Sipos Péter blogja

Lehet engem túlzott érzékenységgel vádolni, de felkavart a Hegyvidék Újság legutóbbi számában megjelent tudósítás, melyben a II. világháború áldozatainak emlékére rendezett gyűlésről írtak. A cikk szerint a szónoklatokban sokat foglalkoztak a budai kitörési kísérlet során életüket vesztett katonákkal. Dr. Gaál Katalin Mária, a KDNP XII. kerületi elnöke – aki szerint a hegyvidéki turulszobor méltó kulisszát ad a megemlékezésnek – azt mondta: „Fejet hajtunk mindazok előtt, akik esküjüket betartva utolsó csepp vérükig védelmezték hazájukat”. A hatvanhat évvel ezelőtti eseményeket személyesen megélő Lányi Zsolt szerint ezek a katonák „kötelességüknek tartották, hogy adott szavukat meg ne szegjék, és esküjükhöz híven életüket is feláldozzák a nemzetért”. Hozzátette: a magyar katonák nem voltak nyilasok, nem Hitlerért, Szálasiért, hanem a hazáért, honfitársaikért küzdöttek. Így a kerület lapjának tudósítása, amely arról is beszámolt, hogy a református és az unitárius egyház képviselői is hasonló szellemben szóltak hozzá.

Nem vagyok történész, nem foglalkoztam mélyebben a budai kitörés eseményeivel. Az azonban eléggé világos, hogy Budapest elszánt védelme nem magyar, hanem német érdek volt, mert a temérdek áldozat árán akarták időlegesen feltartóztatni a szovjetek előrenyomulását. A kitörésre így emlékszik vissza egy túlélő SS-katona: ”Átrohanunk a nyílt téren. Süvít, csattog és ropog előttünk, mellettünk, mögöttünk. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézigránátok robbannak – tűz mindenütt. Gondolkodásra nincs idő. Előttem égő páncélos. Elöl orosz lövegnek kell lennie, amely mindig belelő a tömegbe. Telitalálat telitalálatot követ. Akit eltalálnak, fekve marad. Akár a lemmingek, vakon előrehajtva zuhannak a tengerbe, ahogy itt is előrelökdösődik a tömeg, mely nemrég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan”. A történész szerint a szovjetek felkészültek a kitörés elfojtására. A német és magyar tisztek tisztában voltak azzal, hogy a hadművelet reménytelen, mégsem a megadást, hanem a halált választották katonáik számára.

Azok a magyar parancsnokok, akik az ostrom elhúzódásához asszisztáltak, az én szememben nem hősök, hanem a német érdekek szolgái és a magyarok elárulói. Akik pedig a kitörésre parancsot adva több ezer embert küldtek a vágóhídra (ők maguk pedig fogságba estek) közönséges gyilkosok. A parancsnak engedelmeskedő katonák pedig nem hősök, hanem szerencsétlen áldozatok.

Vajon mi járhat egy, az élet tiszteletét fennen hirdető párt vezetőjének a fejében, amikor ezrek értelmetlen halálát követendő hőstettnek állítja be? Vajon hogyan számol el lelkiismeretével és Urával az a pap, aki az öldöklést erénynek mondja? Kíváncsi lennék, mi is járhat a fejükben.

Most számoltam össze, hogy több mint húsz éve járunk síelni. Azóta talán nem is múlt el év anélkül, hogy csúszkáltunk volna a havas lejtőkön. Volt, amikor kétszer is. A gyerekekkel együtt kezdtük, de nagyon gyorsan kiderült, mindegyiknek nagyobb a tehetsége ehhez a sporthoz (is), mint nekem. Valahogy úgy jártunk ezzel, mint a közös korcsolyázással. Néhány kör után kedvesen megkért az egyik poronty, hogy inkább engedjem el a kezét, nehogy együtt essünk el. Azt követően, ha befagyott (akkor még voltak igazi telek) a Velencei tó és lementünk korizni én cipőben biztosítottam az ellátmányt a csapatnak. Mindenki jobban járt.

