Sipos Péter blogja

A darab nézése közben ötlött eszembe egy tíz évvel ezelőtti történet. Barátainkkal együtt síelni voltunk. Velük jött legnagyobb fiuk a barátnőjével, akivel az összeköltözést tervezték. A fiú izgatott édesanyja, aki már nagyon szeretett volna unokázni, bennünket bízott meg annak kiderítésével, hogy vajon gyerekszobát terveznek-e a fiatalok az új lakásba. A beszélgetés során a fiúgyermek kiborult és feltette a költői kérdést: „miért várják el az embertől, hogy gyereke legyen”. Azóta már – egy másik leánnyal – második babájukat várják, de a kifakadást nem felejtem el soha.

Garcia Lorca drámájának középpontjában is a gyermekáldás, illetve annak elmaradása van. A tradícióknak megfelelően a szülők által összeboronált fiataloknak, bár évek óta együtt élnek, nincsen gyerekük. Az asszony, akinek nincs más dolga, nagyon szeretne már babázni, de férje hallani sem akar erről. A „tisztesség” azonban nem engedi, hogy a nő elhagyja urát és boldog lehessen. A tradíciókhoz ragaszkodásnak drámai következményei lesznek.

Új magyar film, számomra ismeretlen rendezőtől, Almási Rékától. Igaz, ez az első saját alkotása. A Team Bilding egy külföldi cég hazai részlege vezető munkatársainak kiképzéséről, a vezetőképzések embertelen módszereiről, az alkalmazottak kénytelen alkalmazkodásáról, a szolgalelkűségről, az ellenállásról és megfutamodásról.

Közepes sztori, kiváló alakítások. A bemutató után egy héttel az Uránia kistermében tízen néztük meg, pedig megéri a ráfordított időt. Az amerikai vacakok helyett tessék magyar filmeket nézni! Azok legalább rólunk szólnak, és egy csöppet sem rosszabbak. Egyelőre. Majd Mr. Vajna tesz róla.

A kultúra hívei felsóhajthatnak. Az autodafé elmarad. A máglyát megrakták, de végül nem gyújtották meg. A direktor csak írásbeli figyelmeztetést kapott. A magukat kereszténynek mondó kultúrbarbárok kénytelenek visszavonulót fújni, mert a színigazgató ügyesebben politizált, mit a jobb sorsra érdemes, miniszterré lecsúszott anatómus professzor.

Tényleg van minek örülni? Ünnepelni való, hogy egy Kossuth-díjas, aki nyíltan a jelenleg regnálók feltétlen hívének vallja magát, hitet tett kollégája mellett? Örülni kell, hogy Alföldi Róbertet a homofób és műveletlen újnyilasok és álkeresztény áldemokrata harcostársaik össztüze ellenére, mondvacsinált indokok miatt csak meghurcolták, de nem rúgták ki? Örülni kell annak, hogy valaki, aki kiválóan végzi a munkáját, aki új színészgenerációt indított el és megtölti a nemzet színházát, remek előadások sorára csábítva a publikumot, folytathatja a megkezdett munkát?

Nincs mit ünnepelni, legfeljebb azt, hogy egy kis ütközetben a modernitás nem volt kénytelen meghátrálni. Blaskó Péter csak azt tette, amit minden becsületes embertől elvárunk: szétválasztotta a politikai meggyőződését és szakmai véleményét. Nem hallgatott, hanem kiállt az igazgató mellett, aki egyébként megszüntette állandó státuszát a Nemzetiben. Elismerő biccentés jár az emberi gesztusért, de tapsviharra semmi ok. Mindannyiunknak így kellene viselkednie és akkor nem így alakulnának a dolgok szeretett hazánkban. Réthelyi miniszter gyenge figura. Remélem, ma rosszul alszik. Tudja, jellemtelenül viselkedett, amikor nem küldte el melegebb éghajlatra az acsarkodókat, hanem meghátrált és büntetett. Nem mentség, hogy csak egy kicsit. Bűn hiányában a kis büntetés is gazemberség.

Szálljunk magunkba, és gondoljuk végig: annak örülünk, hogy ma csak kis verést kaptunk, igaz tudjuk jól, rendesen viselkedtünk, semmi ok a büntetésre. Itt lenne az ideje eltörni a nádpálcát, az azt tartó kézzel együtt.

