Mămăliga nu explodează, mondják keserű öniróniával a románok. Mondásuk magyarul szó szerint annyit tesz, hogy a puliszka nem robban és azt a sztereotípiát érzékelteti, hogy a román békés nemzet, nem egykönnyen lehet lázadásra bírni. Nem ismerem a szólás magyar megfelelőjét, pedig lenne bennem igény arra, hogy a honi mamlaszságot egy hasonlóan frappáns mondással megjelenítsük.
Alig egy hónapja írtam kétkedve-reménykedve arról, hogy talán a kormányzat most emberére akad az államosításra ítélt takarékszövetkezetek vezetőiben. Abban bíztam, hogy ennek az egymásra utalt, jól informált, egymást jól ismerő, kis létszámú, anyagi érdekeiben közvetlenül veszélyeztetett csoportnak egyszerűbb lenne összefognia, annak érdekében, hogy ne semmizzék ki őket. Az általam vizionált ellenállásnak azonban nyoma sincs. A központi akarat, mint kés a vajban, úgy megy át ebben az esetben is. A szövetkezeti vezetők kéretlen szóvivőjeként számos harcos nyilatkozatot tevő Dávid Ferenc most dúlva-fúlva kapitulált. Ha én kormányzati ember lennék, a cikk olvastán a térdemet csapkodva röhögnék azon, hogy milyen ügyesen roppantottuk meg ennek a beszari bandának a gerincét. De nem vagyok kormányzati ember. Nekem sírhatnékom van.
A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkára, mindenféle takarékszövetkezeti egyesülés főtagja, aki igazán nem nevezhető átlagembernek, állását féltő állami alkalmazottnak, mintegy dicsekszik azzal, milyen furfangosak voltak annak a közgyűlésnek a levezetése során, melynek végén szolgaian elfogadták az állami hatalomátvételt a takarékszövetkezetek fölött. A hozzászólók bátorságát növelendő nem készült hangfelvétel, sőt, a hozzászólóknak be sem kellett mutatkozniuk, hiszen „mindannyian ismerik egymást”. Az elektronikus szavazás eredményét jegyzőkönyvben rögzítették, de hogy ne lehessen visszakeresni, ki hogyan szavazott, a részlet-adatokat azonnal törölték. Ezek a „védelmi intézkedések” sem voltak elegek ahhoz, hogy az állami diktátum ne kapja meg a szükséges többséget a takarékszövetkezetek derék képviselőitől. Bátorságukból annyira futotta, hogy rögzítették, törvényi nyomásra fogadták el az új, szerintük hátrányos szabályokat.
Nem fogtak össze, nem tartottak be az állami nyomulásnak, mert úgymond féltették az egzisztenciájukat. Így aztán maradt a sopánkodás és a fohászkodás azért, hogy valaki más oldja meg a problémát. Azon kívül, hogy hosszú beadványt írtak az Alkotmánybírósághoz, még abban reménykednek, hogy az általuk megszavazott alapszabályt a cégbíróságok majd nem jegyzik be, mert azok teljesen törvényellenesek. Tetszenek érteni: én megszavaztam, mert féltettem az állásomat, de közben tudtam, hogy nemcsak nekem előnytelen, de törvénytelen is. Majd csak lesz egy tökös bíró, aki helyre teszi a dolgot.
Ez megy sajnos a legtöbb esetben. Folyamatosan abban bízunk, hogy valaki majd elűzi fejünk felől a bajt, amit összefogva, együtt magunk is elháríthattunk volna. De inkább zsörtölődünk, morgunk a puhány Unió, a külföldi hatalmak miatt, akik nem tesznek semmit a kormányzat ámokfutása ellen. Szidjuk a kiherélt Alkotmánybíróságot, hogy nem töröl el minden igazságtalan törvényt, pedig a jogaiban jócskán korlátozott, mamelukokkal telepakolt „taláros testület” sokszor bizonyította már a hazai átlagnál nagyobb bátorságát. Pedig a mi dolgunk rendbe tenni az országot. Senki sem oldhatja meg helyettünk.
