Sipos Péter blogja

Ha a hétvégi népszavazáson nemcsak igennel, vagy nemmel lehetne szavazni, akkor szívem szerint a „majd meglátjuk” opciót választanám. De ilyen rubrika nem lesz a szavazólapon. Emiatt vagyok gondban. Azt hiszem, nem csak én.

Május 17-én népszavazásra hívja Pokorni polgármester a hegyvidéki polgárokat. Azt mondja, adjunk esélyt a Normafának azzal, hogy elmegyünk szavazni arról, hogy egyetértünk-e „a Normafa területének helyreállításával a Budapest Főváros XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzat Képviselő-testületének 10/2015. (I.27.) számú határozatában foglaltak szerint”. Ember a talpán, aki teljesen érti, mi van abban határozatban, és mögötte, valamint azzal is tisztában van, hogy milyen következményekkel jár, ha a tervek megvalósulnak. Ahogy a polgármester megnyilatkozásait hallgatom, még az ő fejében sem állt össze teljesen, mi és hogyan legyen majd.

De ha így van, minek ez a népszavazás? Hát azért, mert annak idején, amikor a Normafa sícentrummá alakításának tervei napvilágot láttak, a nagy felháborodást látván, Pokorni Zoltán a referendum ötletének bedobásával gondolta lecsitítani a kedélyeket. Viszonylag hamar rájött, hogy a Normafáról szóló törvényben testet öltött tervek nem örvendenek különösebb népszerűségnek. Attól tartott, hogy a projekt ötlete által kiváltott népharag veszélyeztetheti újraválasztását. Ezért jött elő a népszavazással, ezért halogatták a tervek konkretizálását ennek az évnek az elejéig.

Az idő múlása és a sok egyeztetés vitathatatlanul jót tett a koncepciónak. Búcsút inthettünk a hagymázas sícentrum-ötletnek, a bobpályának és az újabb libegőnek. Az új elképzelések – bár van közöttük néhány, amellyel nem szimpatizálok – sokkal nagyobb figyelemmel vannak a természet értékeire. Kevesebb építkezés, több helyreállítás van a tervekben. Azt, hogy az újjáépítendőnek gondolt értékes régi épületek új funkciója, fenntartása mibe kerül majd, azt hiszem, maguk az előterjesztők sem tudják még. Ez pedig nem mellékes, hiszen az állam csak a beruházásokra ad pénzt, a későbbiekben az üzemeltetés már a kerület dolga lesz.

A népszavazásra feltett kérdés bonyolultsága miatt alkalmatlan arra, hogy a szavazó tiszta lelkiismerettel voksoljon. A döntést nemcsak az nehezíti, hogy egyetlen igennel, vagy nemmel kell válaszolni egy tucatnyi kérdésre, de az is, hogy sok még az ismeretlen tényező, a ki nem fejtett téma. Ennek ellenére a kerületi szocialisták, akik kezdeti berzenkedésüket félretéve az „igen”-ek nagy barátai lettek, azt mondják, hogy azok, „akik nem tájékozódnak és nem nyilvánítanak véleményt felelősei lesznek annak, hogy a hegyen megáll az idő!”

A polgármester lojális ellenzékét láthatóan nem foglalkoztatja, de engem zavar a Normafa-história jogi háttere. Itt van például az a bizonyos törvény a „Normafa Park történelmi sportterületről”, mely még akkor született, amikor az egész területet fel akarták forgatni. A törvényen azóta egy betűt sem változtattak. Pokorni polgármester szerint a jogszabály csak keretet biztosít, nem kötelező annak teljes végrehajtása. Lehet, hogy igaza van. De mit kezdjek a városvezető válaszával arra, a lakossági fórumon elhangzott kérdésre, hogy miért nincs szó a határozatban az engesztelő kápolnáról. A polgármester azt találta mondani, hogy nem kell beleírni a templomot a határozatba, hiszen az benne van a törvényben.

Sokan kérdezik manapság tőlem, hogy hogyan is kellene szavazni. Erre csak azt tudom mondani, hogy szavazzon igennel, aki bízik abban, hogy a kerület vezetése nem tér le az ígért útról, és a népszavazás után is folytatja az egyeztetéseket a tervek alaposabb kiérleléséig, és elhiszi, hogy a megvalósuló fejlesztések jók lesznek a Normafának, a kerületnek és a hely szerelmeseinek. Aki úgy gondolja, hogy nincs benne kellő bizalom ahhoz, hogy kitöltetlen csekket adjon Pokorni polgármester kezébe, annak két lehetősége is van: nem megy el szavazni, vagy elmegy és a „nem” mellé teszi az X-et.

Talán mondanom sem kellene, hogy belőlem hiányzik az „igen” szavazathoz szükséges feltétlen bizalom.

És Ön, kedves olvasóm?