Lehet, hogy nagyon különösen hangzik, de ez alatt a húsz év alatt nem sikerült megkedvelnem ezt a sportágat. Lehet, hogy az első találkozás az oka. Egy akkori kollégám, aki jó síelő volt, felajánlotta, hogy megtanítja az egész családot. Barátoktól, ismerősöktől szedtük össze a felszerelést. Nekem egy ormótlan, hosszú faléc jutott. Munkatársam tanítási módszere egyszerű volt. Kiadta az utasítást: gyertek utánam, majd kecses mozdulatokkal lesiklott. A gyerekek utána, mi felnőttek pedig csak néztünk ki a fejünkből, majd nagy kínlódások árán leereszkedtünk. Alkalmi oktatónk úgy döntött, hogy ügyetlenkedésem fő oka a rossz léc, ezért kölcsön adta saját csodás modern lécét. Én pedig irányíthatatlanul beleszáguldottam a pálya alján csobogó patakba. Az ijedtségen és az elázáson kívül semmi bajom nem lett, sőt kiváló lehetőséget kaptam a menekülésre, hiszen ruházatot kellett cserélnem.

A további években lassú fejlődést mutattam, de mindig én voltam a csapat leglassúbbja. Aki nem szokott ennek a sportnak hódolni, tudhatja, hogy mennyire idegesítő, ha valaki sokkal bénább, mint a csapat többi tagja. A gyorsak illendőségből és aggódásból meg-meg várják a gyengébbet, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető leggyorsabban tegye meg a távot. Mivel számára ez nem kis erőfeszítéssel jár, keze lába remeg, mire eléri a rá várakozókat, és abban bízik, hogy végre szusszanhat egy csöppet. Erről azonban szó sem lehet, mert a gyorsak boldogan állapítják meg, hogy végre nem kell tovább várni, és suhannak tovább. Csak az utóbbi időben értem el, hogy hagyjanak nyugodtan egyedül csúszkálni, forduljanak kétszer, míg én egyszer leérek. Így akkor pihegek, amikor nekem jól esik, és kevésbé nehezítem meg az ügyesek életét.

A hosszú évek alatt sajátos stílust fejlesztettem ki. Tudható, hogy a lesikló síelés lényege, a gravitációval folytatott folytonos küzdelem. A síelő, ha nem akar nagyon felgyorsulni, kisebb-nagyobb kanyarokat tesz. Én félek a sebességtől, ezért sokat kanyargok, ami persze az én – minden bizonnyal rossz – technikámmal igen fárasztó. Egyszer az egész társaság besorolt mögém, hogy kipróbálják, milyen így „haladni”, de nem bírták sokáig. Való igaz, én a „libalegelőn” (így hívják a menő manók a szinte lapos pályákat) is fékezgetek, nehogy túlzottan felgyorsuljak.

Szüntelen antigravitációs küzdelmeim során sok alkalmam volt elmélkedni a síelésen és a síelőkön. Mivel fontosnak tartom, hogy távolságtartó magatartásom kellő ideológiai támaszt kapjon, mindig arra jutok, hogy az egésznek semmi értelme, sőt kifejezetten káros tevékenységről van szó, melyet a fogyasztói társadalom kényszerít rá arra, aki hagyja magát. Gondoljuk csak meg, micsoda lüke dolog, hogy az ember drága felszerelést vesz, melyről tudja, hogy a következő évben már kimegy a divatból, mert megjelenik az új modell. Aztán sok pénzért bérletet vált, hogy felhúzathassa magát a hegytetőre. Mivel a legtöbb síelő nem engedheti meg magának, hogy egy évben többször is menjen a hegyekbe, azt az egy hetet nagyon ki kell használni. Így aztán olyan időben is nekiindul síelni, amikor a normális ember a kutyát beengedi a házba. Teljesen kétséges, hogy a síelés egészséges lenne. Erről a traumatológusok és a gyógytornászok tudnának bővebben tájékoztatni. Ráadásul sok síelőnek egész évben ez az egyetlen alkalma az intenzív mozgásra, ami igen távol áll az ideálistól.

A sípálya egyébként a városi ember számára ismerős hely. Bár kint van a természetben, csodálatos magas hegyek között, de otthonosan nagy a tömeg, nem lehet egyedül maradni. A felvonónál, ha kellően nagy a népsűrűség, hatékonyan lehet lökdösődni, hogy egy két perccel előbb juthassunk a csúcsra, de a pályán is alkalom nyílik a versengésre, vagy a gyors lesiklással, a divatos felszereléssel, vagy a feltűnő viselkedéssel. A jobb helyeken lépten-nyomon kisebb kocsmát is találni, ahol bátran be lehet rúgni. Egy szó, mint száz, a város telente a hegyoldalra települ és úgy csinál, mintha a természet része lenne. Pedig erről szó sincs. A síelők nagy károkat okoznak a természetnek, igaz rendesen hizlalják a síterepek gazdáinak pénztárcáját.

