Sipos Péter blogja

Szerda este rám csörgött valaki, hogy feltétlenül nézzem a királyi televíziót, mert Obersovszky Arany Mikrofonállvány Péter éppen kicsontozza Pokorni polgármestert. A lojalitásáról hírhedt műsorvezető valóban tőle szokatlanul éles kérdéseket tett fel a FIDESZ alelnökének a Normafa Projekttel kapcsolatban. Ilyen hangnemben a kincstári adón ritkán megforduló ellenzékiekkel szoktak beszélni.

Azt, hogy miért volt ilyen merész a riporter, nem elemezném, foglalkozzanak ezzel a kremlinológusok, akik képesek a legapróbb jelekből is messzemenő következtetésekre jutni. A beszélgetés lényege számomra az volt, hogy a Normafa Park Történelmi Sportterület ötletével szemmel láthatóan szerelmi viszonyban lévő polgármester bejelentette, a tervek és hatástanulmányok elkészülte után a kerületiek népszavazáson mondhatnak véleményt arról, akarják-e hogy feldúlják a János-hegy környékét, vagy sem.

Új helyzet állt elő a népszavazás kezdeményezésével. Nem hiába kezdtek szervezkedni azok, akik a hátuk közepére sem kívánják, hogy a hagyományokra hivatkozva feltúrják kedvenc pihenőhelyüket, állandósítsák a csak a ritka havas hétvégékre jellemző közlekedési káoszt és elszórjanak rengeteg jobb célra is fordítható közpénzt. Ha tényleg lesz népszavazás és azon a valódi tervek ismeretében megfelelően értelmes, nem manipulatív kérdésről lehet dönteni, akkor célt értünk.  A kerület lakossága át fogja érezni felelősségét a környezetért, a jövőért és a többi budapesti polgárért, akiknek éppúgy fontos a Normafa, mint nekünk, akik itt élünk.

Van itt azonban egy bökkenő. A Tisztelt Ház előtt fekszik, mi több, október elejére tervezett elfogadásra vár a T/12083. számú törvényjavaslat a Normafa Park történelmi sportterületről. Ez a törvény lényegében eldönti a terület sorsát, mert hatályba lépésével az érintett térségben teljesen átírja az építési szabályokat, ellentételezés nélkül engedélyezi a fairtást és mindenféle építmény elhelyezését teszi lehetővé a jelenleg védelem alatt álló területen. Attól még, hogy – mint remélem – a kerület lakossága nemet mond majd arra, hogy a sícentrumot és bobpályát építsenek itt közpénzből, a törvény előírásai érvényben maradnak, és ha egy elszánt befektető a saját pénzéből meg szeretné valósítani a terveket, a szabályok alapján engedélyt kell neki adni. Elnézést kérek, hogy én is a törvényben szereplő, legfeljebb 800 m2 területű, és legfeljebb 15 méter magas engesztelő kápolna kérdését hozom elő, de ha egyszer a törvény kimondja, hogy ekkora építményt fel lehet itt húzni, akkor nincs az az építési hatóság, amelyik a kerület legnagyobb templomának az Anna-rétre engedélyezését törvényesen meg tudja tagadni.

És tessék mondani ugyan miért jó, hogy sarkalatos (magyarul kétharmados) törvény mondja ki, a „történelmi  sportterülettel  érintett,  az  állam  tulajdonában  lévő  földrészletek  e  törvény hatálybalépésével,  e törvény erejénél fogva  mint közfeladat ellátásához szükséges ingatlanok ingyenesen  a  Budapest  Főváros  XII.  kerület  Hegyvidéki  Önkormányzat  vagyonkezelésébe kerülnek.” A törvény hatálybalépésének napjától a XII. kerületi önkormányzat vagyonkezelésbe kap többszáz hektár erdőt és ez így marad akkor is, ha a sportterület terveiből nem lesz semmi. A polgármesteri hivatalban dolgozik ugyan egy derék mezőőr, de neki éppen elég baja van a lakóházak közé betévedő vaddisznókkal, nincs ideje arra, hogy az erdőt művelje. Márpedig egy ilyen erdővel rengeteg dolog van, nem beszélve arról, hogy a sétautakat, játszótereket és minden egyebet is rendben kell tartani. Ez most a Pilisi Parkerdő feladata, amelynek erre szervezete, szaktudása, felszerelése van. Tudja valaki, mibe kerülne ugyanez a kerületnek és honnan lesz majd rá pénzt?

A népszavazás – ha elegendő információja lesz a döntésre felkért lakosságnak – kellő bölcsességgel dönthet a Normafa Projekt sorsáról. De mi értelme a népet megkérdezni arról, amit a honatyák egyszer már eldöntöttek? Az égvilágon semmi.

Nincs más választás, a Normafa törvényt le kell venni a napirendről és majd akkor kell újra elővenni, ha a tervek elkészültek, és a hatástanulmányok is alátámasztják az elképzeléseket, valamint a nép is áldását adta arra, hogy megvalósulhat a Nagy Álom. Addig csak kolonc a törvény mindenki nyakán. El kell felejteni.

