Sipos Péter blogja

Lehet, hogy most már nem kötelező olvasmány Csehov remek novellája. Kár lenne, mert a mindhalálig tartó lojalitás abszurditásáról szóló írás egyre aktuálisabbnak tűnik. Hasonlóan időszerű Csehov kortársának Alekszandr Szuhovo-Kobilinnak 1869-ben írt darabja, a Tarelkin halála, melyet az Örkény Színház tűzött műsorra. Abszurd történet a XIX. század cári birodalmának hivatalnok-világáról, arról, hogy a gépezet egy apró csavarja miként szeretne túljárni korrupt főnöke eszén. Látunk főhivatalnoki megrendelésre beinduló kegyetlen és ostoba rendőrségi eljárást, furfangosnak tűnő, de szánalmas próbálkozásokat a hatalommal szembeni küzdelemben.

Mácsai Pál rendezése mértéktartóan használja ki az abszurditásban rejlő lehetőségeket és lehetővé teszi közönségének, hogy magában szomorú párhuzamokat vonjon a színpadon történtek és a mai magyar valóság között. A jelmezek és maszkok zseniálisak, a színészi alakítások jók. Számomra kiemelkedő Gyabronka Józsefé, aki könnyedségével kiemelkedik társai közül. Ajánlom mindenkinek, aki csak szórakozni szeretne, de nem bánja, ha akad némi tanulság is a színházi élményben.

Él kerületünkben egy lelkes lóbarát, dr. Kóti Tamás. Debrecenben élő állatorvos édesapjának mindig voltak lovai. Ő maga emberdoktor lett. Valamikor nem is olyan nagyon régen, a már-már elfeledett Horvát Ágnes helyettese volt az Országos Egészségpénztárnál, most pedig a szomszéd kerület járóbeteg-ellátását végző önkormányzati cég vezetője.  A Hegyvidéken telepedett le, és nem tett le a lovaglásról. Úgy gondolta, hogy érdemes lenne lovardát építeni a hegyen, hogy ne kelljen sokat utazni azoknak, akik nyeregbe pattannának. Osztott, szorzott és kikalkulálta, jó befektetés lenne a dolog, különösen, ha a gyermekek lovagolni tanítását és a terápiás lovagoltatást is meg lehetne szervezni.

Vállalkozónk megkereste az önkormányzatot, akadna-e olyan üres önkormányzati telek, amely megfelelne a célnak. Az illetékeseknek megtetszett az ötlet, ajánlottak is egy alkalmasnak látszó nagyobbacska erdő-részletet Csillebércen, a Konkoly-Thege úton, a Fizikai Kutatóval szemközt, közel a 21-es busz utolsó előtti megállójához. Az ingatlan ma már ismeretlen okok miatt került valamikor az önkormányzat tulajdonába, körülötte állami erdők vannak. A terület lovarda létesítési célú hasznosítására nyilvános pályázatot írtak ki, melyet Kóti úr családi cége, a Profortum Kft. nyert meg.

A cég és az önkormányzat között létrejött szerződés szerint a cég húsz évre veheti bérbe a területet. A húsz év akkor kezdődik, ha a lovarda felépült és megkapta a használatba vételi engedélyt. A bérleti díj 4,- Ft/m²/hó+Áfa, vagyis 117.020,-Ft/hó + forgalmi adó. Ez egy közel 3 hektáros erdőért soknak tűnik, de egy építési telekért már inkább kevés. A megállapodás szerint az önkormányzat feladata a telekalakítás. Ez nem egyszerű és nem is olcsó dolog. Az erdő más célú igénybevétele, ahogy hivatalosan nevezik a fák kivágását és a terület építési telekké változtatását, sokba kerül, mert a megszűnő erdő helyett újat kell telepíteni. A leendő bérlő által felkért szakértő ennek költségeit legalább tízmillió forintra becsüli. A pontos összeg akkor derül majd ki, amikor kijelölik azt a területet, ahova majd az új erdő fáit ültetni kell. A másik komoly kiadás a telek közművesítése, és a bekötő út kiépítése. Ez a szerződés szerint a leendő bérlő dolga, de a fizetendő bérleti díjból a kiadások felét, legfeljebb 11,1 millió forintot lelakhat. Sajátos kikötés, hogy a felépítendő lovardát a bérleti szerződés lejárta előtt a bérlőnek le kell bontania. A területet kiürített állapotban kell visszaadni az önkormányzat részére.