Felgyorsulni látszanak az események a Normafa körül. Hosszú halogatás után közzétették a környezeti hatásvizsgálat eredményét és a hegyvidéki képviselő-testület – bár a gazdasági és egyéb feltételeket vizsgáló magvalósíthatósági tanulmány még nem készült el – elfogadott egy csökkentett programot, ami várhatóan a népszavazási kérdés alapja lesz. Mint mindig, most is a pénzről van szó. A kormányzat egyelőre tartja szavát és folyósítja az ígért összegeket. De csak az a támogatás biztos, amit már elköltöttek. Ezért kapcsolt nagyobb sebességbe a kerület vezetése.

Nem titkolt örömmel konstatálták a Normafa barátai Pokorni polgármester minapi bejelentését, és a képviselő-testület határozatát arról, hogy lemondanak a megalomán fejlesztési tervek nagy részéről, vagyis nem kívánnak új libegőt, bobpályát, sícentrumot építeni. Az ígéret szép szó.

A történet 2013-ban kezdődött. Néhány kormányhatározat után törvény is született arról, hogy a Normafát „rehabilitálni” kell, mint egy jogtalanul elítélt ártatlant. A jogszabályokból kitetsző szándékok nagy felháborodást váltottak ki. A balhé és a közelgő önkormányzati választások miatt Pokorni polgármester taktikát módosított. Az eredetileg fél évre tervezett környezeti hatásbecslést elhúzták a választások utánra, beígérték, hogy a megvalósítást alapos számítások, teljes nyilvánosság és népszavazás előzi meg. Az altatás elég volt ahhoz, hogy a választást megnyerjék.

Az un. Natura 2000-es környezeti hatásbecslést bemutató sajtóértekezlet sajátos módon nem az elkészült szakmai anyagról, hanem Pokorni Normafával kapcsolatos, a rá nehezedő nyomás miatt jelentősen redukált elképzeléseiről szólt. Nem véletlenül alakult így. A hatásbecslés ugyanis finoman szólva eklektikusra, megengedőre sikeredett. Meglátszik rajta, hogy készítői a fejlesztés-pártiak folyamatos nyomása alatt dolgoztak. A szakértők a Normafa törvényben leírt fejlesztési elképzeléseknek zöld utat adtak. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa:

1. „Szükségesnek látszik bizonyos mértékű hóágyúzással rásegíteni a síszezonra. Ez nemcsak a havas időszak megnyújtása érdekében fontos, hanem a biztonságosan sízhető hóréteg elérése érdekében is, sőt bizonyos vonatkozásban természetvédelmi jelentősége is lenne, hiszen a jelenlegi helyzetben amint lehull néhány centiméternyi hó, máris megjelennek az első sízők, snowboard-osok és szánkózók, a vékony hóréteggel együtt a növényzetet, sőt a felszínközeli talajrétegeket is lesodorva, károsítva.” (35. old.) Kezeiket mosva ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy a sípályák karbantartásához használt gépek, az un. „ratrakok működtetésével esetenként mechanikai sérülések keletkezhetnek a gyepekben, csökkenhet a talaj vízmegtartó-képessége, oxigéntartalma, eróziós folyamatok, lassú talajtömörödési és homogenizálódási folyamatok indulhatnak el, ami nemkívánatos gyomosodást, élőhelydegradációt generálhat, tövek pusztulásához vezethet”. Az alábbi ábrán látszik, hogy a hatásbecslés készítői szerint nemcsak az egykori, „történelmi” pályákon, de a Harangvölgyben is lehetségesnek tartanák a hóágyúk használatát.
2. Ugyancsak megvalósíthatónak tartják egy új ülőszékes felvonó (libegő) megépítését az egykori Fácán vendéglő és a Normafa parkoló között, tehát át a Harangvölgy legértékesebb részein. (160-165. oldal)
3. A tervekben szereplő téli-nyári bobpálya építését is megvalósíthatónak tartják és „egy Anna-rét közeléből (a kisvasút Virágvölgy megállóhelyétől) induló és a Virág-völgyön keresztül a budakeszi fatelepig vezető (mintegy 3 km pályahosszúságú) nyomvonal javaslat került kidolgozásra. Ez közép-európai viszonylatban is hosszúnak számít.” Valóban. Ha azzal számolunk, hogy az építéséhez és fenntartásához legalább 5, de inkább 10 méteres sávot kell kivágni, akkor ez akár 2-3 hektár erdő kiirtásával járhatna. Ez saját becslés, a tanulmányban erről a várható veszteségről egy árva szó sem esik.

Van tehát egy törvény, amely szabad kezet ad a kerületnek a Normafa sport- és szórakoztató parkká silányítására. Van egy környezetvédelmi hatásbecslésnek mondott dokumentum, mely szabad kezet ad ehhez. Ezekkel szemben áll egy polgármesteri ígéret arról, hogy a leginkább környezetromboló fejlesztések nem valósulnak meg. Erről a határozatba foglalt ígéretről lesz majd tavasszal népszavazás.