Fényességes Tekintetű, Viaszarcú Orbán Photoshop Viktor levelet írt nekem, egyszerű halandónak. Azt kérte, hallgassuk meg egymást. Tisztelettel jelentem, én idáig mindig meghallgattam. Hallgattam, amíg bírtam, aztán kezembe vettem a távkapcsolót és megnyomtam egy másik csatorna gombját. Szerencsémre a másikon is Őt hallhattam, így nem tudtam hibázni.

Most Ő kíváncsi a véleményemre. Fel is tett mindjárt tíz kérdést, mondanám már meg, mit is gondolok ezekről. Azt gondoltam, ha a maga az Örökifjú Miniszterelnök fordul hozzám, illik neki válaszolni. A kérdőívet alaposan elolvasva azonban már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Először attól jöttem zavarba, hogy adataimat vonalkódba sűrítve megláttam a jobb felső sarokban. Ha rosszul válaszolok, rögtön tudni fogják, hogy Sipos Péter nagyon hülye, még ezekre az egyszerű kérdésekre sem tud jól felelni. Hát kell a fenének, hogy valami rossz jegyet írjanak a nevem mellé. De ha nem küldöm vissza határidőre a válaszokat, az sem jó, mert akkor meg azért kapok karót, hogy nem teljesítem a kötelezettségemet. Nagy a baj.

Zavaromat csak fokozzák a kérdések és a válasz-lehetőségek. Ha hosszabban fejthetném ki, mit is gondolok egy, vagy másik témáról, jobban érezném magam, de itt csak az 1, 2, X közül választhatok. Ráadásul a válaszok egy része hamisan cseng, mint például a közműszolgáltatások árára, vagy a gyógyszergyári lobbira vonatkozó. Ki akarná, hogy a gaz tőkéseknek extraprofitja legyen? Ki akar sokat fizetni valamiért, amiért kevesebbet is lehet? Úgy döntöttem, kihagyom a lehetőséget arra, hogy a Miniszterelnöknek válaszoljak.

Persze nincs mindenki ilyen könnyű helyzetben. Az állami alkalmazottak, vagy azok, akik valamilyen állami támogatásra, megmérettetésre számítanak, jobban teszik, ha szépen beküldik a kérdőívet. Mindegy mit ikszelnek, csak legyen benne a nyilvántartásban, hogy ők rendes polgárai a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Azt hiszem, ez a dolog lényege. Érezze mindenki, hogy a Nagy Vezető szeme rajta van, jól kell viselkedni. Így biztosítható, hogy sok válasz érkezzen be és lehessen hivatkozni a zemberek véleményére. A szakértők és egyebek pedig csak hallgassanak, hiszen a hatalom a népet illeti, az pedig mi vagyunk.

Az ellenállóknak van még egy lehetőségük. Az interneten számtalan helyre feltették a FIDESZ választási ígéreteit bemutató anyagokat, ezeket ki lehet nyomtatni és beküldeni. Például ezt. Önkielégítés helyett.

Egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy a polgárok jobb informálása és a döntésekbe történő bevonása, valamint az ülések előtti hosszabb felkészülési idő érdekében javaslatokat tettem az önkormányzat szervezeti és működési szabályzatának módosítására. Mivel a szabályzat megváltoztatása amúgy is aktuális volt, a jegyző asszony azt javasolta, hogy az összes javaslat egyszerre kerüljön a testület elé.

A múlt héten megkaptuk a polgármesteri előterjesztést, amelyben örömmel láttam viszont a nyilvánosságra vonatkozó javaslataimat. Így egyetértés van abban, hogy a rendelet tervezetek az ülések előtt kikerüljenek az önkormányzat oldalára és abban is, hogy a jegyzőkönyvek kivonatait a polgárok elolvashassák a honlapon. Sajnos nem minden ötletemet támogatták, így egyelőre nem tűnik nyerőnek az a gondolat, hogy legyen több idő a felkészülésre. Nem adom fel. A csütörtöki ülésre módosító indítványként beterjesztettem azokat a javaslatokat, amelyek kimaradtak a hivatalos előterjesztésből. Remélem, meg tudom győzni képviselőtársaimat és a kis lépés nagyobb lesz.

Maradjanak velünk, rövidesen visszatérünk, és beszámolunk a részletekről.

