A múlt hét péntekén alkalmam volt jelen lenni egy beszélgetésen, melynek meghívott előadója a Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára, Ángyán József. A téma a vidékstratégia volt. Nem szeretnék a részletekbe belemenni, különben sem ez a mai írás témája. Legyen elég annyi, hogy stratégiában foglalt célok szívemnek kedvesek ugyan, de úgy vélem, sem eszközeiben, sem hatásaiban nincs kellő mélységben kidolgozva. Az a benyomásom, hogy a stratéga készítői ki szeretnék vonni a magyar vidéket a kapitalizmus rendszeréből. Én drukkolok a sikerért.
Az előadás és a beszélgetés során azon törtem a fejem, hogy egy ilyen gondolkozású ember, mint Ángyán professzor, mit is keres abban a kormányban, amelyik az elmúlt húsz éve legszélsőségesebben liberális gazdaság- és társadalompolitikáját mondhatja magáénak. Az egyik anekdota aztán világosságot gyújtott a fejemben. A 2005-ös gazdatüntetés idején a tanár úr a gazdálkodók oldalán vett részt a kormánnyal folytatott tárgyalásokon. Mint elmondta, addig nem politizált, de akkor rájött, hogy neki gazdákat kell képviselni, mert a tárgyalóasztal túloldalán azok, vagy azoknak az unokái ülnek, akik elvették a nagyszülei földjét.
Megint tanultam valamit. Még ezen a szinten is ilyen egyszerű a világ: vannak a komcsik, és vagyunk mi többiek. Innen nézve válik érthetővé, hogy Pártunk bölcs vezetői miért kívánják az alaptörvényben rögzíteni a szocialisták bűneit hatvan évre visszamenőleg. Hazánk nagyobb dicsőségére az Alaptörvény rögzíti majd, hogy „a demokratikus átmenet során jogi elismerést nyert Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódaként, a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként, a diktatúrában vagy az átmenet során megszerzett illegitim előnyök haszonélvezőjeként, valamint régi és az új pártot összefűző, a pártvezetést is jellemző személyi folytonosság okán osztozik mindazon felelősségben, mellyel az állampárt terhelhető.” Magam sem szívlelem az MSzP-t, de azt tartom, hogy a kiátkozás nem összeegyeztethető a demokrácia eszményeivel.
Nem is erről van szó. Az ilyen és ehhez hasonló, jogilag értelmezhetetlen lépések józan ésszel céltalan önkielégítési gyakorlatoknak tűnhetnek, pedig mögöttük hideg számítás van. Az igazhitűekben folyamatosan táplálni kell az érzést, ők a jó oldalon állnak és ismételten rá kell mutatni a sötét erőkre, akik a Haza és a Világ bajainak okozói. Újra és újra mondani kell valamit a kemény magnak, azoknak, akik még kitartanak a Szeretett Vezető és stábja mellett. Meg – mint látszik – magának a stábnak is. Kudarcot vallott a gazdasági szabadságharc politikája, ezért vissza kell kuncsorognunk magunkat a Valutaalaphoz? Lehet, hogy így van, de mi vagyunk az antikommunisták. Aki magyar, velünk tart!
Vajon meddig működőképes ez a kommunikáció? Meddig képes elfedni a lényeget, eltakarni a valódi szándékokat és a tettek silányságát? Mire lesznek még képesek azért, hogy a hit lángját megőrizzék csökkenő számú hívük szívében? Milyen árat fizetünk mindannyian ezért? És ami még ennél is fontosabb, meddig tűrjük még az akarnokság és a dilettantizmus uralmát?