Nézzük először a szerződés anyagi vonzatait az önkormányzat szempontjából. A dolog úgy kezdődik, hogy a kerület kifizet legalább tízmillió forintot a terület kialakításáért. Bérleti díj majd csak 8 év múltán folyik be először, mert addig tart a közművesítési kiadások lelakása. Az egész húsz éves időszak alatt – az előzőekben jelzett kiadások levonása után – összesen szűk hétmillió forint bevételhez jut az önkormányzat. Ez nem tűnik az évszázad üzletének. Nem is ezzel indokolta Pokorni polgármester, hogy miért is jó ez az egész a kerületnek.

Az igazi haszon az – szólt a hivatalos álláspont, amikor az erdőterület kivágását közérdekké nyilvánította a képviselő-testület – hogy a kerület iskolásai lehetőséget kapnak a rendszeres lovaglásra. A szerződés ebben a kérdésben meglehetősen szűkszavú. A 2.5. pont így rendelkezik: „Bérlő kötelezettséget vállal, hogy a bérlemény üzemeltetése során az önkormányzati, azon belül az iskolai lovas oktatást és terápiás lovaglást elsődlegesen ellátandó feladatként kezeli.” Most ne akadjunk fenn azon, hogy az önkormányzat oktatási koncepciójában, illetve a Nemzeti Alaptantervben sem szerepel a lovagolni tanítás. Azt a vitát sem nyitnám meg, hogy fontos-e, hogy lovagolni tudjanak a városi gyerekek, vagy inkább szokják és szeressék meg a mindennapos testmozgás egyszerűbb formáit. Beszéljünk inkább már megint a rút anyagiakról.

Az elképzelés szerint az általános iskolák ötödik osztályába járó gyerekek egy féléven át, kéthetenként egy alkalommal egy összevont testnevelés óra keretében járnának lovagolni. Ez azt jelenti, hogy évente legalább ötszáz gyerek tíz-tíz alkalommal menne lovas oktatásra. A vállalkozó szerint ez alkalmanként és fejenként 1.500 Forintba kerülne. Remélhetően minden szülőnek lesz 15.000 forintja arra, hogy gyermeke alapfokú lovaglási ismereteket szerezzen, bár szerintem erősen kétséges, hogy egy ilyen hozzájárulásra kötelezni lehet – és szabad – a családokat. Persze az is lehet, hogy a kerület vezetése ezt az összeget az önkormányzat költségvetéséből óhajtja kifizetni, de szeretném leszögezni, hogy ezzel én egyáltalán nem értek egyet.

Az ügylet a vállalkozó szempontjából teljesen rendben van. Ha az iskolások lovagoltatása megvalósul, éves szinten 7-8 millió Forint bevételt jelentene a lovardának. A húsz éves bérleti időszak alatt a várható mintegy százmillió forintos beruházása csak ebből az ügyletből már megtérülne. De ez igazából csak a hab a tortáján, hiszen a gyerekek egy része bizonyára rákap a lovaglásra és más alkalommal is eljár majd a pacikhoz, arról nem beszélve, hogy a szülőket is magával viszi. A vállalkozó minden bizonnyal megtalálja számítását, várhatóan jó üzletet csinál a terület kibérlésével és a lovarda felépítésével, de az önkormányzat szempontjából a dolog szerintem nem egyértelmű.