Három politikus, három szint, egy színvonal. Alacsony. Szánalmas.

Kövér László, az Országgyűlés elnöke a napokban megpendítette, hogy a tetemes parlamenti túlterheltség csökkentése érdekében érdemes lenne elgondolkozni a rendeleti úton történő kormányzásról. Az ellenzék riasztóberendezése – tartok tőle okkal – veszélyt jelzett. Legott demokráciaféltő csörömpölésbe kezdtek. A házelnök nem sokáig várt a válasszal. Miközben arról beszélt, hogy félreértették, -magyarázták szavait, nem mulasztotta el, hogy imígyen pörköljön oda bírálóinak: "amikor a hülyeség rosszindulattal párosul, annak a pusztító ereje több hirosimai atombombával felér".

Illés Zoltán államtitkár, ahelyett, hogy érdemben válaszolt volna egy ellenzéki felvetésre, ilyeneket bírt mondani: „Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos. Egyesével kell visszautasítanom azt a sok butaságot és baromságot, amit ön itt elmondott az elmúlt öt percben.”

Váczi János, a Hegyvidéki Önkormányzat alpolgármestere fontosnak tartotta, hogy helyre tegye a Normafa Projekt bírálóit, azokat például, akik az elfogadás előtt álló törvényből az olvasták ki, hogy a terv részeként a Normafánál egy 800 m2 alapterületű, 15 méter magas kápolna épül közpénzből (a tervezetben az szerepel, hogy ezek a megengedett legnagyobb méretei az épületnek, a finanszírozásról nem esik szó). Alpolgármester úr úgy érvel, hogy „néhányan orbitális baromságokat, vagy csak egyszerű hazugságokat, csúsztatásokat írtak”. Ezzel szemben pedig az az igazság, hogy „a kerület határozhatja meg annak a kis engesztelő kápolnának a paramétereit, amelyet magánadományokból építenek, természetesen meg sem közelítve ezt a méretet”. Csak azt nem köti az orrunkra, hogy ezt honnan kellene tudnia a nagyközönségnek.

A kormányon lévő urak stílusa finoman szólva bárdolatlan. Hogy ezt azért engedik-e meg maguknak, mert nyeregben érzik magukat, vagy azért, mert szoronganak az elkövetkező választások miatt, vagy egyszerűen csak rossz neveltetést kaptak, nem tudom. De nem is érdekel. Foglalkozzanak ezzel a lélekbúvárok.

Magukra vehetik a többiek is azt, amit az államtitkári kiszólásról mondott a kormányszóvivő. Így szólt: „ezek a mondatok egyre inkább azt sugallták, hogy akár a szocialisták is mondhatták volna”. Nem állítom, hogy teljesen értem e szavakat, de azt remélem, ebbe az ellenzéknek címzett oldalvágásba figyelmeztetést csomagolt a szóvivő. Ha így van, egyetértek vele.

Hátrább az agarakkal, uraim!

Mămăliga nu explodează, mondják keserű öniróniával a románok. Mondásuk magyarul szó szerint annyit tesz, hogy a puliszka nem robban és azt a sztereotípiát érzékelteti, hogy a román békés nemzet, nem egykönnyen lehet lázadásra bírni. Nem ismerem a szólás magyar megfelelőjét, pedig lenne bennem igény arra, hogy a honi mamlaszságot egy hasonlóan frappáns mondással megjelenítsük.

Alig egy hónapja írtam kétkedve-reménykedve arról, hogy talán a kormányzat most emberére akad az államosításra ítélt takarékszövetkezetek vezetőiben. Abban bíztam, hogy ennek az egymásra utalt, jól informált, egymást jól ismerő, kis létszámú, anyagi érdekeiben közvetlenül veszélyeztetett csoportnak egyszerűbb lenne összefognia, annak érdekében, hogy ne semmizzék ki őket.  Az általam vizionált ellenállásnak azonban nyoma sincs. A központi akarat, mint kés a vajban, úgy megy át ebben az esetben is. A szövetkezeti vezetők kéretlen szóvivőjeként számos harcos nyilatkozatot tevő Dávid Ferenc most dúlva-fúlva kapitulált. Ha én kormányzati ember lennék, a cikk olvastán a térdemet csapkodva röhögnék azon, hogy milyen ügyesen roppantottuk meg ennek a beszari bandának a gerincét. De nem vagyok kormányzati ember. Nekem sírhatnékom van.