Lázár János ma reggeli rádióinterjúja (Fiala János Rádió Q FM 99,5) eszembe juttatott egy régi családi történetet. Gyermekeink még alsó tagozatosak voltak. Egy mozi-élményünkről számoltunk be nekik. A filmbéli bérgyilkos gyermekkorában nagyon szeretett focizni. Karácsonyi ajándéka egy csodás bőrlabda volt, mellyel nagymenő lett a pályán. Egy napon elhúzódott a meccs, és a fiú késve ért haza. A család már az ebédlőasztalnál ült. A szigorú apa magához intette a gyereket, és szó nélkül szétszabdalta a labdáját.  Lurkóink végighallgatták a történetet, majd a legkisebb feltette az azóta családi szállóigévé vált kérdést: „De mi volt a megállapodás?”, utalva arra, hogy mi mindig igyekeztünk előre megbeszélni a szabályokat, így a filmbélihez hasonló meglepetés nem érhette őket. (Nem is lett bérgyilkos egyikük sem.)

Hogy helyesen neveltük-e gyermekeinket, majd az élet eldönti, mindenesetre Lázár frakcióvezető nevelési elvei valószínűleg igencsak eltérőek lehetnek a mieinktől. A bevezetőben említett beszélgetésben (KeljFelJancsi-2011.05.19. a 27. perctől az 50. percig) főleg a nyugdíjazással kapcsolatos alkotmánymódosításról volt szó. A kérdező többek között azt firtatta, miért gondolják elfogadhatónak, hogy a hatályos szabályok szerint már nyugdíjba vonult rendőröket visszakényszerítik a szolgálatba azzal, hogy megvonják tőlük a nyugdíjat. Lázár János szerint ezek a nyugdíjasok „nem gondolhatták komolyan”, hogy ilyen gazdasági helyzetben az állam évekig tudja nyugdíjukat finanszírozni. (35’ 24”). Tényleg, vajon miért is gondolták volna, hogy a szabályok örökéletűek és sohasem változnak, akár visszamenőleg is. Már korábban értekeztünk a rendőrök korlátozott elmebeli képességéről, íme, újabb bizonyíték arra, hogy csak a csökött agyúak szegődnek el a rend védelmére.

Amikor a kormány tervein felindult rendőrök, tűzoltók és társaik utcára vonultak, és igen határozottan fejezték ki felháborodásukat, azon törtem a fejem, vajon Orbán miniszterelnök melyik énje lesz erősebb ebben a konfliktusban. Úgy tűnik, a konfliktuskereső, a mindig győzni vágyó kerekedett felül, akinek életeleme a harc. Beszóltatok? Gyertek ki a kultúr elé, mocskos zsaruk!

Mi lesz ebből? Uram, irgalmazz!

A hosszabb hallgatás oka egy római út volt. Remélem, bocsánatos bűn, ha néha egy-egy hét kimarad. Engesztelésül, íme, néhány emlék-szilánk és saját fotó.

Már harmadik alkalommal jártunk az Örök Városban. A mostani látogatásra az adta az ürügyet, hogy elkísérjük barátainkat, akiknek lánya ott dolgozik. Ráadásul a múlt héten volt a nemzetközi teniszverseny, ahol élőben lehetett látni a nagyokat. Engem nem igazán villanyoz fel a meccsnézés, ezért inkább a várost jártam szorgalmasan. (Remélem, a fülkeforradalomban sem lesz kötelező szeretni a focit és az egyéb sporteseményeket. Elég, ha a pénzünket szórják rá számolatlanul.)

A régi épületek láttán engem elsősorban az érdekel, hogy az akkori technikával hogyan tudtak felépíteni ekkora házakat. Ma, a háromdimenziós modellek korában szinte elképzelhetetlen, hogy egy kiváló mester fejében megfogant koncepciót hogyan tudták megvalósítani. A hozzáértők kíváncsiskodásomra ilyenkor azt válaszolják, hogy csak a jó épületek maradtak meg, a selejt összeomlott és nyoma sem maradt.

Lehet, hogy csak a felületes benyomások miatt, de úgy érzem, hogy Olaszországban nagy és kiterjedt állami bürokrácia van. Ráadásul ez nagyon látványos is. Számomra szembetűnő, mennyi fontos ember szaladgál láthatóan hivatalos ügyben és milyen sokan nyüzsögnek az állami intézmények körül. Meg kell adni, az olasz hivatalosságok a külsőségekben tekintélyt parancsolóbbak. A sokféle rendőr, csendőr, katona és még ki tudja, milyen egyenruhás mind úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna elő. Lehet, hogy a munkája nem ér sokat, de úgy néz ki, ahogy kell. Sajnos ez a mieinkről nem mondható el.

Az olaszok általában sokat adnak a megjelenésükre. Nekem az volt a benyomásom, hogy a többségük jó ízléssel öltözködik, figyel arra, hogyan néz ki. Ez a gondosság csak mérsékelten jellemző a létezés közös tereire, utcáira. Számomra zavaróan sok a szemét, az elhanyagolt épület és közterület.