Számomra kétséges, hogy az önkormányzatnak anyagi áldozatot kell vállalnia azért, hogy a hegyvidéki gyerekek lovagolni tanulhassanak. A kerület költségvetéséhez viszonyítva nem nagy összegről van szó, de a mai válságos idők arra tanítanak mindannyiunkat, hogy alaposabban gondoljuk meg minden forint elköltését. Különösen akkor, ha egy közösség pénzéről van szó.

A hétvégén megnéztük a Tomboy című filmet a Cirko-Gejzírben. A történet főszereplője egy tízéves kislány, aki családjával új környékre költözik, és itt – mivel így neki jobban tetszik – fiúként viselkedik, és fiú nevet aggat magára. Nyári szünet van, megteheti, hogy a srácokkal focizik, fiúkkal verekszik, lányokkal cicázik, de közeledik az iskolakezdés és a lebukás.

Számomra akkor vált feszültté a film, amikor a gyerek szülei szembesültek a leány furcsa viselkedésével. Nem tudom, jó megoldást választottak-e, de nem kívánom egyetlen anyának és apának sem, hogy hasonló helyzettel szembesüljön.

A múlt hét péntekén alkalmam volt jelen lenni egy beszélgetésen, melynek meghívott előadója a Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára, Ángyán József. A téma a vidékstratégia volt. Nem szeretnék a részletekbe belemenni, különben sem ez a mai írás témája. Legyen elég annyi, hogy stratégiában foglalt célok szívemnek kedvesek ugyan, de úgy vélem, sem eszközeiben, sem hatásaiban nincs kellő mélységben kidolgozva. Az a benyomásom, hogy a stratéga készítői ki szeretnék vonni a magyar vidéket a kapitalizmus rendszeréből. Én drukkolok a sikerért.

Az előadás és a beszélgetés során azon törtem a fejem, hogy egy ilyen gondolkozású ember, mint Ángyán professzor, mit is keres abban a kormányban, amelyik az elmúlt húsz éve legszélsőségesebben liberális gazdaság- és társadalompolitikáját mondhatja magáénak. Az egyik anekdota aztán világosságot gyújtott a fejemben. A 2005-ös gazdatüntetés idején a tanár úr a gazdálkodók oldalán vett részt a kormánnyal folytatott tárgyalásokon. Mint elmondta, addig nem politizált, de akkor rájött, hogy neki gazdákat kell képviselni, mert a tárgyalóasztal túloldalán azok, vagy azoknak az unokái ülnek, akik elvették a nagyszülei földjét.

Megint tanultam valamit. Még ezen a szinten is ilyen egyszerű a világ: vannak a komcsik, és vagyunk mi többiek. Innen nézve válik érthetővé, hogy Pártunk bölcs vezetői miért kívánják az alaptörvényben rögzíteni a szocialisták bűneit hatvan évre visszamenőleg. Hazánk nagyobb dicsőségére az Alaptörvény rögzíti majd, hogy „a demokratikus átmenet során jogi elismerést nyert Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódaként, a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként, a diktatúrában vagy az átmenet során megszerzett illegitim előnyök haszonélvezőjeként, valamint régi és az új pártot összefűző, a pártvezetést is jellemző személyi folytonosság okán osztozik mindazon felelősségben, mellyel az állampárt terhelhető.” Magam sem szívlelem az MSzP-t, de azt tartom, hogy a kiátkozás nem összeegyeztethető a demokrácia eszményeivel.

Nem is erről van szó. Az ilyen és ehhez hasonló, jogilag értelmezhetetlen lépések józan ésszel céltalan önkielégítési gyakorlatoknak tűnhetnek, pedig mögöttük hideg számítás van. Az igazhitűekben folyamatosan táplálni kell az érzést, ők a jó oldalon állnak és ismételten rá kell mutatni a sötét erőkre, akik a Haza és a Világ bajainak okozói. Újra és újra mondani kell valamit a kemény magnak, azoknak, akik még kitartanak a Szeretett Vezető és stábja mellett. Meg – mint látszik – magának a stábnak is. Kudarcot vallott a gazdasági szabadságharc politikája, ezért vissza kell kuncsorognunk magunkat a Valutaalaphoz? Lehet, hogy így van, de mi vagyunk az antikommunisták. Aki magyar, velünk tart!