A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkára, mindenféle takarékszövetkezeti egyesülés főtagja, aki igazán nem nevezhető átlagembernek, állását féltő állami alkalmazottnak, mintegy dicsekszik azzal, milyen furfangosak voltak annak a közgyűlésnek a levezetése során, melynek végén szolgaian elfogadták az állami hatalomátvételt a takarékszövetkezetek fölött. A hozzászólók bátorságát növelendő nem készült hangfelvétel, sőt, a hozzászólóknak be sem kellett mutatkozniuk, hiszen „mindannyian ismerik egymást”. Az elektronikus szavazás eredményét jegyzőkönyvben rögzítették, de hogy ne lehessen visszakeresni, ki hogyan szavazott, a részlet-adatokat azonnal törölték. Ezek a „védelmi intézkedések” sem voltak elegek ahhoz, hogy az állami diktátum ne kapja meg a szükséges többséget a takarékszövetkezetek derék képviselőitől. Bátorságukból annyira futotta, hogy rögzítették, törvényi nyomásra fogadták el az új, szerintük hátrányos szabályokat.

Nem fogtak össze, nem tartottak be az állami nyomulásnak, mert úgymond féltették az egzisztenciájukat. Így aztán maradt a sopánkodás és a fohászkodás azért, hogy valaki más oldja meg a problémát. Azon kívül, hogy hosszú beadványt írtak az Alkotmánybírósághoz, még abban reménykednek, hogy az általuk megszavazott alapszabályt a cégbíróságok majd nem jegyzik be, mert azok teljesen törvényellenesek. Tetszenek érteni: én megszavaztam, mert féltettem az állásomat, de közben tudtam, hogy nemcsak nekem előnytelen, de törvénytelen is. Majd csak lesz egy tökös bíró, aki helyre teszi a dolgot.

Ez megy sajnos a legtöbb esetben. Folyamatosan abban bízunk, hogy valaki majd elűzi fejünk felől a bajt, amit összefogva, együtt magunk is elháríthattunk volna. De inkább zsörtölődünk, morgunk a puhány Unió, a külföldi hatalmak miatt, akik nem tesznek semmit a kormányzat ámokfutása ellen. Szidjuk a kiherélt Alkotmánybíróságot, hogy nem töröl el minden igazságtalan törvényt, pedig a jogaiban jócskán korlátozott, mamelukokkal telepakolt „taláros testület” sokszor bizonyította már a hazai átlagnál nagyobb bátorságát. Pedig a mi dolgunk rendbe tenni az országot. Senki sem oldhatja meg helyettünk.

Ha a játék végén úgy alakul, hogy senkinek sincs fizetnivalója, a kártyások közt elterjedt szólás szerint „pénz az ablakban”. Az alábbi történetben látszólag hasonló a helyzet. Mindenki jól jár. Ez az utóbbi mondás pedig vállalkozói körökben járja az olyan üzleti konstrukció leírására, amelyből a résztvevők mindegyike profitál, leszámítva a költségvetést.

Azt már többször megénekeltem, hogy a Böszörményi úti okmányiroda Moszkva térre történt áthelyezése mennyire sérelmesen érintette a hegyvidéki polgárokat. Nemrégiben levélben kértem az illetékes haladéktalan intézkedését. Kerületünk vezetői jól érzik felelősségüket a dologban, tenni is kívánnak valamit, hogy a csorbát kiköszörüljék. E törekvésük találkozik azzal a kormányzati szándékkal, hogy minden nagyobb településen még az idén létesüljön úgynevezett kormányablak, vagyis olyan ügyfélszolgálati hely, ahol az emberek a legtöbb hatósági ügyet el tudják intézni. Az év elején számos döntés született arról, hogy a kormányablakok létesítésének folyamatát fel kell gyorsítani.

Az önkormányzat illetékes bizottsága a napokban rendkívüli ülésen hagyta jóvá azt az előterjesztést, mely megteremti a feltételeit egy kerületi kormányablak megnyitásának. A javaslat szerint az önkormányzat tíz évre kibérel egy, a célnak megfelelő, 100 négyzetméteres helyiséget a Hegyvidék Bevásárlóközpontban, és azt térítésmentesen a kormány rendelkezésére bocsájtja, hogy ott kormányablak nyílhasson. A kialkudott bérleti díj, melyet az önkormányzat a bevásárlóközpontnak fizet, nem nevezhető magasnak, mert alig 1.000 forint havonta és négyzetméterenként. Ráadásul ezt az összeget sem kell rendszeresen leperkálni, mert a bizottság által jóváhagyott javaslat szerint a kerület végzi el a kormányablak kialakítása érdekében szükséges épületvillamossági munkák, belsőépítészeti munkák és gyengeáramú munkák kivitelezését, melynek állítólagos értéke megfelel a tízévi bérleti díjnak. Ráadásul a Hegyvidék Központ ugyanilyen értékű építészeti és épületgépészeti munkálatok kivitelezéséről gondoskodik.

Elnézést kérek a matekot nem kedvelőktől, de most egy kis számolás következik. A tíz éves kedvezményes bérleti díj összege közel 12 millió forint. Ennyiért végezteti el az önkormányzat a felvállalt munkákat. Ugyanennyit számít fel a Bevásárlóközpont a többi munkálatért. Összesen tehát 24 millióért alakítanak ki egy irodát az egyébként teljesen kész bevásárlóközpontban. Ez négyzetméterre vetítve 240 ezer forint. Ennyiért egy jó minőségű lakást is fel lehet építeni, úgy, hogy az összegben az alapoktól a tetőig minden benne van. Jó lehet vállalkozónak lenni ott, ahol egy ilyen nagyvonalú önkormányzat a megrendelő!

