Lehet engem túlzott érzékenységgel vádolni, de felkavart a Hegyvidék Újság legutóbbi számában megjelent tudósítás, melyben a II. világháború áldozatainak emlékére rendezett gyűlésről írtak. A cikk szerint a szónoklatokban sokat foglalkoztak a budai kitörési kísérlet során életüket vesztett katonákkal. Dr. Gaál Katalin Mária, a KDNP XII. kerületi elnöke – aki szerint a hegyvidéki turulszobor méltó kulisszát ad a megemlékezésnek – azt mondta: „Fejet hajtunk mindazok előtt, akik esküjüket betartva utolsó csepp vérükig védelmezték hazájukat”. A hatvanhat évvel ezelőtti eseményeket személyesen megélő Lányi Zsolt szerint ezek a katonák „kötelességüknek tartották, hogy adott szavukat meg ne szegjék, és esküjükhöz híven életüket is feláldozzák a nemzetért”. Hozzátette: a magyar katonák nem voltak nyilasok, nem Hitlerért, Szálasiért, hanem a hazáért, honfitársaikért küzdöttek. Így a kerület lapjának tudósítása, amely arról is beszámolt, hogy a református és az unitárius egyház képviselői is hasonló szellemben szóltak hozzá.
Nem vagyok történész, nem foglalkoztam mélyebben a budai kitörés eseményeivel. Az azonban eléggé világos, hogy Budapest elszánt védelme nem magyar, hanem német érdek volt, mert a temérdek áldozat árán akarták időlegesen feltartóztatni a szovjetek előrenyomulását. A kitörésre így emlékszik vissza egy túlélő SS-katona: ”Átrohanunk a nyílt téren. Süvít, csattog és ropog előttünk, mellettünk, mögöttünk. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézigránátok robbannak – tűz mindenütt. Gondolkodásra nincs idő. Előttem égő páncélos. Elöl orosz lövegnek kell lennie, amely mindig belelő a tömegbe. Telitalálat telitalálatot követ. Akit eltalálnak, fekve marad. Akár a lemmingek, vakon előrehajtva zuhannak a tengerbe, ahogy itt is előrelökdösődik a tömeg, mely nemrég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan”. A történész szerint a szovjetek felkészültek a kitörés elfojtására. A német és magyar tisztek tisztában voltak azzal, hogy a hadművelet reménytelen, mégsem a megadást, hanem a halált választották katonáik számára.
Azok a magyar parancsnokok, akik az ostrom elhúzódásához asszisztáltak, az én szememben nem hősök, hanem a német érdekek szolgái és a magyarok elárulói. Akik pedig a kitörésre parancsot adva több ezer embert küldtek a vágóhídra (ők maguk pedig fogságba estek) közönséges gyilkosok. A parancsnak engedelmeskedő katonák pedig nem hősök, hanem szerencsétlen áldozatok.
Vajon mi járhat egy, az élet tiszteletét fennen hirdető párt vezetőjének a fejében, amikor ezrek értelmetlen halálát követendő hőstettnek állítja be? Vajon hogyan számol el lelkiismeretével és Urával az a pap, aki az öldöklést erénynek mondja? Kíváncsi lennék, mi is járhat a fejükben.