Aki nem bízik a politikusok ígéreteiben, mindaddig nem lehet nyugodt, míg nem módosítják a Normafa törvényt és nem javítják ki a Natura hatásbecslés szakmai hibáit.

Méretes csapdába lavírozta magát Pokorni polgármester. A befolyásos sílobbi segítségével elérte, hogy a Normafán és környékén lévő erdők a XII. kerületi önkormányzat kezelésébe kerüljenek, és az egykori sípályákra hivatkozással az országos költségvetés pénzéből „rehabilitálják a történelmi sportterületet”. A cél érdekében a területet kivonták a szigorú természetvédelmi előírások hatálya alól. Az erről szóló Normafa törvény és a vele járó nem kis pénz azonban nemcsak lehetőség, hanem kelepce is.

Ha előbb nem, a decemberi ónos eső után rájöhetett a hegyvidéki önkormányzat vezetése, hogy milyen nehézségekkel jár 350 hektár erdő kezelése. A terület fenntartása, gondozása akkor is sokba kerül, ha nincs hasonló természeti csapás. A Pilisi Parkerdőnek, a terület korábbi gazdájának a több ezer hektárnyi, általa gondozott erdőből származó bevételei terhére kellett kigazdálkodnia azt az összeget, amiből a játszótereket, turista utakat tartották karban. Nem költöttek sokat, ami meg is látszik. A kerület nem engedheti meg magának, hogy vagyonkezelőként elhanyagolja a Normafát, ezért most az önkormányzatnak kell előteremtenie a szükséges forrásokat. Vagy máshonnan vesz el pénzt, vagy Normafán szedik be a szükséges összeget. (Megjegyzem, hogy nem kell százmilliókra gondolni. Például a vendéglátóhelyek bérletéből, parkolási díjakból, a Normafa közönségét kiszolgálók hozzájárulásaiból is egész csinos összeget lehetne beszedni.)

Egy 2013-ban elfogadott kormányhatározat alapján az állami költségvetés a három év alatt több, mint 1,3 milliárdot biztosított „a Normafa Park kiemelt beruházás megvalósításához szükséges pénzügyi források biztosítására”. Ebből az előkészítő munkákra mostanáig mintegy 100, egyéb költségekre (beleértve a Libegő felső végállomásánál lévő játszótér felújítását is) hasonló összeget fordítottak. A költségvetés által eddig biztosított summa is óriási, de az eredeti tervek szerint ehhez háromszor-négyszer ennyi jöhet még. Ha jön. Ha közben a költségvetési helyzet, vagy Pokorni csillagzatának állása miatt el nem zárják a csapot. Ha még esetleg a beruházásra korábban beígért pénz rendelkezésre is áll majd, az szinte biztos, hogy a terület és az építendő létesítmények, attrakciók fenntartásához nem lehet központi forrásokra számítani. Ezért a tervezés során csak olyan létesítmények jöhetnek szóba, amelyek kellő nagyságú bevételt képesek termelni.

A kerületi közvélemény megosztott a Normafára kérdésében. Szinte csak abban van egyetértés, hogy némi rendrakás, az ott tartózkodás körülményeinek javítása jó lenne. Annak, hogy nagyobb, a terület terhelésének növekedésével járó fejlesztések legyenek, sok ellenzője van. Azt sem nézné jó szemmel a kerület lakossága, ha a Normafán ezen túl mindenért fizetni kellene. Attól is sokan félnek, hogy az esetleges új attrakciók még több embert vonzanak, még nagyobb zsúfoltsággal járnak.

Az önkormányzat vezetése megígérte, hogy a tervek elkészülte után kerületi népszavazás dönt majd a megvalósításról. A referendummal kapcsolatban sok a nyitott kérdés. Nem világos, hogy egyetlen komplex terv jóváhagyatására, vagy alternatívák közötti döntésre kérik a lakosokat. Pokorniék még azt sem döntötték el, hogy vélemény-nyilvánító, vagy ügydöntő szavazás legyen-e. Egyetlen dolog biztos, és ennek az önkormányzat vezetői is tudatában vannak: a népszavazás kimenetele bizonytalan. A polgármester ezért nem lesz fukar, amikor a „lakosság tájékoztatása” címén folytatandó propaganda költségvetését tervezik. És az sem kétséges, hogy igyekeznek az ügyből pártpolitikai kérdést kreálni, elsősorban azért, hogy politikai híveiket rávegyék a Normafával kapcsolatos nézeteik feladására. Azt talán még a legbölcsebb politológusok sem mernék megjósolni, hogy a kormánypártok romló megítélése közepette ennek a törekvésnek milyen hatása lesz.