Mindenki jól jár. Jól járnak a kerület lakói, mert kapnak egy kormányablakot, ahol az ígértek szerint az okmányirodai ügyeket is el lehet majd intézni, minden bizonnyal kellemesebb körülmények között és gyorsabban, mint a Moszkva téren. Jól jár a kormány, mert egyetlen fillér ráfordítás nélkül kap egy teljesen kialakított irodát. Jól jár a vásárlók híján üresen kongó Hegyvidék Bevásárlóközpont, mert okkal számíthat arra, hogy az emberek, ha már ügyeiket intézni odamennek, talán vásárolnak is valamit az egyébként méregdrága üzletekben.

Mindenki jól jár, leszámítva a kerület gáláns költségvetését, amely nagyvonalúan magára vállalta az iroda kialakításának költségeit, ráadásul szégyentelenül magas árakon. De ki a fenét érdekel az a néhány kidobott millió, amikor majd lehet mosolyogva szalagot átvágni?

A nemzeti színű szalagot, no meg a bambának gondolt választókat.  

Nem tudom, a mostani békés időkben nehezebb igaz embernek lenni, vagy a múlt század véres fordulatai között. Lehet, hogy nincs is sok értelme ezen töprengeni. De az alábbi legalább kétszeresen igaz történeten érdemes elgondolkozni. Barátom édesapját az 1940-es évek alaposan megpróbálták. Szerintem jelesre vizsgázott.

Mózer Istvánt úgyszólván Kőbánya utcái nevelték fel. Itt, a Liget téren működött évtizedek óta a Neumann család azóta lebontott péksége. A ház – ahogy egy ilyen családi vállalkozás esetében természetes – egyszerre volt a népes família lakóhelye, üzem és bolt is. A család feje fantáziát látott az ifjú Mózerben és felvette inasnak. Itt sajátította el a szakma fortélyait, szorgalmas és hálás tanítványnak bizonyult, inasból hamarosan a legjobb segéd, majd mester lett.

1944. tavaszán, amikor megkezdődött a zsidók üldözése, a Liget téri pékséget egy rövid időre csillagos háznak jelölték ki. Számos családtag és ismerős is itt keresett menedéket. Háború vége felé, 1944. telén, amikor a zsidók elhurcolása egyre nagyobb méreteket öltött, a mind gyakoribb razziák miatt a ház már nem jelentett védelmet. Ekkor tervelte ki Mózer István, hogyan tudná elrejteni és így megmenteni a családtagokat és ismerősöket. A folyamatosan üzemelő pékség alatt volt egy korábban elfalazott pince, amelyről rajta és a családon kívül más nem tudott. Éjszaka, amikor a többi munkás nem volt a műhelyben, kibontotta a pince lejáratát és búvóhelyet alakított ki az üldözötteknek. Az alig 25 négyzetméter területű, egy méter magasságú, szellőzés és világítás nélküli pincében rejtőzött el a család három tagja, és két rokona. Néhány nap után még többen csatlakoztak hozzájuk. A végén már tucatnyian rejtőztek az üzem alatt. Nappal, amíg a pékségben a szokásos munka folyt, csendben gubbasztottak odalenn a menekülők. A szűk lejáratra Mózer a legnehezebben mozdítható masinát, a kiflikészítő gépet helyezte.

A bújtatottak csak késő este, éjszaka merészkedtek elő. Megmentőjük segítségével csak ilyenkor tudtak feljönni a pékségbe tisztálkodni, enni és kinyújtózni. A nyilasok rendszeresen razziáztak a házban, zsidók után kutatva. Az egyik alkalommal Mózer Istvánra fegyvert fogtak, miközben centiről-centire döngették a pékség kövezetét, nem hallanak-e valami gyanús hangot, közben folyamatosan követelték tőle, adja elő a zsidókat. A pékség minden zugát átkutatták, de eredmény nélkül távoztak. Mikor Mózer visszament a pékségbe, elhűlve hallotta az egyik bujkáló hangját, aki azt kérdezte, vajon elmentek-e már üldözőik. Ha akkor a pékmester nem egyedül tér vissza, vagy, ha a keretlegények alaposabbak, és észreveszik a kemence tetején Stern Emilt, akinek érkezésükkor már nem volt ideje visszamenni a pincébe, mindnyájan ott vesznek.

A Világ Igazainak fala az Apor Vilmos téren

A szovjet csapatok bevonulása számukra a felszabadulást hozta 1945. január 10-én. A háború után egy évvel a pékség tulajdonosának unokahúga, akinek korábbi férje 1943-ban munkaszolgálatban veszett oda a Don-kanyarnál, feleségül ment a család megmentőjéhez, aki így nemcsak az üzem tényleges irányítója, de családtag is lett.

