságokra gondolok, hanem arra, hogy a pénzek kezelését a pénztárak túl magas díjért végezték. Elv szerint a tagok maguk dönthettek a működésről, de a valóságban ez nem működött, mint ahogy az sem, hogy a gyengébben muzsikáló pénztárakból a tagok a magasabb hozamúakba vándoroltak volna. A legtöbb embernek fogalma sem volt arról, mi is van a megtakarításával. A dolog ennek ellenére működött, és a tagok pénze is gyarapodott.
De akkor miért esett neki a kormány a magánnyugdíj-pénztáraknak? A sok hadoválás után Legfelsőbb Helyről bevallották, kizárólag az államadósság kézbentartása érdekében vették el a pénzt. Ne felejtsük el, hogy a 2011-es állami költségvetés bevételi oldalán hatalmas rést üt a személyi jövedelemadó csökkentése. Ezt a hiányt megszorításokkal, a jóléti kiadások csökkentésével, az állam működésének olcsóbbá tételével lehetett volna kipótolni, de egyszerűbbnek tűnt a malacperselyt feltörni, a 13 éves megtakarítást néhány év alatt felélni. Ez az egyik baj a mostani döntéssel. A másik pedig az, hogy az állam felrúgott minden korábbi megállapodást ezzel bizonytalanná téve a jogrendszert. Orbánék tudják, hogy minden jogelvvel ellentétes, amit csinálnak, ezért – reményeik szerint – eltakarítottak az útból mindent és mindenkit, aki a tervet megfúrhatná. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy az Alkotmánybírók veszik-e a bátorságot és megkeresik a módját annak, hogy megsemmisítsék ezt az arcátlan intézkedést.
Elnézést kérek mindenkitől, akinek a fentiek túl hosszúak voltak. Azoknak pedig, akik még többet szeretnének a témáról tudni, ajánlom Simonovits András cikkét.