A közlekedés számomra egy kisebb csoda. A kívülálló számára úgy tűnik, mintha senki sem tartaná be a szabályokat. Mindenki igyekszik a legkisebb lehetőséget is megragadni, hogy egy kis előnyhöz jusson. Befurakodnak a legkisebb résbe és könyörtelen dudálással figyelmeztetik, aki lassan reagál. Gond nélkül parkolnak a járdán, a zebrán, vagy akárhol, ahol helyet találnak, nem törődve a tilos jelzéssel. A látszólagos fejetlenségben nem érezni agressziót, fenyegetést. Mindenki vigyáz arra, hogy kárt ne tegyen a másikban és persze saját magában.

Egyik este vacsorázni mentünk egy népszerű helyre. Hiába akartunk, nem lehetett előre asztalt foglalni. A szűk utcában sor állt az étterem előtt. A főpincér barátságosan üdvözölte az érkezőket, megérdeklődte, hogy hány helyre van szükségük, majd rezzenéstelen arccal közölte, hány percet kell várni. Senki sem távozott, mindenki kivárta a sorát és akkor sem volt zúgolódás, ha az ígért idő kétszeresét kellett kivárni. A szomszéd étterem közben kongott az ürességtől, de senki sem ült le az asztalokhoz. Biztosan tudták miért.

Az LMP a „dolgozó anyák napja” címmel rendezte meg idei majálisát. Az eső kegyetlenül zuhogott. A bölcs szervezők sátrakat állítottak fel. Az egyikben a dolgozó anyák a sajtó átmeneti érdeklődése közepette vitatták meg a „lehet-e munkám és gyermekem”-kérdéskört. Volt szó részmunkaidőről, távmunkáról, óvodáról, bölcsödéről.

A másik sátor a gyermekeké volt. Kisebb, nagyobb lurkók, apukák, segítők. Az egyik sarokban három fiú – három, öt és nyolcévesek lehetnek – társasjátékkal múlatja az időt. A középső folyton lemarad és dühöng. A nagy végtelen nyugalommal inti: „meg kell tanulnod veszíteni”. A másik még morog egy ideig, és játszanak tovább.

Még hogy az öregek a bölcsek!

Egy korábbi bejegyzéshez fűzött hozzászólásában ydoki szóvá tette, hogy nem számoltam be kellő alapossággal egy emléktábla elhelyezéséről. Megemlíti Váczi alpolgármester blogját, ahol külön poszt szólt a témáról. Elnézést kérek olvasóimtól, hogy nem minden napirendi pontról írok. A testületi ülésekről szóló beszámolók így is hosszúra nyúlnak, ezért szelektálni próbálok. Pedig ez a történet tényleg megér egy misét.

A márciusi ülésre készült előterjesztésben azt javasolták, hogy a Kiss János altábornagy utca 40. alatti ház (a tanítóképző) falán ismét helyezzenek egy emléktáblát, mert ezen a helyen gyilkolták meg Fery Oszkár csendőrtábornokot és társait. Az eset a Tanácsköztársaság idején történt. Az előterjesztés szerint Fery Oszkár 1860-ban született. A jogi egyetem befejezése után jelentkezett a csendőrség állományába, majd csendőrtiszti vizsgát tett, és kinevezték főhadnaggyá. Javaslatokat dolgozott ki a csendőri szolgálat megreformálásáról. „Kolozsvári szolgálata alatt kemény kézzel lépett fel a román nacionalista törekvésekkel szemben. Román politikusok többször kifogásolták Fery Oszkár hajthatatlanságát és azt, hogy töretlenül ragaszkodott a magyar állameszméhez.” Az első világháború kitörése után, 1915-ben tábornokká léptették elő, egy évvel később pedig felajánlották neki Szerbia kormányzóságát, amit nem fogadott el, mert nem akart kiválni a csendőrség kötelékéből. A háborús viszonyok közepette is folyamatosan a csendőrség fejlesztésén dolgozott. Elérte, hogy tízezer embert vezényeljenek át a hadseregből a csendőrség állományába. „1918-19-ben a kormány és a sajtó negatívan viszonyult a csendőrséghez, melyhez erősen hozzáadódott még a katonaszökevények – akiket korábban a csendőrök üldöztek – bosszúszomja (kiemelés tőlem) is. 1918-ban minden csendőrvezetőt - köztük Fery Oszkárt is - nyugdíjaztak, ettől kezdve visszavonultan élt. A Tanácsköztársaság kommunista diktatúrájának utolsó napjaiban, július 18-án, névtelen feljelentés alapján letartóztatták államellenes összeesküvés vádjával. A Vörös Őrség számára lefoglalt Mozdony utcai tanítóképző intézet pincéjébe vitték két csendőr társával, Borhy Sándorral és Menkina Jánossal együtt. Mindhármukat felkötözték a vízvezeték csövekre, ahol háromnapi folyamatos kínzás után -rohamkésekkel agyonszurkálták őket - életüket vesztették. Holttestüket július 21-én éjjel a műegyetem rakpartról a Dunába lökték. 1921-ben Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával a három kivégzett csendőrtisztről nevezték el a tanítóképző intézet mellett összefutó három utcát. A mai Kiss János altábornagy utca Fery Oszkár altábornagy nevét kapta, a mai Nagy Jenő utca egykor Borhy Sándor alezredes, a mai Tartsay Vilmos utca pedig Menkina János alezredes nevét viselte.”