Most persze mindenkiben felmerül, hogy ez a pali, akinek ilyen rossz véleménye van az egészről, vajon minek jár síelni. Hát én kizárólag a társaságért teszem. Akiket szeretek, akikkel jól érzem magam, imádják ezt az időtöltést. Az a kis áldozat a pályán megéri, hogy velük legyek. Most pedig új távlat nyílik. Amíg gyermekeim síelnek, valakinek vigyázni kell az unokákra. Csak az a baj, hogy előbb-utóbb őket is behülyítik és az egész napot a pályán fogják tölteni.

Az első interpelláció szabályos benyújtása sikertelen lett. Buta adminisztratív hibát vétettünk, ezért a fiaskó. Az önkormányzati szabályzat szerint a testületi ülést 3 nappal megelőzően írásban is be kell nyújtani a szöveget. Ez hétfőn meg is történt, de sajnos rossz e-mail címre küldtük a levelet és csak későn vettük észre, hogy nem kézbesült a megfelelő helyre. A hanyagság következménye, hogy a mai ülésen képviselő társam nem mondhatja el mondókáját az ügyben.

Nem baj, majd legközelebb. Addig is alaposabban átgondolhatjuk a dolgot és azokat a véleményeket, melyek a témában érkeztek.

A hegyvidéki önkormányzat két tagú LMP-s frakciója élete első interpellációját mondja el a csütörtöki ülésen. A téma a Turul szobornál tartott „becsület napi” rendezvény. Az interpelláció szövege:

Interpelláció

Címzett: Pokorni Zoltán polgármester úr

Tárgy: Meddig tűri az önkormányzat a II. világháború polgári áldozatai emlékművének meggyalázását?

Tisztelt Polgármester Úr!

2011. február 11-én este a Nemzeti Őrsereg elnevezésű szélsőséges szervezet az un. Becsület napjához kötődő rendezvényt tartott a Turul szobornál. A szélsőségesek Budapest-szerte szerettek volna gyűléseket tartani, de ez egyedül a mi kerületünkben sikerült nekik.

A Turul emlékművet a II. világháború polgári áldozatai emlékére állította a kerület, de szélsőséges szervezetek rendszeresen tartanak oda nem illő rendezvényeket. A szélsőséges, irredenta gyűlések szellemisége ellentétes a hely kegyeleti rendeltetésével, de rossz fényt vetnek az egész kerületre is.

Kérdezem a T. Polgármester Urat, mit kíván tenni annak érdekében, hogy többé ne lehessen a polgári áldozatok emlékét gyalázó rendezvényeket tartani a Turul-emlékműnél?

Budapest, 2011. február 13.

                                                                                                     Püspöki Gábor

                                                                                                                                                                                                                képviselő

Egy korábbi bejegyzéshez érkezett hozzászólás alapján azt szeretnénk elérni, hogy az emlékművet csak meghirdetett céljának megfelelően lehessen használni. Reméljük, a kerület vezetése partner lesz annak kitalálásában, hogy ezt a célt elérjük.

A Hegyvidéki önkormányzat képviselő-testülete a jövő héten tárgyalja és papírforma szerint el is fogadja az idei költségvetést. A héten a pénzügyi bizottság megtárgyalta és elfogadásra ajánlotta a tervezetet. Az ülés főleg miattam nyúlt hosszúra.

Munkás életem nagy részét a számok között töltöttem. Talán nem hangzik túl nagyképűen, de azt állítom magamról, hogy szinte bármely cég adataiban kiismerném magam, de az önkormányzati számvitelt még szoknom kell. Ezért is volt, hogy sok kérdést tettem fel. Ugyanakkor azt is kutattam, hogy a költségvetési tervezet összeállításakor kellő mértékben óvatosan jártak-e el. A válaszok nem nyugtattak meg.