Az idillt néhány év után a történelem újabb fordulata rombolta le. 1949. végén, egy decemberi hajnalon autó jött Mózer Istvánért. Akkoriban mindenkinek görcsbe rándult a gyomra, ha egy lefüggönyözött Pobeda a ház előtt állt meg. A kocsi a pékmestert a Sportcsarnokba vitte, ahol nagygyűlésen köszöntötték a tíz főnél több embert foglalkoztató, rendeletileg államosított kisüzemek új vezetőit, akiknek azonnal át is adták a kinevezést. Mózer pillanatnyi töprengés után elfogadta a megbízást. Tudta, ha idegent bíznak meg az államosított Neumann-pékség irányításával, az új főnök nem bánik majd kesztyűs kézzel a kiebrudalt tulajdonosokkal. Ő viszont mindent elkövetett, hogy ne teljesen semmizzék ki a neki – szó szerint – kenyeret adó családot.

A családi béke azonban minden igyekezete ellenére felborult. Neumannék immár nem megmentőjüket, hanem elárulójukat látták a családba beházasodott egykori segédben és nem tudtak megbocsátani neki. A viszályban tönkrement házassága is. Egy évtized kellett ahhoz, hogy valamennyire rendeződjenek a történelem által megmérgezett családi kapcsolatok. Csak halála után, volt felesége kezdeményezésére lett egyike a világ igazainak.

Az elmúlt években az önkormányzat elkényeztette a Hegyvidékieket. Na, nem nagyon, csak egy kicsit. Olyan okmányirodánk volt a Böszörményi úton, hogy mindenki a csodájára járt. Alig kellett várakozni, gyors, szakszerű és kedves volt az ügyintézés. Villamossal, busszal könnyen elérhető volt, de az autóval érkezők is mindig találhattak parkolóhelyet. Így volt ez tavaly év végéig, amikor a Legfelsőbb Akarat a Moszkva térre száműzte a kerületi okmányirodát.

Nem kellett jósnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, rossz döntés volt az iroda áthelyezése. Az új hely jó közlekedése egyszerre átok és áldás. Azoknak is útba esik akik nem a kerületben laknak, ezért jelentősen megnövekedett a forgalma, de a tisztviselőknek és az ügyfeleknek sokkal kevesebb helyük van. Lehet eső, lehet hó, vagy éppen rekkenő hőség, mint a napokban, a várakozók egy része kiszorul az apró előtérből és a Krisztina körút zajában és szutykában lesheti, nem az ő számát írja-e ki az ügyfélhívó. Az autóval érkezőknek kisebb túrát kell tenniük, mert a közelben nem lehet megállni, hiába ígérték, hogy ezt is megoldják.

Az iroda kapacitása sokkal kisebb, mint az igények. Nagyon sokan többször is kénytelenek visszatérni, mert interneten vagy telefonon nem lehet időpontot foglalni, de az ügyfélfogadási idő felénél már elfogynak a kiosztható sorszámok, így aki később érkezik, jöhet újra. Az ügyfelek okkal idegesek. Sokan veszekszenek az ügyintézőkkel, pedig ők nem tehetnek semmiről, sőt ahogy elnéztem, az ő munkakörülményeik is romlottak. Jóval kisebb területen dolgozhatnak, levegőtlen, szűk szobákban ülnek egész nap.

A helyzet tarthatatlan, de az illetékesek egyelőre a fülük botját sem mozdítják, csak a szokásos győzelmi jelentéseket hallani tőlük. Ezért fordultam Pesti Imréhez, akinek a hivatalához az okmányiroda is tartozik.

mottó: „Mit számít egy bankrablás egy

bankalapítással szemben?”

B. Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!

Az nem újdonság, hogy oligarcháink átlagos műveltsége nem túl magas. Az sem, hogy Niemöller híres mondását* sem ismerik. Így nem meglepő, hogy milyen ártatlanul-felháborodva csodálkoznak, amikor a csillapíthatatlan étvágyú Fidesz-kisgömböc a sajátjuknak hitt tortát kezdi kóstolgatni.

Demján Sándornak egy árva hangja nem volt, amikor a kereskedelmi bankokat vegzálták különadókkal, végtörlesztéssel. Nem szólt egy kukkot akkor sem, amikor a külföldi tulajdonú szemetes cégeknek törvényileg húzták ki a talajt a lábuk alól, de szinte az összes többi rekvirálást is szó nélkül tűrte annak biztos tudatában, hogy ő jóban van a Magas Portával, érdekeltségeit nem érheti bántódás. Nézett is nagyot, amikor a villámkezű törvénygyár egyszer csak lecsapott a takarékszövetkezetekre. Hiába volt az alázatos folyamodvány, a „Fényességes Tekintetű Vezetőnket félrevezetik a beosztott efendik” érvelés, a gépezet nem állt meg. Lehet kérem futkosni a rendes nyári szabadságát töltő Alkotmánybírósághoz, mire annak dönteni méltóztatik, a Nagy Terv, a takarékok államosítása, már múlt idő lesz.