A kerület vezetése láthatóan zavarban van. A kívülálló számára úgy tűnik, hogy komoly beruházások terveit dédelgetik, de nagyon félnek a nagyobb átalakítást ellenző közvélemény ellenállásától, ezért a legnagyobb titokban folynak az előkészületek. A korábbi ígéretek ellenére nem kérték ki a zöld szervezetek véleményét a hírek szerint végegesített Natura 2000-es hatástanulmányról és a fejlesztések megvalósíthatósági tanulmányát készítő céget is eltiltották attól, hogy konzultáljon a civilekkel. Az egyeztetések elmaradása aligha vezet jóra. Ha a Pokorni polgármester az együttműködés helyett a konfrontációt választja, abból nagy és meddő viták lesznek, amelyekből nem jöhet ki jól. A városvezető állítása szerint megtanulta, „hogy csatározás közben sem szabad elfelejtenünk, hogy milyen módon kötünk majd békét”.

Mi lenne, ha most rögtön a békével kezdené, nem a csatározással?

*A Normafa Park történelmi sportterületről szóló törvény a 2013. évi CXLVIII. számot viseli

A legújabb, ezúttal az Örkényben játszott Mohácsi darab egyik kulcsjelenetében hangzanak el ezek a kétségbe esett kérdések. A kivégzőosztag előtt álló család megmenekülésre ítélt tagja kiáltja kétségbeesetten. A többiek azt kérik tőle, mondja majd el az utókornak, mi is történt velük. És azért, nehogy elfelejtse, mi a dolga, kössön egy csomót a zsebkendőjére. „Természetesen” a következő percben már azt sem tudja, mi a csudának is kellene azt a bizonyos csomót megkötnie.

Felejt, mert felejteni akar az áldozat és az elkövető egyaránt. Mohácsiék pedig azért készítették szokás szerint keserűen mókás darabjukat, hogy ne menjen ki a fejünkből, ami az 1940-es évek elején a visszacsatolt területeken élt, Magyarországon hontalanná tett magyar zsidókkal történt. Az a tömeggyilkosság, amit ma a kurzus történész idegenrendészeti eljárásként aposztrofált.

Közel két és fél óra tömény tartalom. Abszurd? Komédia? Zenés játék? Dráma? Mindegyik. Még néhányszor végig kellene ülni ahhoz, hogy a poénok nagyobbik hányadát felfogjuk. Egyszer mindenkinek meg kellene néznie. Főleg a feledésre hajlamosaknak. Kár, hogy nekik van erre kevésbé hajlandóságuk. Már régen elfelejtették, miért is kellene emlékezniük

Az Anyatermészet (vagy kinek-kinek hite szerint az Isten, a Mindenható, a Teremtő) általában jól tűri, hogy az ember nevű főemlős rendszeresen beleavatkozik a dolgaiba. Ritkán szól vissza, lassan reagál. Néha azonban, brutálisan egy földrengéssel, vagy cunamival, vagy finomabban, egy országos hóesés, vagy ónos eső formájában megmutatja, ki is az úr ezen a sárgolyón. Valami ilyesmi történt egy hete az országban több helyen, többek között a Normafánál is.

A nyüzsgő, izgő-mozgó ember ilyenkor kizökken a mindennapi rutinjából. A napi teendők nyomasztása persze nem múlik el, rohannánk tovább, de nem megy. Nem mindenki teheti meg, nem mindenki képes megtenni, hogy ilyenkor átvegye a természet diktálta tempót és lelassítson. Pedig felemelő pillanatok ezek. A látvány szemet gyönyörködtető, a pusztítás pedig a laikusok számára elképesztő. Ami azonban egy kert tulajdonosa számára komoly összegekbe kerülő sorscsapás, az erdőnek a szokásos rutin része. Emiatt nem kell kétségbe esni. A természet önmaga sohasem okoz akkorra károkat, mint az emberi mohóság.

Jó lenne a pillanat nagyszerűségét megragadni. Elgondolkozni azon, hogy vigyázunk-e eléggé a környezetünkre, jól éljük-e életünket. Az ilyen helyzet egyik csodája, hogy megnyílnak egymás felé az emberek. Mindenki számára nyilvánvaló lesz, kicsinységünk, kiszolgáltatottságunk és egymásra utaltságunk. És kiderül, hogy az általában magukba fordultan szaladgáló emberek figyelni tudnak egymásra, akarnak és tudnak segíteni a másiknak.

(a fényképek forrása: saját felvételek)

Egy bő hónappal ezelőtt új önkormányzatot választottak a hegyvidéki polgárok. A szavazás eredménye számos tanulsággal, érdekességgel szolgál. Ezek egyike, hogy az előző testületből szinte kizárólag azok kerültek be az újba, akik a ciklus során tartott üléseken nem nyitották szólásra a szájukat. A legaktívabb képviselők nem kaptak újra mandátumot.