Már korábban is írtam arról, hogy a kerület jelentősen eladósodott. Az adósság főleg ingatlanfejlesztések miatt halmozódott fel. A Sportmax, a Böszörményi úti irodaházak megvásárlása és az idén befejeződő MOM-Gesztenyéskert beruházás mellett még a tavaly az ingatlanspekulációs tervek finanszírozására kibocsátott kötvények terhei nyomják a büdzsét. A gondot az okozza, hogy a kölcsönökből fizetett fejlesztések nem hoznak elég bevételt ahhoz, hogy a kamatokat és törlesztéseket fedezzék.

A 2011-es költségvetés bevételeit szerintem bátran, vagy fogalmazzunk visszafogottan, ambíciózusan tervezték, ennek ellenére az intézmények működtetésére és az önkormányzati tulajdonú ingatlanok, infrastruktúra felújítására kevesebb jut, mint tavaly. Hiába emeltük a helyi adókat, a többletbevételek elmennek a beruházásokra és a tartozások kamataira, részleteire. 2011-ben több mint 400 millió forint megy törlesztésre.

A pénzügyi bizottság ülésén azt javasoltam, hogy a spekulációs ingatlanvásárlásokra csak akkor kerüljön sor, ha a befolyó bevételek ezt ténylegesen lehetővé teszik, ezért indítványoztam a tartalék szintjének megemelését. A testület többsége a javaslatot elvetette. Ennek az lesz a következménye, hogy amennyiben a bevételek mégsem realizálódnak a tervezett szinten, akkor az útfelújítások, vagy más kisebb fejlesztések maradnak el.

Amitől a leginkább borsódzik a hátam, az a közel 1 milliárd forint, melyből ingatlanspekulációt kívánnak finanszírozni. Van abban igazság, hogy most olcsón lehet házat, telket venni, de eladni nem könnyű. Ha sikerülne is az önkormányzatnak jó áron bevásárolnia ingatlanokból, semmi garancia sincs arra, hogy viszonylag gyorsan haszonnal túl tudnánk adni a megvett portékákon. Márpedig a kamat ketyeg és a költségek biztosan felmerülnek. Sajátos logika mozgatja a kerület irányítóit. Most, amikor a spekulánsok, fejlesztők nem vásárolnak, az önkormányzat – amelynek egyáltalán nem ez a dolga – üzletelni akar. Lelkük rajta. Nekünk meg a pénzünk.  

Egy tavaly novemberi bejegyzésben azt a meggyőződésemet fejtettem ki, hogy Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök a rács mögött tölti majd a karácsonyt. Tévedtem. Még mindig szabadlábon van. Nem azért, mert – mint sokan gondolják – „ezt azért csak nem merik megtenni”, hanem nagyon bölcs számításból. Szerintem majd’ megeszi a fene a Legfelsőbb Helyet, hogy végre a hűvösön lássa azt az embert, aki őt annyira megalázta a Haza színe előtt, de erőt vesz magán, mert tudja, így sokkal jobban jár.

A baloldal egykori üdvöskéje, Viktor legyőzője, a „nyuggerek” bálványa ma már a demokratikus ellenzék nagy tehertétele. Nyughatatlan, narcisztikus, kiszámíthatatlan természetével sok kárt okoz, mert folytonos hivatkozási alapot nyújt a kormányoldalnak. Ma reggel például Lázár János FIDESZ frakcióvezető egy rádióbeszélgetés során tette fel az álnaiv kérdést: miért kell az ellenzéknek Gyurcsányra hallgatva távol maradni az alkotmányozástól. Amikor beszélgetőtársa felhívta figyelmét arra, hogy a pártok döntése korábban született, mint Ferenc bojkott-felhívása, egyszerűen megvonta a vállát, mondván ő másként emlékszik. Mindent elkövetnek, hogy rátolják az ellenzéki pártokat a túlmozgásos egykori miniszterelnökre.

A recept pedig működik. Az MSZP, de még az LMP is reszket attól, hogy Gyurcsánnyal azonosítsák. Ha ő valamit nyilatkozik, bármennyire logikus lenne egyetérteni vele, kétszer is meggondolják, hogy hasonlóan szóljanak. Fletó pedig nem fogja vissza magát. Nem egyszerű negligálni, pedig el kellene kezdeni.

A Magyar Szkeptikus Társaság is csatlakozott a homeopátia elleni világméretű akcióhoz és tagjai is „megmérgezték” magukat nagy mennyiségű homeopátiás szer bevételével. Szellemes akciójukkal azt akarták bizonyítani, hogy „nincs benne semmi”, tudni illik a homeopátiás szerekben.