Vajon meddig működőképes ez a kommunikáció? Meddig képes elfedni a lényeget, eltakarni a valódi szándékokat és a tettek silányságát? Mire lesznek még képesek azért, hogy a hit lángját megőrizzék csökkenő számú hívük szívében? Milyen árat fizetünk mindannyian ezért? És ami még ennél is fontosabb, meddig tűrjük még az akarnokság és a dilettantizmus uralmát?

Olvasóim bizonyára emlékeznek nagy vihart kavart ötletünkre, arra, hogy a Mátyás király úton létesített zarándokszállást télire nyissuk meg az erdőben meghúzódó hajléktalanoknak. Két ok miatt melegítem fel a témát.

Az egyiket a Helyi Téma szállította. Régebben a reklámanyagokkal együtt a papírhulladékok közé dobtam olvasatlanul ezt nyomdaterméket, de amióta képviselő vagyok és tudom, hogy a kerület is támogatja a kiadását, rendszerint erőt veszek magam és átfutom. Most megérte elolvasni a november 16-i számot, mert találtam benne egy részletes tudósítást arról, mi történt másnap, amikor megemlékeztek a zarándokút megnyitásának első évfordulójáról. (Azt hiszem, lassan hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a fülkeforradalmi sajtó nem csak a megtörtént eseményekről ad hírt, de arról is, mi történt holnap.) A cikkből, amely egyébként az esemény Hegyvidék újságban megjelent meghívójának átirata, kiderül, hogy a zarándokszállás november 15-től március 1-ig zárva van. Magyarul egész télen üresen áll, de juszt sem engedjük oda be az elesetteket.

A másik dolog, ami eszembe ötlött, az a zarándokszállás kialakításának költsége. Tudni lehet, hogy egészen a legutóbbi évekig a Mátyás király út 53. alatt működött a Greater Grace Christian Academy Nemzetközi iskola, tehát az épület nem lehetett nagyon lerobbant állapotban. Az önkormányzat idei költségvetésében az épület felújítására és a kapcsolódó fejlesztésekre összesen 171,5 millió forintot irányzott elő. Százhetvenegymillió-ötszázezer forintot a 28 férőhelyes zarándokszállásra, melynek legnagyobb helyisége nincs 40 négyzetméter. Szent Márton köpönyegét aranyfonalból szőtték. Naná, hogy nem terítjük mindenféle jött-mentre!

Eredetileg Pompei és Nápoly volt az úticélunk, aztán egy nagyobb körutazás lett belőle.

Először Trani monumentálisan szép katedrálisán ámultunk el.

Két napot bóklásztunk Monte Sant Angelo-ban és környékén.

A világ minden tájáról San Giovanni Rotondo-ba sereglett zarándokokkal együtt csodáltuk meg a Pio atya tiszteletére emelt modern templomot.

Majdnem beszorultunk Martina Franca egyik szűk sikátorába,

de végül csak megtaláltuk Szent Márton templomát.

Aludtunk egy trullo-ban

Elhajóztunk Capri szigetére, 

és végigmentünk Pompei romjai között.

És Nápoly? Lehet, hogy nem jó felől közelítettük meg, de zajos zűrzavara inkább taszított, mint vonzott. Szégyenszemre elmenekültünk. Marad a dal.

Még a hosszú hétvégén láttuk a Fösvényt a Nemzetiben. Blaskó Péter Harpagon alakítását dicsérte a kritika, ezért mentünk el. Igazuk volt, a főszereplő és a többi színész is nagyon jó. Mindent elkövettek, hogy életet vigyenek ebbe az egyébként meglehetősen avítt darabba. Pörgős, lendületes az előadás, mindent elkövetnek a közönség megnevettetéséért. Jól szórakoztunk. Ha valaki katarzisra vagy izgalomra, esetleg máig szóló tanulságra vágyna, azért ne erre vegyen jegyet.