A hegyvidéki polgárok mindig aktívabb szavazók voltak az országos átlagnál. Az idei helyhatósági választáson is – bár valamivel kevesebben jelentek meg, mint négy éve – jóval magasabb volt a részvétel, mint az ország sok településén. A kormánypártok jelöltjei mindenhol taroltak. Egyetlen olyan választókerület volt, ahol nem szereztek abszolút többséget, de ott is csak néhány szavazattal kaptak kevesebbet a szavazatok felénél. A kormánypártok előnye azonban jelentősen megfogyatkozott a korábbihoz képest: 2.500 szavazót vesztettek. Míg 2010-ben a FIDESZ-KDNP jelöltek a szavazatok majdnem 58 %-át kapták, most ez az arány 51 %-ra csökkent. Hasonló tendencia figyelhető meg Pokorni Zoltán esetében is. Míg 2010-ben a szavazatok majd’ kétharmadával (16.908 voks) választották meg polgármesternek, most 3.000-rel kevesebb szavazatot kapott, ami 57 %-nak felel meg.

A 2014-es választás az ellenzék relatív megerősödését hozta a Hegyvidéken. Míg 2010-ben a szavazatok alig több, mint 42 %-át kapták a különböző ellenzéki pártok jelöltjei, addig ez az arány 2014-ben 49 %-ra nőtt. De téved, aki azt hiszi, hogy a képviselő-testületen belüli erőviszonyok ettől elmozdultak volna az ellenzék javára. A kormánypártoknak a polgármesterével együtt változatlanul összesen 13 szavazatuk van, szemben az 5 ellenzékivel. Hála és dicsőség a Nemzeti Együttműködés Rendszerének: a szavazók közel felét a képviselők kevesebb, mint harmada reprezentálja.

Az ellenzék erősödése – paradox módon – sokszínűségének köszönhető. Az LMP és a Jobbik, ha kis mértékben is, de szavazókat vesztett. A tavaszi választáson közös jelölttel, most pedig külön induló „demokratikus” ellenzéki pártok jelöltjeire összesen másfél ezerrel több szavazat jutott 2014-ben, mint amennyit az MSZP kapott 2010-ben. Ezek az ellenzéki pártok – egyéni jelöltjeik győzelme reményében – összesen hat körzetben megállapodást kötöttek. Ezekben a választókerületekben nem indítottak jelölteket egymással szemben. Tanulságos, hogy a baloldali versenytárs nélkül induló DK-s és Együtt-PM-es jelöltek elhozták a szavazatok majd’ 30%-át, a hasonló helyzetben lévő MSZP-s társaik ennél szerényebb 23 %-os eredménnyel kellett, hogy beérjék. Jellemző, hogy ott, ahol az MSZP képviselte a baloldalt, a kerületi átlagnál jobban szerepeltek az LMP jelöltjei.

A leköszönt testület hat legaktívabb tagja nélkül (a hat legtöbbet hozzászóló képviselőből mindössze egy, a jobbikos Martinez Gábor jutott újra mandátumhoz) felálló új önkormányzat egyik első intézkedésével – egyhangú szavazással – felemelte a képviselők tiszteletdíját. Az újraválasztott képviselők így közel 180 ezer forintért, a bizottsági elnökök pedig kicsit több, mint 230 ezerért hallgatnak az új ciklusban. Ha mégis megszólalnának, minden szavuk aranyat érne.

Hajdanvolt ifjúkoromban népszerűek voltak a bolondokkal kapcsolatos viccek. Az egyik így szólt: A bolondokháza udvarán áll egy magas pózna. Az ápolók arra lettek figyelmesek, hogy a bolondok sorra felmásznak a póznára, majd a tetején mintha elolvasnának valamit, bólintanak, majd lemásznak. Az egyik ápoló már nem bírt a kíváncsiságával és maga is felmászott. Az oszlop csúcsán egy kézzel írt papírt talált: „Itt az oszlop vége, tovább menni veszélyes!”

Az önkormányzati választások napján betértünk a Szépkilátás Cukrászdába. Éppen előttünk lépett be a helyiségbe a Kedves Vezető és felesége. Míg az asszony a süteményeket mustrálta, a Miniszterelnök tekintetével a termet és a bent lévőket pásztázta. Először azt gondoltam, hogy van benne némi aggodalom, mert nem voltak vele a testőrei, de rájöttem, nem erről van szó: nem törődött vele senki. Éppen annyira volt vele is udvarias mindenki, mint bármely másik vendéggel. Nem is bírta bent sokáig, megkérdezte a First Ladyt, hogy van-e nála pénz, majd kiviharzott a teraszra. Az ablakon keresztül pont ráláttam. Odakint toporogva is azt leste, ki veszi már végre észre, hogy Ő Maga van itt, teljes valójában. Mire kiértünk, egy idősebb hölgy végre megtalálta és buzgón magyarázott neki. Immár újra fontosnak érezhette magát.

A Nemzet Örökös Miniszterelnöke elért a pózna végére. Eddig mindent meg tudott oldani, minden ellenfelét gond nélkül lenyomta. Most egyszerre két olyan ellenlábasa is lett, akivel nem tud mit kezdeni. Szűnni nem akaró harcolhatnékában mindkettőből saját maga kreált kemény ellenfelet.