Mint ismeretes, a takarékok bedarálásáról szóló törvény szerint a takarékszövetkezeteknek augusztus végéig kell elfogadniuk azt az alapszabályt, melyet az új állami felsőbbség számukra előír. (Nem arról van szó, hogy a szabályozó hatóság jónak látná, hogy bizonyos elemekkel egészüljenek ki a szabályzatok. A szövetkezetek kapnak egy új alapszabály-szöveget, amit el kell fogadni. Punktum.) Ha valamely szövetkezet nem szavazza meg határidőre az előírt szabályt, az nem pénzintézet többé, oszt jó napot. Az új törvény ezen felül lehetőséget ad arra, hogy az kötelezővé tett takarékszövetkezeti integráció új urai elzavarják a szövetkezeti elnökök többségét. De mi van akkor, ha nem egy, de sok takarék dönt úgy, nem kellenek neki ezek az új szabályok. Ha mondjuk a harmaduk, felük, vagy még több dönt így, akkor csak megáll egy pillanatra a kisgömböc és vakarni kezdi buksi fejét, hogy mitévő legyen.

Lenne tehát egy kézenfekvő, de idehaza merőben szokatlan megoldás: a szervezett ellenállás. A kérdés az, hogy van-e annyi kurázsi a menesztésre ítélt takarékszövetkezeti vezetőkben, hogy a rezisztenciát megszervezzék. Nyilvánvaló, hogy ha csak egy-két takarék dönt úgy, hogy nem kér a diktátumból, akkor semmire sem megy, csak magát hozza lehetetlen helyzetbe. A kihívásra adandó szokásos magyar válasz az egyéni alkuk keresése. Magam is hallottam takarékszövetkezeti vezetőt, aki azon lamentált, hogyan tudna valamilyen egyéni megállapodást kötni a kialakuló új erőviszonyok között. Ha ezt a mentalitást követi a többség, akkor mindenkit egyesével falnak fel. A különalkukban sokkal rosszabb eredményt lehet elérni, mint a közös fellépéssel.

A helyzet látszólag nem bonyolult. Adva van egy szakma alig több, mint száz képviselője, akik jól ismerik egymást és azt a veszélyt, amely őket egzisztenciájukban veszélyezteti. Ha hagyják a dolgokat a maguk útján, a legtöbbjük elveszti biztosnak hitt, jól fizető állását, sőt szinte semmi reménye sem lesz arra, hogy a közeljövőben hasonlóan jó beosztásba kerülhet. Ha viszont együtt lépnek fel, megvédhetik pozíciójukat. Ha a dacolók elérik a kritikus tömeget, akár meg is fordíthatják a folyamatot és sokkal többet nyerhetnek. Látszólag az összefogáshoz, szervezkedéshez kell a nagyobb bátorság, de ez szerintem tévedés. Csak az „egységben az erő” bölcsességére kell gondolni és szövetkezni kell. Ha már egyszer takarékszövetkezetekről van szó

Komoly próbája ez az eddig mindenkit eredményesen maga alá gyűrő hatalomnak. Ha ezt, az egyébként jól szervezett, kiváló belső kapcsolatrendszerrel bíró és érdekeivel nagyon is tisztában lévő csoportot is le tudja nyelni, joggal gondolhatja, neki most már tényleg mindent lehet.

* ”Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.

   Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti   tag.

   Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.

   Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.

   Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Emil Gustav Friedrich Martin Niemöller

„Vétkeztem Atyám” – kezdte gyónását a frakcióvezető. „Mi történt, Péter fiam?” – kérdezte a pap.  „A héten cigányoztam egy csúnyát. De úgy, hogy csak az értse, akinek füle van az ilyesmire.” – válaszolta mentegetőzve. „Mit mondtál, Péter?” – faggatta a tisztelendő atya. „Csak annyit, hogy a segélyezés a megélhetési gyermekvállalást segíti. Mert mi azt szeretnénk, ha a jómódú, dolgozó családokban szülessenek inkább gyerekek, ne a putrikban.” magyarázkodott tovább az ájtatos beszédmódjáról ismert politikus. „Helytelenül viselkedtél, Péter. Tudod, Istennek minden báránya egyformán kedves. Penitenciaként írd le százszor: >>Minden gyermek Isten áldása<<!”

Hogy megtörtént-e ez a beszélgetés, számomra felettébb kétséges, hiszen a keresztény egyházak egyetlen szóval sem reagáltak arra, ami történt, és azt hiszem, a politikus sem bánta meg, amit tett. Mint ismeretes, a Kedves Vezető magáévá tette a kereszténydemokraták javaslatát arról, hogy azok, akik nem tudják kihasználni a családi adókedvezményt, ne csak a jövedelemadóból, de a bérjárulékokból levonhassák a gyermekek után járó összeget.