Tanulságos ülést tartott a Hegyvidéki képviselő testület csütörtök este. Felidézhettük például Mártonnak, a később szentté avatott római katonának a történetét. Ő volt az, aki kettétépte köpenyét és a felét egy meztelen koldusra terítette. De haladjunk sorban.

A szociális ügyekben érkezett fellebbezések obligát elutasításán gyorsan túlestünk, éppúgy, mint az egyik – gyermekáldás miatt lemondott – külsős bizottsági tag utódjának megválasztásán is. A nyíltan folytatódó ülésen a testület egyhangúan támogatta, hogy a nemzet Lenke nénije, Komlós Juci Városmajor utcai házán emléktáblát helyezzünk el. Kisebb, a lényeget nem érintő vita után elfogadtuk a közoktatási intézményrendszer működése minőségirányítási programját. Döntés született arról is, hogy az önkormányzat – az ár magas volta miatt – nem él elővásárlási jogával egy Márvány utcai üzlethelyiség adásvétele során. Egy újabb határozat nyomán a jövő év elejétől kötendő szerződések esetén megváltozik a bérbeadásra szánt ingatlanok bérleti díjának számítási módja. Az eddigi egyedi díjmeghatározás helyett az általános szabály az lesz, hogy liciten meghirdetett induló bérleti díj az ingatlan értékének 10%-a lesz. Érdekes módon ez hol a díj emelkedésével, hol csökkenésével jár majd.

Ezt követően került sorra a két LMP-s képviselő előterjesztése arról, hogy a svábhegyi zarándokházat a tél beállta előtt nyissuk meg a hajléktalanok előtt. A javaslatot két nappal korábbi ülésén megvitatta a szociális bizottság. Ez a vita elég sajátosan kezdődött, mert szokásos rituálét felrúgva a kereszténydemokrata elnök, dr. Bácsi Zsolt, az előterjesztő szóbeli kiegészítésének meghallgatása helyett a felvetés ekézésével kezdte a napirendet. Láthatóan felindulva, populista, politikai célzatú provokációnak bélyegezte a javaslatot. Véleménye szerint a zarándokszállás funkciójával összeegyeztethetetlen, hogy ott mélyre süllyedt embereket helyezzenek el, akik majd tönkreteszik a felújított épületet. Úgy gondolja, hogy a hajléktalankérdést Tarlós főpolgármester és Kocsis Máté, VIII. kerületi polgármester már lényegében megoldották. A hajléktalanokat szelíd erőszakkal szállásokra kell vinni, és ott felügyelet alatt kell tartani, hogy ne lopjanak és verekedjenek. Miután szóhoz jutottam, kifejtettem érveinket, de hiába. Egyik bizottsági tag hölgy – ne felejtsük, a szociális bizottságban voltunk – kifejtette, hogy „ezek” büdösek, nem is érti, miért engedik fel őket a buszra, majd megkérdezte tőlem, miért nem fogadom be a lakásomba őket. Szerinte az egész zarándokszállást tönkretennék a hajlék nélküliek. A szocialista és a jobbikos bizottsági tag kifejtették, hogy a probléma felvetését fontosnak tartják, de a javasolt megoldás nem jó. A bizottság egyhangúan leszavazta az előterjesztést. Az ülés után Vincze Géza, szocialista képviselő arról biztosított, hogy ha a javaslatban nem a zarándokszállás igénybevételére teszünk javaslatot, kész támogatni.