A tábla szövegéről rövid vita alakult ki. Tulajdonképpen ez az, amiért ezt a bejegyzést megírtam. Az eredeti szövegjavaslat szerint a tábla szövege az alábbi lett volna:

EZEN ÉPÜLETBEN SZENVEDTEK

HŐSIESEN VÉRTANÚI HALÁLT

A NEMZETI ÜGY SZOLGÁLATÁBAN

1919. ÉVI JÚLIUS HÓ 21-ÉN

FERY OSZKÁR

CS. ÉS KIR. ALTÁBORNAGY CSENDŐRSÉGI FELÜGYELŐ,

BORHY SÁNDOR ÉS MENKINA JÁNOS

M. KIR. CSENDŐR ALEZREDESEK.

TÖBB TÁRSÁVAL EGYÜTT E HELYEN LETT

A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG TERRORJÁNAK ÁLDOZATA

FERY OSZKÁR

CSENDŐR ALTÁBORNAGY.

AZ UTCA 1921 ÉS 1945 KÖZÖTT AZ Ő NEVÉT VISELTE.

 

ÚJRAÁLLÍTTATTA:

BUDAPEST XII. KERÜLET HEGYVIDÉKI ÖNKORMÁNYZAT

Az egyik szocialista képviselőtársam, Papp Sándor – többek között a Csendőr újságra hivatkozva – kifejtette, hogy Fery Oszkárt és társait a Lenin fiúk ölték meg. Ezt a különítményt a Tanácsköztársaság is üldözte, mert túlontúl radikálisak voltak. Képviselőtársam szerint ezért helytelen lenne a gyilkosságért a Tanácsköztársaság terrorját felelőssé tenni. Mivel nem készült konkrét szövegjavaslattal, Pokorni polgármester „segítette ki”. Hamiskás mosollyal előadott javaslata az volt, hogy a „Tanácsköztársaság terrorja” fordulat helyett a „vörösterror” szerepeljen a táblán. Képviselőtársam jobb ötlet híján elfogadta a javaslatot. Nem vagyok biztos abban, hogy jobban járt.

Ami a témával kapcsolatos érzelmeimet illeti, talán az ambivalens a legjobb kifejezés. Egyfelől manapság azt is díjazni kell, ha nem akarják az utcának visszaadni a háború előtti nevét, így örülnünk kell annak, hogy egy ellenálló nevét nem törlik le az utcanév-táblákról. Másrészt a megismertek alapján nem vált meggyőződésemmé, hogy feltétlenül szükséges lenne emléktáblát állítani egy volt csendőrtábornoknak. Opportunizmusomtól vezérelve támogattam a módosított javaslatot.

Ismét dán mozi. Magányos emberek szerelmi sokszöge. Rejtőzködő és lebukó szeretők, törtetők, akik elhanyagolják szeretteiket, aztán csodálkoznak. Abszurd és életszerű. Az élet-bedarálta felnőttek, ártatlanul büntetett gyerekek. Jó, mint a dán filmek mostanában.

A rendvédelmiek tüntetése miatt inkább metróztunk. A Kossuth szobornál a fáklyás menetre készülődő elszánt-elkeseredett, önérzetükben mélységesen megbántott egyenruhások. A hangulat inkább békés, mint harcos. Éppen egy börtönőr-szakszervezeti vezető beszél, elég nehéz kivenni mit is akar. De a többséget tulajdonképpen nem is érdekli. A lényeg a részvétel. És persze az, hogy a kedvezmények maradjanak. Drukkolok nekik.