Az ötlettől Harrach Péter frakcióvezető azt reméli, a családi adókedvezmény kiterjesztése a gyerekvállalási kedvet is növeli. Majd hozzátette: „ennek van egy társadalompolitikai célja is, vagyis a dolgozó és gyermeket vállaló, nevelő családok erősítése. Ezzel szemben áll az a baloldali törekvés, hogy a segélyszerű támogatásokat erősítjük, erősítik, ez sajnos, ki kell mondani ezt a csúnya szót, a megélhetési gyermekvállalást segíti, vagyis a társadalom egészségesebbé válása szempontjából az adókedvezmény a legjobb támogatási eszköz”. Aki nem hisz a szemének, meg is hallgathatja.(1:30-tól)

Az érthetőség kedvéért még egyszer: „a társadalom egészségesebbé válása szempontjából az adókedvezmény a legjobb támogatási eszköz”. Ilyen egyszerűen. Az ájtatoskodó honatya szerint vannak gyerekek, akiknek világrajövetelét és megélhetését támogatni kell, és vannak, akikét pedig nem. Vannak anyák, akik áldott állapotban várják gyermeküket, és vannak, akik pedig terhesek. A magukat kereszténydemokratának nevezők számára. Hungaristáinktól és egyéb alja néptől már ismerjük ezt a gondolkodást, és aki ismeri a történelmet, azt is tudja, hová vezethet ez a gondolatmenet. Innen már csak egy lépés az, hogy azoknak a népcsoportoknak az asszonyait, akiknek szaporodása nem kívánatos, meddővé kell tenni. A társadalom egészsége érdekében.

Papjaink, akik az élet szentségét hirdetik, nem találnak kivetni valót abban, hogy ez az álszent politikus különbséget képes tenni gyermek és gyermek között aszerint, hová születik. A család szentségéről, a gyermekáldás gyönyörűségéről és az élet védelméről prédikálnak, de nem zavarja őket, ha az állam szándékosan éhezni hagyja Isten amúgy is ezer bajtól sújtott bárányait. Gyomorforgató, amit  Harrach képviselő megenged magának, és az is, ahogy a kormányzat alamizsnáját leső egyházak ezt szó nélkül hagyják.

Bagoly mondja verébnek, hogy megélhetési.

Már többször zsörtölődtem a János-hegyi, az Anna réti és a Széchenyi-hegyen, a gyermekvasút végállomásánál lévő játszóterek állapotán. A városi családok körében igen népszerű, most milliárdos fejlesztéssel fenyegetett Normafa környékén található játékok egyre nagyobb veszélyt jelentenek a kicsikre és a nagyobbakra.

Már tavaly szóvá tettem a képviselő-testület ülésén, hogy a hegyen található játszótereken lévő eszközök állapota folyamatosan romlik, és a karbantartásnak semmi nyoma. A hozzászólásra adott válaszból megtudtam, hogy a terület nem a kerület, hanem a Pilisi Parkerdő fennhatósága alá tartozik, és ennek a cégnek kellene a karbantartást elvégeznie. A polgármester vállalta, hogy panaszomat továbbítják. Naiv lélekkel azt hittem, megtettem, amit kell, és vártam az intézkedések eredményét. Hiába.

Egy hete ellenőrző körutat tettem, és megállapítottam, hogy a helyzet tovább romlott. Alig találtam ép játékot. Különösen a János-hegyi játszótér van rettenetes állapotban. Nemcsak a játékok szakadtak, de az egész szégyenletesen lerobbant koszos és poros.

Nézegessen veszélyes gyermekjátékokat!

Az Anna-rét környezete jóval kellemesebb, de az itteni eszközök jó része is kriminális állapotban van. Néhány itt készült kép.

Felindultságomban a Pilisi Parkerdőhöz fordultam. Nem vicceltem, amikor megfenyegettem őket.

Tisztelt Parkerdő!

Szomorúan tapasztalom, hogy az Önökhöz tartozó, az Anna réten, illetve a Libegő felső végállomásánál található játszótereken létesített játékok szinte mindegyike hiányos, és veszélyes. Ezt tanúsítják a helyszínen készült, mellékelt fényképek. Megjegyzem, hogy a játszóterek lehangolóan elhanyagoltak, egyáltalán nem méltóak a környezethez.

Kérem, hogy a veszély elhárítása érdekében a szükséges javításokról haladéktalanul intézkedni szíveskedjenek. A javítások elmaradása esetén kérni fogom a Polgármesteri Hivatal eljárásának megindítását.

Jelen levelemet tájékoztatásul megküldöm a Hegyvidéki Önkormányzat illetékes aljegyzőjének is.

Tisztelettel:

Sipos Péter

helyi képviselő
Budapest XII. kerület
Hegyvidék

Egy hét után megérkezett a reménykeltő, bár kissé talányos válasz.

Tisztelt Sipos Péter!