Tudható volt, hogy szövetségeseink nem tűrik az idők végezetéig az oroszokkal kacérkodást, a hűtlenkedést, előbb, utóbb bekeményítenek. Népünk Nagy Vezetőjének halvány fogalma sincs arról, mit jelentenek a diplomáciai jelzések, de nem is igen érdekli a külvilág. Csak a tockosból, sallerból ért. Most meg is kapta az amerikaiaktól. Európa örül, hogy nem neki kell észhez térítenie az elcsavargó magyar bárányt. A Vezénylő Tábornok innen nem remélhet oltalmat, igaz, az Unió talán bántani sem fogja.

A nagyobb baj belülről fenyegeti az Örökös Hatalmat. A net-adóval felkorbácsolt indulatok olyan embereket visznek utcára, akik még sohasem tüntettek semmi ellen és semmi mellett. Ez az értelmetlennek tűnő adó volt az utolsó csepp a poharukban. A Miniszterelnök és csapata nem ért semmit. Még mindig ott tart, hogy biztosan a rommá vert ellenzék áll az események mögött. Az eszébe sem jut, hogy az emberek maguktól szerveződnének, összefognának. A Nagy Vezető seggnyaló politológusai attól élveznek el, hogy milyen erős és milyen határozott a Miniszterelnök Úr. Ők és gazdájuk is úgy gondolják, egy ország vezetésének lényege, hogy van egy főnök, aki megmondja a tutit, és mindenkin keresztülveri az akaratát. Nem értik, hogy a rendszerváltás óta felnőtt nemzedékek egészen másként gondolkoznak. Azt hiszik, hogy az uszítás és gügyögés keverékéből örökre ható altatót tudnak keverni. Pedig azzal csak a fogyatkozó számú hívüket tudják elzsongítani. A többiek hallgattak. Idáig. Most lett elegük.

Az Orbán&Co. már az X generációt sem érti teljesen, az utána következők lelkéhez pedig végképp nincs kulcsa. Amit nyújtani tud, az a Kádár-Horthy korszakok ideológiáján felnőtteknek szól. A fiatalabbakhoz nem jut el. Ők alig hallgatnak rádiót, nemigen néznek televíziót. Folyamatosan az interneten lógnak, ott élik társasági életüket, ott kulturálódnak, tájékozódnak. Széles a kapcsolati hálójuk és pillanatok alatt megszervezik magukat. Nem igen izgulnak rá a nagy társadalmi problémákra, de nagyon ragaszkodnak megszokott szabadságukhoz. Ebbe gyalogolt most bele a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Nem vagyok biztos abban, hogy a Nemzet Örökös Miniszterelnöke tisztában van-e azzal a csapdával, amit magának állított. Ha enged a tömegnek, az megrészegül újonnan tapasztalt hatalmától és még többet akar. Ha nem enged …

A kis köpcös alak fent van a pózna végénél. Kezével a levegőt markolássza ott, ahol az oszlop folytatását sejteni véli. Mindig szóra kész, cinikus mosolyú sameszai és üresfejű csicskásai saját, jól felfogott érdekükben is remélik, hogy a Főnök képes továbbmászni.

Egyik sem mer szólni neki, hogy olvassa el a cédulát.

Bástya elvtárs le van taglózva. Bástya elvtárs úgy érzi, hogy lejárt lemez. Bástya elvtárs rossz kedve onnan ered, hogy utolsó gaztettéről, az önkormányzati képviselőknek járó havi BKV bérlet felvételéről csak egy kormánypárti zughonlap tudósított. Na, jó, a királyi híradó is, de nem a fő hírek között és mindössze egyetlen percet szánva az eseményre. De a média maradéka bizony hallgat. Bástya elvtársat már ki sem akarják rendesen szerkeszteni.

A Nemzeti Együttműködés kicsinyes és cinikus Rendszere nem rest belerúgni senkibe. Hallom, hogy egy Buda környéki település 12 évig szolgált, most a FIDESZ jelöltje által kis többséggel legyőzött polgármestere hiába kérte, nem tarthatta meg évek óta használt telefonszámát. Az új hatalomnak egyetlen fillérjébe sem került volna a gesztus, csak egy hozzájárulást kellett volna aláírni, de nem. Csak. Jaj a legyőzöttnek. A fővárosi ellenzéki frakciók munkatársai sem jártak jól. Az ő önkormányzat flottájához tartozó számuk október 13-án egyszerűen elnémult. Nem számít, hogy eddig is saját maguk fizették a forgalmat és az adófizetőknek egyetlen vasába se került volna, hogy a helyhatóság beleegyezzen az előfizetés átadásába. Tanulja meg mindenki, aki nem a mi kutyánk kölyke, ne számítson semmilyen könyörületre.

