Egy korábbi bejegyzéshez fűzött hozzászólásában ydoki szóvá tette, hogy nem számoltam be kellő alapossággal egy emléktábla elhelyezéséről. Megemlíti Váczi alpolgármester blogját, ahol külön poszt szólt a témáról. Elnézést kérek olvasóimtól, hogy nem minden napirendi pontról írok. A testületi ülésekről szóló beszámolók így is hosszúra nyúlnak, ezért szelektálni próbálok. Pedig ez a történet tényleg megér egy misét.
A márciusi ülésre készült előterjesztésben azt javasolták, hogy a Kiss János altábornagy utca 40. alatti ház (a tanítóképző) falán ismét helyezzenek egy emléktáblát, mert ezen a helyen gyilkolták meg Fery Oszkár csendőrtábornokot és társait. Az eset a Tanácsköztársaság idején történt. Az előterjesztés szerint Fery Oszkár 1860-ban született. A jogi egyetem befejezése után jelentkezett a csendőrség állományába, majd csendőrtiszti vizsgát tett, és kinevezték főhadnaggyá. Javaslatokat dolgozott ki a csendőri szolgálat megreformálásáról. „Kolozsvári szolgálata alatt kemény kézzel lépett fel a román nacionalista törekvésekkel szemben. Román politikusok többször kifogásolták Fery Oszkár hajthatatlanságát és azt, hogy töretlenül ragaszkodott a magyar állameszméhez.” Az első világháború kitörése után, 1915-ben tábornokká léptették elő, egy évvel később pedig felajánlották neki Szerbia kormányzóságát, amit nem fogadott el, mert nem akart kiválni a csendőrség kötelékéből. A háborús viszonyok közepette is folyamatosan a csendőrség fejlesztésén dolgozott. Elérte, hogy tízezer embert vezényeljenek át a hadseregből a csendőrség állományába. „1918-19-ben a kormány és a sajtó negatívan viszonyult a csendőrséghez, melyhez erősen hozzáadódott még a katonaszökevények – akiket korábban a csendőrök üldöztek – bosszúszomja (kiemelés tőlem) is. 1918-ban minden csendőrvezetőt - köztük Fery Oszkárt is - nyugdíjaztak, ettől kezdve visszavonultan élt. A Tanácsköztársaság kommunista diktatúrájának utolsó napjaiban, július 18-án, névtelen feljelentés alapján letartóztatták államellenes összeesküvés vádjával. A Vörös Őrség számára lefoglalt Mozdony utcai tanítóképző intézet pincéjébe vitték két csendőr társával, Borhy Sándorral és Menkina Jánossal együtt. Mindhármukat felkötözték a vízvezeték csövekre, ahol háromnapi folyamatos kínzás után -rohamkésekkel agyonszurkálták őket - életüket vesztették. Holttestüket július 21-én éjjel a műegyetem rakpartról a Dunába lökték. 1921-ben Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával a három kivégzett csendőrtisztről nevezték el a tanítóképző intézet mellett összefutó három utcát. A mai Kiss János altábornagy utca Fery Oszkár altábornagy nevét kapta, a mai Nagy Jenő utca egykor Borhy Sándor alezredes, a mai Tartsay Vilmos utca pedig Menkina János alezredes nevét viselte.”
A tábla szövegéről rövid vita alakult ki. Tulajdonképpen ez az, amiért ezt a bejegyzést megírtam. Az eredeti szövegjavaslat szerint a tábla szövege az alábbi lett volna:
EZEN ÉPÜLETBEN SZENVEDTEK
HŐSIESEN VÉRTANÚI HALÁLT
A NEMZETI ÜGY SZOLGÁLATÁBAN
1919. ÉVI JÚLIUS HÓ 21-ÉN
FERY OSZKÁR
CS. ÉS KIR. ALTÁBORNAGY CSENDŐRSÉGI FELÜGYELŐ,
BORHY SÁNDOR ÉS MENKINA JÁNOS
M. KIR. CSENDŐR ALEZREDESEK.
TÖBB TÁRSÁVAL EGYÜTT E HELYEN LETT
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG TERRORJÁNAK ÁLDOZATA
FERY OSZKÁR
CSENDŐR ALTÁBORNAGY.
AZ UTCA 1921 ÉS 1945 KÖZÖTT AZ Ő NEVÉT VISELTE.
ÚJRAÁLLÍTTATTA:
BUDAPEST XII. KERÜLET HEGYVIDÉKI ÖNKORMÁNYZAT
Az egyik szocialista képviselőtársam, Papp Sándor – többek között a Csendőr újságra hivatkozva – kifejtette, hogy Fery Oszkárt és társait a Lenin fiúk ölték meg. Ezt a különítményt a Tanácsköztársaság is üldözte, mert túlontúl radikálisak voltak. Képviselőtársam szerint ezért helytelen lenne a gyilkosságért a Tanácsköztársaság terrorját felelőssé tenni. Mivel nem készült konkrét szövegjavaslattal, Pokorni polgármester „segítette ki”. Hamiskás mosollyal előadott javaslata az volt, hogy a „Tanácsköztársaság terrorja” fordulat helyett a „vörösterror” szerepeljen a táblán. Képviselőtársam jobb ötlet híján elfogadta a javaslatot. Nem vagyok biztos abban, hogy jobban járt.
Ami a témával kapcsolatos érzelmeimet illeti, talán az ambivalens a legjobb kifejezés. Egyfelől manapság azt is díjazni kell, ha nem akarják az utcának visszaadni a háború előtti nevét, így örülnünk kell annak, hogy egy ellenálló nevét nem törlik le az utcanév-táblákról. Másrészt a megismertek alapján nem vált meggyőződésemmé, hogy feltétlenül szükséges lenne emléktáblát állítani egy volt csendőrtábornoknak. Opportunizmusomtól vezérelve támogattam a módosított javaslatot.