Köszönjük bejelentését a normafai játszóterekkel kapcsolatban. A jánoshegyi játszóterek a XII. kerületi Önkormányzat megbízásából és finanszírozásával kerültek felújításra és fejlesztésre. Az Önkormányzat az elmúlt években keretet biztosított ezek fenntartására, karbantartására. Az idei évben tavasszal is előkészítésre került egy szerződés, de ez eddig nem realizálódott. Természetesen a megrongált balesetveszélyes berendezéseket rövid időn belül kijavítjuk.

Üdvözlettel:

Krizsák Zoltán

parkfenntartási műszaki vezető

Úgy legyen. Most várok egy keveset, aztán újra megnézem, tényleg történt-e valami.

A hegyvidéki képviselő-testület legutóbbi ülésén védetté nyilvánította a kerület legrégibb épületét. Ugyanazzal az előterjesztéssel két másik ház helyi védettségét szüntettünk meg. Ahogy azt Virág elvtárs a Tanúban mondta: „csapásokat adunk, csapásokat kapunk”.

A feltáró munka Bognár Gábor művészettörténész kitartásának eredménye, de a döntéshez szükség volt Püspöki Gábor képviselőtársam szívósságára és Somogyi Borond főépítész nyitottságára is. A most védettséget kapott épület közel háromszáz évvel ezelőtt épült. A Városmajor területén Daun Henrik gróf, várparancsnok 1720 körül a park nyugati részében – a mai Acsádi Ignác utca vonalában, az iskola helyén és a mögötte fekvő részen – nyaralót és gazdasági épületet, valamint kertet létesített. Egy, a XVIII. század végéről származó térképen már szerepel a mai is álló melléképület „Wirthschafts Gebäude” felirattal, azaz gazdasági épület lehetett ekkor. A terület birtoklásának jogosságát kétségbe vonó Buda városa hosszas huzavona után végül 1729-ben megvásárolta a területet a várparancsnoktól, majd kertészeknek adta bérbe. A majort II. József rendeletére 1785-ben Tallherr József kamarai építész tervei alapján nyilvános közparkká alakították át. Ekként lett a Városmajor az ország első nyilvános városi közparkja. A Daun-féle nyaralóban a XVIII. század végén a város mulatóhelyet alakítottak ki. A helytörténeti irodalom szerint később itt, illetve a melléképületben kocsma működött a „Remetéhez”, majd „A Majomhoz” néven. Az 1848/49-es szabadságharc során, Buda ostromakor, egy időre itt rendezte be főhadiszállását Görgey Artúr. A nyaralót később más célokra használták és többször átalakították, végül 1910 körül, a Györgyi Dénes és Kós Károly által tervezett, ma is álló iskola építésekor bontották le.

Az épület egy XVIII. századi térképen.

A korabeli térképek tanúsága szerint az eredeti melléképületnek csak a nyugati traktusát tartották meg a XIX. század közepe után. A levéltári források, térképek elemzése során bebizonyosodott, hogy a ma itt álló, a fővárosi kertészet (Főkert Zrt.) használatában lévő, a Városmajor területén, a Városmajor utca 61. címen nyilvántartott, az Acsády Ignác utca torkolatának nyugati oldalán álló épület azonos az egykori Daun-féle, 1720-as években épült nyaraló melléképületének nyugati szárnyával.

Az épület napjainkban.

A védetté nyilvánítás persze csak az első lépés. Ahhoz, hogy ez az érték fennmaradjon az utókor számára, mindenekelőtt olyan funkciót kell neki találni, ami megfelel parkbéli helyének és garantálja, hogy még sokáig állhasson. Ha tisztázódik az épület rendeltetése, a további kutatások eredménye alapján az értékeket megőrző átalakítást kell rajta elvégezni, mert jelenlegi állapotában nem nevezhető a Városmajor gyöngyszemének.

Így néz most ki a FŐKERT raktára, az egykori kocsma.

Hogy a megfelelő funkció és a folyamatos törődés mennyire fontos, jól mutatja a két megszüntetett védettség. A Mártonfa utca 4. alatti épületet 1996-ban helyezték védelem alá, de most kiderült, hogy a házat több, mint tíz éve elbontották. Mivel nem rekonstruálható, ki, mikor tüntette el az épületet, a felelősségre vonásra nincs lehetőség.

Látja? Nem látja? Na látja, ez a védett épület hűlt helye a Mártonfa utca 4. alatt.

Az Alkotás utca 21. szám alatti ház áll még ugyan, de a 2006-ban védetté nyilvánított homlokzat a mellette felépíteni engedett új épületek és házon elkövetett csúfítások miatt a védelem fenntartása többé nehezen indokolható.

Az Alkotás utca 21. védett, de elcsúfított homlokzata.

Míg tehát az egyik szemünk nevet az egykori városmajori kocsma-épület feltárása és védetté nyilvánítása miatt, a másik sír, mert két érték időközben elpusztult. A tanulság nem túl bonyolult: nem elég kimondani valamiről, hogy óvandó, de vigyázni is kell rá, ha azt akarjuk, hogy unokáink is láthassák.