A testületi ülésen részletesen indokoltuk a javaslatot. Elmondtam, hogy a városból kiszoruló hajléktalanok száma megnőtt, sokan az erdőben húzódnak meg. Gondoskodni kell róluk, mert a tél folyamán sokan közülük megfagyhatnak. Javaslatunk szerint egy hajléktalanellátó szervezettel kellene együttműködni, hogy szakszerű legyen az ellátás és a rendelkezésre bocsátott épület megóvására garanciát kapjunk. Tájékoztattam a testületet, hogy felvettük a kapcsolatot a Máltai Szeretetszolgálattal. Azt is elmondtam, hogy Vecsei Miklós, a máltaiak vezetője biztosított arról, hogy készen állnak az épület átvételére. Bevallottam, hogy nem gondoltuk, hogy ekkora érzelmeket kavar a javaslat, hiszen számunkra kézenfekvőnek tűnt az épület elhelyezkedése és rendeltetése miatt is, hiszen nem is olyan régen a zarándokszállások minden szegény embernek menedékül szolgáltak. Kifejtettem, hogy a problémát szeretnénk megoldani, és nem parttalan vitákat indítani, vagy azt bizonyítani, hogy a XII. kerület vezetése nem érzékeny a kérdésre. Mindezért a lényegre koncentrálva módosítottuk a javaslatot, nyitva hagyva, hogy melyik legyen az az épület, amelyiket erre a célra átadnánk. Kértem a testületet, hogy a következő, módosított határozati javaslatot tárgyalja meg és fogadja el.

Módosított határozati javaslat a Budapest XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzat 2011. október 27-i ülésének 6. sz. napirendi pontjához

 

A Képviselő-testület feladatának tekinti, hogy megoldást találjon a kerület közterületein fedél nélkül élő polgártársaink téli időszakra történő átmeneti elhelyezésére, ezért

-          felkéri a Polgármestert, sürgősen vizsgálja meg, hogy melyik, az Önkormányzat tulajdonát képező épület tehető alkalmassá a közterületeken, elsősorban a környékbeli erdőkben meghúzódó hajléktalanok elszállásolásának céljára. A megoldás feltételeinek kidolgozása és megvalósítása érdekében vegye fel a kapcsolatot a Budapesten működő hajléktalanellátó szervezetekkel.

-          felhatalmazza a Polgármestert, hogy az ideiglenes hajléktalanszállás kialakítása, megnyitása és üzemeltetése érdekében szükséges megállapodásokat még a tél beállta előtt megkösse és az épületet a hajléktalanellátó szervezet ideiglenes használatába adja.

-          felkéri a Polgármestert, hogy az ügyben megtett intézkedéseiről a legközelebbi testületi ülésen számoljon be.

Budapest Hegyvidék, 2011. október 27.

 

Püspöki Gábor                 Sipos Péter

képviselő                                          képviselő

A vitában Kovács Lajos, a területért felelős alpolgármester kifejtette, hogy a felvetés jogos, de nem egyszerű a megoldás. Az érvényes szabályok azt ajánlják, hogy nagy, ötven-száz fő befogadására alkalmas szállásokat hozzanak létre. A zarándokszállás erre a célra nem megfelelő, mert kicsi. Bácsi Zsolt lényegében megismételte, amit a bizottsági ülésen elmondott, és úgy vélte, hogy a felvetéssel politikai haszonszerzés volt a célunk. Püspöki Gábor nem tudta magában tartani azt a véleményét, hogy kereszténydemokrata képviselőtársunk álláspontja se nem keresztényi, se nem demokrata. Ezen a ponton Pokorni polgármester igyekezett a vitát elvágni, mondván, hogy a személyeskedő megjegyzések nem segítik a megoldást. Felhozta szent Mártonnak a bevezetőben már említett példáját, de kifejtette, a kerület nincs abban a helyzetben, hogy odaadja a fél köpenyét. Vállalta, hogy felveszik a kapcsolatot a máltaiakkal és keresik a megoldást, de pillanatnyilag nem tud olyan helyet, ahol ki lehet alakítani ilyen intézményt. Közölte, hogy nem támogatja a javaslatot.  Hozzá hasonlóan foglalt állást a testület többsége is, beleértve a szocialista és a jobbikos képviselőket, akik hozzá sem szóltak a vitához.