Nem tudom, mi az igazság. Magam is gyanút fogok, ha valaki vakon hisz egy gyógyszerben, gyógyító eljárásban. Csak abban vagyok biztos, hogy nincs semmire kizárólagos, mindenkire érvényes gyógymód. Sokan vannak például, akik esküsznek a gyógynövények mellékhatás nélküli gyógyerejében. Ők azt hangoztatják, hogy ezek a természetes szerek megbízhatóbbak, mint a gyári gyógyszerek. Őket – hiszen nekik fölösleges elmagyarázni, hogy a gyógyszergyárak is a gyógynövények hatóanyagait használják fel, csak szintetikus úton előállítva, viszont precízebb adagolásban – csak a nadragulya biztos hatására szoktam  figyelmeztetni.

A szkeptikus lényege a kételkedés. Semmit sem hisz el alapos bizonyítás nélkül, és ha igazán komolyan veszi magát, akkor az evidenciák hatására is csak annyit ismer el, hogy igen, a dolog valószínűleg az esetek nagy részében így van, de nyilvánvalóan nem mindig és minden körülmények között. De vajon mi lehet az oka annak, hogy a homeopátia kérdésében ilyen kérlelhetetlenül tagadnak minden hatást? A honlapjukon fellelhető egy angliai szerző cikke arról, hogy az általa megismert, homeopátiás szereket árusító gyógyszerészek mind sarlatánok. Egy másik írás azt hangsúlyozza, hogy az ilyen készítményekben olyan kevés a hatóanyag, hogy annak egészen biztosan nem lehet semmilyen hatása.

Ez nekem azért kevés. Különféle nyavalyáimmal én is felkerestem már néhány homeopátiás szakembert. Volt, aki hasznos tanáccsal látott el, másikról meg az volt a benyomásom, hogy a hókusz-pókusz mögött nincs semmi, csak a pénzszerzés vágya. Van ilyen minden szakmában, csak az orvoslásnál ez utóbbi gusztustalanabb, mint más esetekben.

Az általam nagyra becsült szkeptikusok nálam most rontottak renoméjukon, mert nem kételkedtek saját kampányuk igazában, pedig ez hivatalból dolguk lenne.

Már egy ideje rágódom Pintér belügyminiszter Ékes képviselő asszonynak a gyermekprostitúcióval kapcsolatos felvetésére adott válaszán. Addig csiszolgattam, rágtam magamban a szöveget, amíg Bodolai László megírta. Én sem tudtam volna jobban.

Elkeserítő a miniszter válasza. Ennél már csak az szomorúbb, hogy a képviselőasszony szó nélkül tűri ezt az ostobaságot. Nincs benne semmi önérzet?

Balsai Kormánybiztos István, miután alaposan kivizsgálta a 2006-ban történt rendőri túlkapásokat, igazi jogállami törvényjavaslattal állt elő. Az ötlet lényege nagyon egyszerű, egyetlen mondat foglalja össze. „A 2006. szeptember 18. és október 24. között, a Magyar Köztársaság területén, a tömegoszlatásokhoz kapcsolódóan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak, rongálás, illetve garázdaság miatti elítélések, továbbá a bíróság hatáskörébe tartozó rendzavarás, garázdaság és veszélyes fenyegetés szabálysértése elkövetésének megállapításai semmisnek tekintendők, amennyiben az elítélés vagy a megállapítás alapját kizárólag rendőri jelentés, illetőleg rendőri tanúvallomás képezte.”

Ha valakinek nem lenne világos, arról van szó, hogy amennyiben az ítélet kizárólag a rendőrök vallomásán, vagy rendőrök által készített iratokon alapult, akkor azt hatályon kívül kell helyezni. Ilyen egyszerű, hiszen akkor a rendőrök mind hazudósok voltak, ha ők tanúsították eskü alatt, hogy valaki vétett a törvény ellen, akkor az biztosan nem igaz, még akkor sem, ha ezt az ügyész és a bíró is bizonyítéknak elfogadta.

