Előrebocsátom, egy nagyszülő gyárilag bolond. A normálisabbja egészen biztosan. Talán – ha nem túl nagy tiszteletlenség ilyent mondani – csak a dédszülők zizibbek egy kicsit. Ki nem toporgott már hosszú percekig, míg egy elfogulatlan nagyi percekig mutogatta a világ legszebb unokájának számunkra egyébként érdektelen fotóit és közben zengedezte, hogy Pityuka milyen okos és jó gyerek.
Ja, éppen van nálam is egy ilyen kép. A mi csodás unokánk ilyen gyönyörű volt már rögtön a születése után. (Aki szerint a saját leszármazottja szebb, az biztosan súlyosan elfogult, vizsgáltassa meg magát.)
Mindenki lemegy gügyébe, ha csecsemőt lát. Óhatatlanul selypegni kezdünk, mintha szegény apró emberke ettől jobban értené, amint mondani akarunk. És persze semmi értelmeset nem is mondunk, ami adekvát viselkedés, hiszen a törpéknek kell némi idő, hogy kapiskálni kezdjék, amit hallanak. Ők sajnos nem is sejtik, hogy ezzel sem járnak jól.
Mi egy éve lettünk nagyszülék. Érdekes tapasztalás. Most jöttem rá, hogy saját három gyermekünk eszméléséről alig van emlékképem. Jópofa dolog most újra látni, hogy is megy ez. Miután kibújik édesanyjából a gyermek, hosszú ideig csak vegetatív funkciói vannak. Én jobban szeretem, amikor már kommunikál, mozog, érdeklődik a körülötte lévő világ iránt.
Izgalmas megfigyelni, hogy milyen komoly tanulási folyamat vezet ahhoz, hogy az emberke összehangolja a látottakat a tapintottakkal, hogy megértse, nem érheti el feltétlenül, amit lát. Elgondolkoztak már azon, hogy milyen komoly agymunka van például a járás mögött? Kinek nem borsózott a háta, amikor az iskolában az „ismétlés a tudás anyja” bölcsességre hivatkozva kellett még egyszer elolvasni, még százszor leírni valami abszolút érdektelent, unalmasat. A szüntelen repetíció ebben a csöppség-korban teljesen természetes. Hiszen csak a többszöri közvetlen fizikai tapasztalás révén jövünk rá, milyen hosszú a karunk, mekkorák vagyunk állva, hogyan lehet kibányászni az elgurult labdát a szekrény alól.
Hát még a beszéd! Körülöttünk mindenki hangokat ad ki, amelyeknek kezdetben semmi értelme, legföljebb azt érezni, hogy az egyik megnyugtat, a másik ijesztő. Aztán ha sikerül utánozni valamit, a sok lüke felnőtt tapsikol, vigyorog, mint a vadalma, láthatóan boldogok. És ha ők örülnek, akkor miért ne igyekezne az ember, hogy a kedvükben járjon. Nálunk is így van. Amikor a kis törpe a kezét az arcához teszi és egy speciális hangon – mely a családi konszenzus szerint a „halló” megfelelője – felkiált, az összes jelenlévő felnőtt egy emberként harsányan hallózni kezd.
Hát kérem szépen – nyugodtan lehet irigykedni – a mi unokánk egy éves korában megmutatta, hogy zseni. (Tiszta nagyapja.) Tizenkét hónaposan lassacskán megközelíti egy közepesen fegyelmezett kutya szintjét. Stabilan és elég gyorsan jár négykézláb, ügyesen utánoz, igaz még nem szobatiszta. Ja, és gyönyörű. Véletlenül van nálam még egy kép róla. Most készült Karácsonykor.
Boldog születésnapot, Lilla!