A lezárult ciklusban a hegyvidéki önkormányzati képviselők tisztes javadalmazásban részesültek. A juttatás a tetemes (140 – 190 ezer Ft) tiszteletdíjon felül egy „szolgálati” laptopból és egy BKV bérletből állt. A bérletszelvényeket általában év elején előre adják oda a képviselőknek. Idén januárban is megkaptuk az első kilenc havit, majd októberben még egyet.

Szeptember utolsó napjaiban küldött a hivatal értesítést arról, hogy felvehetők az októberi bérletek. Majdnem utolsóként egy csütörtöki napon én is átvettem a havi szelvényt. Vasárnap már ki is szerkesztettek. Még a kincstári Híradónak is volt rá aznap egy perce, hogy elmondja mindenkinek, a nagy eseményt: Sipos Péter képes volt felvenni a bérletét. Vajon ki rendelte meg az újabb mocskolódást?

Megbízásom lejártával visszaadtam Pokorni polgármesternek a szelvényt. Legyen vele boldog. Ha már szükségesnek tartotta közhírré tétetni, hogy átvettem, most elmondhatja, hogy visszakapta.

Persze nem mondta el senkinek. Ezért vagyok kénytelen én közzétenni ezt a nagyon fontos hírt.

Négy évtizedes ismeretségünk okán írom ezt a levelet. Annak idején együtt jártunk egyetemre és bár külön utakon járunk, néha összehozott bennünket a sors. A „demokratikus” pártok főpolgármester-jelölési szappanoperájának sajátos fordulata után most Téged ajánlanak a baloldali választók figyelmébe. Ezzel feladják a leckét a hozzám hasonlóan gondolkozóknak.

Amit a jelölő pártok Falus Ferenccel csináltak, az gyomorforgató. Ez a tisztamúltú és jószándékú öregúr önként, a baloldal iránti elkötelezettsége okán ment a vágóhídra. A dörzsölt politikai rókák pedig semmit sem tettek azért, hogy ne váljon a köznevetség tárgyává. Én csak hírből ismertem az egykori tisztiorvost, de akik kiszemelték, tudhatták, hogy járatlan a politikában és nem profi kommunikátor. Csak azután szabadott volna az oroszlánok elé vetni, miután felkészítik. Ezután is szorosan kellett volna fogni a kezét, hogy eligazodjon a számára ismeretlen terepen. De nem ez történt. Hogy mit gondolt a közös jelöltről Tóbiás Nekem Jár a Költségtérítés József, amikor – állítólag első – találkozójukat követően nem kívánt egy fotón szerepelni Falussal, nem tudom. Ez a végtelen cinizmus csak arra volt jó, hogy tovább gyengítse az amúgy is harmatos esélyeket. Lehet, hogy ez is volt a cél. Ha a többiek nem fogadják el Horváth Csacsit, az MSzP jelöltjét, akkor dögöljön meg az a közös ló. Falus szívszorító vergődése láttán aztán a „demokratikus” pártok eldobták kiválasztottjukat, mint egy rongyot, és a Te javadra visszaléptették a hetek alatt leamortizált, jobb sorsra érdemes doktort. Embertelen, amit vele tettek. Szívből kívánom, hogy gyorsan heverje ki az őt ért traumát, és azt is, hogy a kálváriájában ludasak mielőbb tűnjenek el a közéletből.

Így kerültél, kedves Lajos, újra a lapok címoldalára. Eszembe ötlik, hogy engem már 1973 szeptemberében legyőztél egy demokratikus választáson, így Te lettél az akkor még Marx Károlyról elnevezett Közgáz első évfolyamának KISZ titkára. Fair verseny volt és nyertél, velem szemben. Halványodó emlékeim szerint a következő évben jól tudtunk együtt dolgozni. Mindig csodáltam hatalmas munkabírásodat és konok kitartásodat elveid, céljaid mellett. A gazdaság- és társadalompolitikában kevés dolog van, amiben egyetértünk. Egyben azonban biztos vagyok, demokrata vagy és tisztakezű. A mai Magyarországon ez komoly erény.

Teljes mértékben osztom a Szabó Tímea által felsorakoztatott érveket, melyek miatt pártom, a Párbeszéd Magyarországért, nem állt mögéd. Azokat is megértem, akik úgy érzik, nincs már főpolgármester jelöltjük. Mégis, ha majd elmegyek szavazni, annak ellenére Rád voksolok, hogy tudom, programod, céljaid távol állnak Falus Ferenc általam is támogatott elképzeléseitől. Indokom nem bonyolult. A maradék főpolgármester-jelöltek nem túl színes palettáján már csak Te képviseled azt, amit számomra Európa jelent, szemben Tarlós büszkén felvállalt provincializmusával és tahóságával. Lássuk be, ez is több a semminél.

Sok sikert!

