Az Anyatermészet (vagy kinek-kinek hite szerint az Isten, a Mindenható, a Teremtő) általában jól tűri, hogy az ember nevű főemlős rendszeresen beleavatkozik a dolgaiba. Ritkán szól vissza, lassan reagál. Néha azonban, brutálisan egy földrengéssel, vagy cunamival, vagy finomabban, egy országos hóesés, vagy ónos eső formájában megmutatja, ki is az úr ezen a sárgolyón. Valami ilyesmi történt egy hete az országban több helyen, többek között a Normafánál is.
A nyüzsgő, izgő-mozgó ember ilyenkor kizökken a mindennapi rutinjából. A napi teendők nyomasztása persze nem múlik el, rohannánk tovább, de nem megy. Nem mindenki teheti meg, nem mindenki képes megtenni, hogy ilyenkor átvegye a természet diktálta tempót és lelassítson. Pedig felemelő pillanatok ezek. A látvány szemet gyönyörködtető, a pusztítás pedig a laikusok számára elképesztő. Ami azonban egy kert tulajdonosa számára komoly összegekbe kerülő sorscsapás, az erdőnek a szokásos rutin része. Emiatt nem kell kétségbe esni. A természet önmaga sohasem okoz akkorra károkat, mint az emberi mohóság.
Jó lenne a pillanat nagyszerűségét megragadni. Elgondolkozni azon, hogy vigyázunk-e eléggé a környezetünkre, jól éljük-e életünket. Az ilyen helyzet egyik csodája, hogy megnyílnak egymás felé az emberek. Mindenki számára nyilvánvaló lesz, kicsinységünk, kiszolgáltatottságunk és egymásra utaltságunk. És kiderül, hogy az általában magukba fordultan szaladgáló emberek figyelni tudnak egymásra, akarnak és tudnak segíteni a másiknak.
(a fényképek forrása: saját felvételek)
