Az én memóriám csapnivalóan rossz. Számtalan esetben fordult már elő, hogy a társaságomban lévők felidéztek velünk közösen megtörténteket, és nekem halvány emlékem sincs a dologról. Barátai, rokonaim megszokták már, de néha nagyon kínos, különösen, ha egy régen látott ismerősbe botlok, és fogalmam sincs, ki is az illető.
Pontosítanom kell. Az én memóriám szelektív. Egy lélekkurkász biztosan találna logikát abban, mi az, ami nyomot hagyott az emlékezetemben és mi az, ami kiszállt a fejemből. Egy ilyen emlék-töredék elevenedett most fel.
Az én jobbik felem most olvassa Veiszer Alinda Záróra című könyvét. Ez sok érdekes, televízióban elhangzott beszélgetés leirata. Az egyik Haumann Péterrel készült. A nemzet színésze felidéz egy régi (az 1970-es évek közepén volt) előadást, melyet történetesen mi is láttunk. Várszínházban (ma Nemzeti Táncszínház) Platón: Szókratész védőbeszéde ment, Haumann előadásában (hangoskönyv formában megvásárolható). Az egész előadásból csak arra emlékszem, hogy az első néhány perc után a művész elhallgatott, majd közölte, hogy itt valami – valószínűleg egy ventillátor – elviselhetetlenül zúg és így képtelen folytatni. Mi nem hallottunk semmiféle zúgást. Rövid szünet után a színész visszatért, és az elejéről kezdte a darabot.
A művész így emlékszik az esetre. ”Egyedül voltam a színpadon, és egyszer csak megálltam, és azt mondtam, hogy ne haragudjanak, de hazudok. Nagy csönd lett, és hátul egy vékonyka hang megszólalt, hogy igen. Akkor megálltunk. Tehettük, mert kis színház volt, meg hát kísérleti. Akkor visszamentem az öltözőbe, vártam olyan öt percet, mert tudtam, hogy ha megint olyan leszek, akkor nekem annyi, akkor beadhatom az ipart.” (Veiszer: Záróra 357. old.)
Hát így működik az emlékezet. Kinek elvesz, kinek hozzátesz.
