Sipos Péter blogja

A hosszabb hallgatás oka egy római út volt. Remélem, bocsánatos bűn, ha néha egy-egy hét kimarad. Engesztelésül, íme, néhány emlék-szilánk és saját fotó.

Már harmadik alkalommal jártunk az Örök Városban. A mostani látogatásra az adta az ürügyet, hogy elkísérjük barátainkat, akiknek lánya ott dolgozik. Ráadásul a múlt héten volt a nemzetközi teniszverseny, ahol élőben lehetett látni a nagyokat. Engem nem igazán villanyoz fel a meccsnézés, ezért inkább a várost jártam szorgalmasan. (Remélem, a fülkeforradalomban sem lesz kötelező szeretni a focit és az egyéb sporteseményeket. Elég, ha a pénzünket szórják rá számolatlanul.)

A régi épületek láttán engem elsősorban az érdekel, hogy az akkori technikával hogyan tudtak felépíteni ekkora házakat. Ma, a háromdimenziós modellek korában szinte elképzelhetetlen, hogy egy kiváló mester fejében megfogant koncepciót hogyan tudták megvalósítani. A hozzáértők kíváncsiskodásomra ilyenkor azt válaszolják, hogy csak a jó épületek maradtak meg, a selejt összeomlott és nyoma sem maradt.

Lehet, hogy csak a felületes benyomások miatt, de úgy érzem, hogy Olaszországban nagy és kiterjedt állami bürokrácia van. Ráadásul ez nagyon látványos is. Számomra szembetűnő, mennyi fontos ember szaladgál láthatóan hivatalos ügyben és milyen sokan nyüzsögnek az állami intézmények körül. Meg kell adni, az olasz hivatalosságok a külsőségekben tekintélyt parancsolóbbak. A sokféle rendőr, csendőr, katona és még ki tudja, milyen egyenruhás mind úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna elő. Lehet, hogy a munkája nem ér sokat, de úgy néz ki, ahogy kell. Sajnos ez a mieinkről nem mondható el.

Az olaszok általában sokat adnak a megjelenésükre. Nekem az volt a benyomásom, hogy a többségük jó ízléssel öltözködik, figyel arra, hogyan néz ki. Ez a gondosság csak mérsékelten jellemző a létezés közös tereire, utcáira. Számomra zavaróan sok a szemét, az elhanyagolt épület és közterület.

A közlekedés számomra egy kisebb csoda. A kívülálló számára úgy tűnik, mintha senki sem tartaná be a szabályokat. Mindenki igyekszik a legkisebb lehetőséget is megragadni, hogy egy kis előnyhöz jusson. Befurakodnak a legkisebb résbe és könyörtelen dudálással figyelmeztetik, aki lassan reagál. Gond nélkül parkolnak a járdán, a zebrán, vagy akárhol, ahol helyet találnak, nem törődve a tilos jelzéssel. A látszólagos fejetlenségben nem érezni agressziót, fenyegetést. Mindenki vigyáz arra, hogy kárt ne tegyen a másikban és persze saját magában.

Egyik este vacsorázni mentünk egy népszerű helyre. Hiába akartunk, nem lehetett előre asztalt foglalni. A szűk utcában sor állt az étterem előtt. A főpincér barátságosan üdvözölte az érkezőket, megérdeklődte, hogy hány helyre van szükségük, majd rezzenéstelen arccal közölte, hány percet kell várni. Senki sem távozott, mindenki kivárta a sorát és akkor sem volt zúgolódás, ha az ígért idő kétszeresét kellett kivárni. A szomszéd étterem közben kongott az ürességtől, de senki sem ült le az asztalokhoz. Biztosan tudták miért.