Nem szeretnék a jogállam fogadatlan prókátora lenni, és arról prédikálni, hogy egy jogerős bírósági ítélet felülvizsgálatának csak akkor van helye, ha új tények merülnek fel és ebben az esetben is csak egy bíróság jogosult az ítélet semmisségét kimondani. Ilyent egy győztes forradalom után nem lehet kijelenteni, mert biztosan állíthatjuk, hogy a forradalom előtt a rendőrök mind brutális vadállatok voltak és hivatalból nem mondtak igazat. Talán még akkor sem, ha kérdeztek.

De vajon megtisztultak-e a rend éber őrei a forradalom tűzében? Jogos-e a feltételezés, hogy most már bármelyik zsaru versenybe szállhat az igazmondó juhásszal? Nem hiszem, mert ha így lenne, nem kellett volna szigorú ellenőrzési szabályokat hozni, hogy a rosszban sántikáló yardokat fülön csípjék.

Van tehát egy jó hírem, tisztelt forradalmi honpolgártársak. Ha egy rendőr azt állítja, hogy gyorsan hajtottunk az autónkkal, vagy bármilyen más szabálytalansággal gyanúsítana, hívjuk fel a figyelmét arra, hogy törvény mondja ki: minden fakabát hazudik. Elég csak annyit odavetni foghegyről: „Hazudsz, te köcsög zsaru”. Ha ettől nem hunyászkodik meg a hivatalos személy, akkor vagy nem ismeri a törvényt, vagy süket. Esetleg önérzetes. Ez utóbbi típussal jobb lesz vigyázni, mert komolyan veszi magát. Majd csak rájön, hogy semmi értelme.

A HÁBORÚ: BÉKE

A SZABADSÁG: SZOLGASÁG

A TUDATLANSÁG: ERŐ

(George Orwell: 1984

ford.: Szíjgyártó László)

Egyelőre nem találom a szavakat. Nem is csoda, mert állandóan szaladgálnak az értelmező szótárban. Ezért csak néhány idézetet jegyzek ide.

A Legfelsőbb Helyről ma ez hangzott el:

„A kormányfő példátlan összefogásnak nevezte azt, hogy a nyugdíjvédelmi program keretében a magán-nyugdíjpénztári tagok 97 százaléka választotta az állami nyugdíjrendszert. »Kétharmados választási eredmény, azt meghaladó önkormányzati választási eredmény, most a nyugdíjrendszer átalakításának egy nagyon fontos kérdésében 97 százalékos egyetértés: azt gondolom, hogy ezek mind-mind az összefogás és az együttműködés bíztató példái Magyarországon« - mondta, hozzáfűzve: a 97 százalék azt mutatja, az emberek vágynak arra, hogy bizalmat szavazhassanak a jövőnek. A miniszterelnök szerint a magán-nyugdíjpénztári rendszerben maradók 3 százalékos aránya azt jelenti, hogy volt választási lehetőség. A kormányfő úgy fogalmazott: az állami nyugdíjrendszerbe visszalépők »100 százalékos aránya gyanús lett volna«, azonban az a több mint százezer ember, aki magán-nyugdíjpénztári tag maradt, arra bizonyíték, hogy »egyetlen ember sem maradt le a választás lehetőségéről technikai okokból.«     Orbán Viktor hozzátette: örül annak, hogy van százezer ember, aki úgy gondolja, hogy állami segítség nélkül is meg fog tudni állni a lábán. A kormányfő »bátor tettnek «nevezte a magán-nyugdíjpénztárakban maradást, mert »mindig azok fognak jobban járni, akik benne maradnak a közös szolidaritási rendszerben, azokkal szemben, akik az egyéni utat választják«.”

Szerintem két eset lehetséges:

1. Legfelsőbb Helyen úgy gondolják, ahogy mondják.
2. Legfelsőbb Helyen azt gondolják, hogy ez rettentő nagy marhaság, de azt hiszik, hogy ha Ők mondják, a zemberek beveszik.

Melyik a rosszabb?

És még egy klasszikus idézet:

„Gyönyörű dolog ez a szópusztítás. Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a leg­nagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokon értel­műeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? Hiszen minden szó magában hordja az ellentétét is. Vegyük például a »jó« szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a »jó«, ugyan mi szükség olyan szóra is, hogy »rossz«? A »nemjó« éppolyan megfelelő, sőt megfelelőbb, mert a »jó« tökéletes ellentéte, míg a másik szó nem az.” (George Orwell: 1984 ford.: Szíjgyártó László)