Sipos Péter

A választás jó dolog. Ilyenkor a politikus – akkor is, ha tudja neki lejt a pálya – izgul egy kicsit és keresi a választópolgárok kegyeit. A választási évben hirtelenjében megújulnak a játszóterek, több utat hoznak rendbe, mint az előző években, elmaradnak a szokásos adóemelések is. Ha pedig egy régóta feszítő problémát nem tud megoldani az újraválasztására hajtó politikus, akkor úgy tesz, mintha csinálna valamit, vagyis bedob egy választási kacsát.

A hegyvidéki képviselő-testület a héten tartotta a ciklus utolsó ülését. A napirenden több, lényegében formális téma volt. Ezekről majd a kincstári média minden bizonnyal hűségesen és bőven tudósít. Én csak egy előterjesztésről szólnék. Határozat született arról, hogy a leköszönő testület javasolja az októberben megválasztandó képviselő-testületnek, hogy „a János kórház és a Kútvölgyi kórház integrált együttműködése esetén” évi 50 millió forinttal támogassa az intézmények működését és fejlesztését. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy jelent-e egyáltalán valamit ez a döntés, vagy csak porhintés az egész.

A XII. kerület talán az egyetlen Budapesten, amelynek nincs saját szakrendelője. A többi városrészben a vezetés tudatában volt annak, hogy az egészségügy érzékeny terület, ezért sok pénzt fordítottak a saját járóbeteg-ellátó intézményekre és a tavalyi államosítás során éltek a lehetőséggel, hogy megtartsák a rendelőket. A kerületi járóbeteg rendelő hiánya önmagában még nem lenne baj. A baj az, hogy ezt a feladatot a végletekig lepukkadt, szellemileg és minden szempontból amortizálódott Szent János Kórház látja el, nagyon gyenge színvonalon. Erről már több bejegyzésben is szóltam. A kerület vezetése korábban azt a számára kényelmes megoldást választotta, hogy nem foglalkozik az egészségügyi ellátásnak ezzel a részével. A lakosok viszont egyre rosszabbul tűrik az áldatlan állapotokat, ráadásul az ellenzék is ezzel kampányol. Tenni kell hát valamit.

Régi és logikus gondolat, hogy a Semmelweis Egyetemhez tartozó Kútvölgy Kórház fölösleges kapacitásait kihasználva a járóbeteg rendeléseket a két intézmény közösen lássa el. Ennek – egy nemrégiben készült felmérés szerint – a kerület lakosai is örülnének. Az egyik fontos probléma az, hogy a kerületnek jogi értelemben semmi köze sem a János Kórházhoz, sem a Kútvölgyihez. A korábban fővárosi tulajdonú, nemrégiben államosított János Kórház a területi kórházi és a járóbeteg-ellátásért felelős. A Kútvölgyi a Semmelweis Egyetem része, így a fenntartója-tulajdonosa a minisztérium.

Az előterjesztés nagyvonalúan hallgat a részletekről, illetve olyan témákat dob be, amelyeknek semmi köze a járóbeteg-ellátáshoz. Egy korábbi híradásban is igyekeztek a kerületi vezetés érdemeként beállítani, hogy – egyébként EU-s pénzből – megújult János Kórház a koraszülöttek ellátását végző Perinatális Intenzív Centruma. Ez az osztály egész Budapestet ellátja, a kerülethez csak annyi köze, hogy a Hegyvidék területén van. De arról is szó van az előterjesztésben, hogy sürgősségi fogadóhelyet alakítanak ki a Kútvölgyiben. A Jánosban van a Budai Trauma Centrum, amelynek állapotáról már korábban írtam. Vajon mi lesz ezzel a sürgősségi ellátó hellyel? Az rohad tovább?

A sok mese között látszik valami kézzelfoghatónak tűnő: a kilátásba helyezett 50 millió. Első látásra nagyvonalú gesztus azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, bár az előterjesztés mélyen hallgat arról, hogy mit vár cserébe az önkormányzat, milyen feltételeket szabna a támogatásért. Ha jobban belegondolunk, ez az összeg nem sok mindenre elég. Néhány hiányzó műszert meg lehetne venni belőle, néhány orvos fizetését is fedezhetné, de édeskevés a két kórház költségvetéséhez képest. A János Kórháznak csak a felhalmozott adóssága huszonkétszer több, mint a felajánlott kerületi támogatás. Azt pedig, hogy a két intézmény remélt integrációja jár-e valamilyen megtakarítással, melyből a színvonal emelését finanszírozni lehetne, egyelőre senki sem tudja.

A javaslatnak most csak az az értelme, hogy a kerület vezetése elmondhassa: tesz valamit a nyomasztó probléma megoldásáért. Mindezt úgy, hogy nem kerül semmibe, hiszen az ígéretnél is kevesebb. Pedig lenne itt egy kézenfekvő, valódi megoldás: a Normafa átalakítására szánt ötmilliárdot a János Kórház rendbetételére kellene fordítani. Jobban járnánk mindannyian