A testület ezt követően állást foglalt arról, hogy 2012-ben is a kerület kívánja beszedni a helyi adókat, majd tájékoztatást kaptunk arról, hogy egy hosszú ideje tartó perben egyezség jött létre a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt-vel, így az önkormányzat 155 ezer darab OTP részvénnyel gazdagodott, melynek mai piaci értéke 565 millió forint. Még egy per folyik, amit nem sikerült egyezséggel lezárni.

Napirend után szóba került a kerületi rendőrkapitány indoklás nélkül történt leváltása, melynek okait nem ismerhettük meg. Jeleztem, hogy János kórház mellett a Diósárok úton és az Orbán hegyi úti osztrák óvodánál a járdán parkoló autók zavarják a gyalogos közlekedést. A polgármester arról tájékoztatott, hogy egy jogszabály-változás miatt a közterület felügyelők már nem büntethetik a szabálytalanul parkolókat. Ez a rendőrség dolga, de nincs rá kapacitása. Tájékoztatást kértünk arról, hogy milyen építkezés megkezdését jelzi előre az, hogy a Városmajor parkban kitűző karókat vertek le, de senki nem tud semmit. Végül polémia kezdődött arról, hogy a Hegyvidék TV adjon közvetítést a testület üléseiről. A főszerkesztő asszony vállalta, hogy megvizsgálja annak lehetőségét, hogy az üléseken készült felvételeket vágatlanul felteszik a televízió honlapjára.  

Ez történt a Budapest XII. kerület Hegyvidék önkormányzatának képviselő-testületi ülésén az Úr 2011. évének magvető havának 27. napján.

Amióta aktívan beleártottam magam a politikába, de különösen azóta, hogy önkormányzati képviselő lettem, számtalan esetben neveztek politikusnak. Minden alkalommal zsigerből tiltakoztam, mintha a politikusnak lenni valami nagy bűn lenne. Ma este ismét végiggondoltam a dolgot és rájöttem, nekem az amatőr ligában a helyem, profi politikus sohasem lesz belőlem. Nem hiszem, hogy bírnám a súlyos döntésekkel járó felelősség terhét.

Az apropó a Katona József Színház Nordost című előadása volt. A darab a közel tíz éve Moszkvában történt, 130 áldozattal járó túszdrámát dolgozza fel. Talán emlékeznek még rá, ekkor csecsen terroristák elfoglaltak egy színházat, és a nézőket túszul ejtették. Az orosz hatóságok ismeretlen gázt vetettek be és a támadók mellett a túszok egy része is meghalt. Remek előadás, ragyogó alakításokkal. Csak az a baj vele, hogy főleg a hozzánk hasonló széplelkek nézik és könnyezik meg. Azok, akik élet és halál urai, nem bírják az ilyenfajta szenvelgést.

Azt hiszem, megint bekaptuk a cumit. Napjaink slágertémája József Attila Parlament melletti szobrának megmentése. Tiltakozás petíciót követ, lázadozik, morgolódik a budapesti értelmiség.

Pedig csak átverés az egész. A magasztos kormányzati elképzelések az egész tér átalakításáról szólnak. A döntés szerint vissza kell állítani a tér 1944-es arculatát. Ez összhangban van a Nemzeti Hitvallással, mely szerint „hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” Vagyis minden, ami e két dátum között történt, voltaképpen nincs is.

Az a rossz hírem, polgártársak, hogy a József Attila szobor elvitelét csak azért dobták be, hogy a többi bornírt változtatást morogva ugyan, de elfogadjuk. József Attila marad, de Károlyinak mennie kell. Nem tűrhető a Parlament közelében, mert a szélsőjobb őt kiáltotta ki a trianoni területvesztés fő bűnbakjának. És Szeretett Vezetőnk számára nincs fontosabb, mint kifogni a szelet az új-hungaristák vitorlájából.