Most számoltam össze, hogy több mint húsz éve járunk síelni. Azóta talán nem is múlt el év anélkül, hogy csúszkáltunk volna a havas lejtőkön. Volt, amikor kétszer is. A gyerekekkel együtt kezdtük, de nagyon gyorsan kiderült, mindegyiknek nagyobb a tehetsége ehhez a sporthoz (is), mint nekem. Valahogy úgy jártunk ezzel, mint a közös korcsolyázással. Néhány kör után kedvesen megkért az egyik poronty, hogy inkább engedjem el a kezét, nehogy együtt essünk el. Azt követően, ha befagyott (akkor még voltak igazi telek) a Velencei tó és lementünk korizni én cipőben biztosítottam az ellátmányt a csapatnak. Mindenki jobban járt.
Lehet, hogy nagyon különösen hangzik, de ez alatt a húsz év alatt nem sikerült megkedvelnem ezt a sportágat. Lehet, hogy az első találkozás az oka. Egy akkori kollégám, aki jó síelő volt, felajánlotta, hogy megtanítja az egész családot. Barátoktól, ismerősöktől szedtük össze a felszerelést. Nekem egy ormótlan, hosszú faléc jutott. Munkatársam tanítási módszere egyszerű volt. Kiadta az utasítást: gyertek utánam, majd kecses mozdulatokkal lesiklott. A gyerekek utána, mi felnőttek pedig csak néztünk ki a fejünkből, majd nagy kínlódások árán leereszkedtünk. Alkalmi oktatónk úgy döntött, hogy ügyetlenkedésem fő oka a rossz léc, ezért kölcsön adta saját csodás modern lécét. Én pedig irányíthatatlanul beleszáguldottam a pálya alján csobogó patakba. Az ijedtségen és az elázáson kívül semmi bajom nem lett, sőt kiváló lehetőséget kaptam a menekülésre, hiszen ruházatot kellett cserélnem.
A további években lassú fejlődést mutattam, de mindig én voltam a csapat leglassúbbja. Aki nem szokott ennek a sportnak hódolni, tudhatja, hogy mennyire idegesítő, ha valaki sokkal bénább, mint a csapat többi tagja. A gyorsak illendőségből és aggódásból meg-meg várják a gyengébbet, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető leggyorsabban tegye meg a távot. Mivel számára ez nem kis erőfeszítéssel jár, keze lába remeg, mire eléri a rá várakozókat, és abban bízik, hogy végre szusszanhat egy csöppet. Erről azonban szó sem lehet, mert a gyorsak boldogan állapítják meg, hogy végre nem kell tovább várni, és suhannak tovább. Csak az utóbbi időben értem el, hogy hagyjanak nyugodtan egyedül csúszkálni, forduljanak kétszer, míg én egyszer leérek. Így akkor pihegek, amikor nekem jól esik, és kevésbé nehezítem meg az ügyesek életét.
A hosszú évek alatt sajátos stílust fejlesztettem ki. Tudható, hogy a lesikló síelés lényege, a gravitációval folytatott folytonos küzdelem. A síelő, ha nem akar nagyon felgyorsulni, kisebb-nagyobb kanyarokat tesz. Én félek a sebességtől, ezért sokat kanyargok, ami persze az én – minden bizonnyal rossz – technikámmal igen fárasztó. Egyszer az egész társaság besorolt mögém, hogy kipróbálják, milyen így „haladni”, de nem bírták sokáig. Való igaz, én a „libalegelőn” (így hívják a menő manók a szinte lapos pályákat) is fékezgetek, nehogy túlzottan felgyorsuljak.
Szüntelen antigravitációs küzdelmeim során sok alkalmam volt elmélkedni a síelésen és a síelőkön. Mivel fontosnak tartom, hogy távolságtartó magatartásom kellő ideológiai támaszt kapjon, mindig arra jutok, hogy az egésznek semmi értelme, sőt kifejezetten káros tevékenységről van szó, melyet a fogyasztói társadalom kényszerít rá arra, aki hagyja magát. Gondoljuk csak meg, micsoda lüke dolog, hogy az ember drága felszerelést vesz, melyről tudja, hogy a következő évben már kimegy a divatból, mert megjelenik az új modell. Aztán sok pénzért bérletet vált, hogy felhúzathassa magát a hegytetőre. Mivel a legtöbb síelő nem engedheti meg magának, hogy egy évben többször is menjen a hegyekbe, azt az egy hetet nagyon ki kell használni. Így aztán olyan időben is nekiindul síelni, amikor a normális ember a kutyát beengedi a házba. Teljesen kétséges, hogy a síelés egészséges lenne. Erről a traumatológusok és a gyógytornászok tudnának bővebben tájékoztatni. Ráadásul sok síelőnek egész évben ez az egyetlen alkalma az intenzív mozgásra, ami igen távol áll az ideálistól.
A sípálya egyébként a városi ember számára ismerős hely. Bár kint van a természetben, csodálatos magas hegyek között, de otthonosan nagy a tömeg, nem lehet egyedül maradni. A felvonónál, ha kellően nagy a népsűrűség, hatékonyan lehet lökdösődni, hogy egy két perccel előbb juthassunk a csúcsra, de a pályán is alkalom nyílik a versengésre, vagy a gyors lesiklással, a divatos felszereléssel, vagy a feltűnő viselkedéssel. A jobb helyeken lépten-nyomon kisebb kocsmát is találni, ahol bátran be lehet rúgni. Egy szó, mint száz, a város telente a hegyoldalra települ és úgy csinál, mintha a természet része lenne. Pedig erről szó sincs. A síelők nagy károkat okoznak a természetnek, igaz rendesen hizlalják a síterepek gazdáinak pénztárcáját.
Most persze mindenkiben felmerül, hogy ez a pali, akinek ilyen rossz véleménye van az egészről, vajon minek jár síelni. Hát én kizárólag a társaságért teszem. Akiket szeretek, akikkel jól érzem magam, imádják ezt az időtöltést. Az a kis áldozat a pályán megéri, hogy velük legyek. Most pedig új távlat nyílik. Amíg gyermekeim síelnek, valakinek vigyázni kell az unokákra. Csak az a baj, hogy előbb-utóbb őket is behülyítik és az egész napot a pályán fogják tölteni.
