Sipos Péter blogja

A Margit-hídon született meg a döntés. Addig hezitáltunk, hogy melyik moziba menjünk, de dacára annak, hogy a Szent István körút bedugult, a Művész mellett döntöttünk. Szerencsénk volt, mert egy érdekes magyar film bemutató előtti vetítésébe csöppentünk, ráadásul az előadás után rendezővel is beszélgethettünk.

Az Isztambul magyar történet, de európai koprodukcióban készült. Török Ferenc forgatókönyvét több országból érkezett team formálta át egy szarajevói work-shopon. Írországban készült a zene, itthon, Romániában és Törökországban forgatták, a női főszereplő holland. Viszonylag hosszú idő alatt készült el, kevés pénzből. Egyelőre egyetlen kópia van Magyarországon, így a forgalmazás kicsit nehézkes. Törökországban sok helyen játsszák, mert az egyik fontos szerepet egy ottani híresség, egy énekes alakítja.

A film egy ötvenes nőről szól, akit férje váratlanul faképnél hagy egy friss hús csábításának engedve. Az asszony csöppet bekattan, és végül Isztambulban köt ki, ahol összeismerkedik egy férfival. Finom gesztusok, szép képek. Ha tehetik, nézzék meg. Megéri azt a két órát.

Amikor Geréb Ágnest az elsőfokú bíróság elítélte, azt kértem barátaimtól és harcostársaimtól – akik szerint a verdikt igazságtalan és elfogult volt – legyenek bizalommal, a másodfok ki fogja javítani a hibát. Most, hogy jogerősen még súlyosabb börtönbüntetést mértek rá, szemrehányóan emlegetik fel egykori optimizmusomat. Én sem vagyok boldog az ítélettől, de azért alaptalannak tartom, hogy leszedjük a keresztvizet az igazságszolgáltatásról.

A jogfilozófusok bizonnyal alaposabb elemzést tudnának adni arról, hogy a bírót mennyire befolyásolja a társadalom értékítélete. Az otthonszülés kérdése megosztja a társadalmat és – mint minden, ami a gyerekekkel kapcsolatos – érzékenyen érint szinte mindenkit.  Ráadásul a szülész-nőgyógyász szakma mindent elkövet annak érdekében, hogy az általa preferált kórházi szülés biztonságosságának nimbusza fennmaradjon. Ezért is van az, hogy a szakma kivetette magából Geréb Ágnest és követőit, sőt mindent elkövetett annak érdekében, hogy kriminalizálja a dúlák tevékenységét. (Félve jegyzem meg, hogy – talán ellenhatásként – Geréb és csapata valóságos szabadságharcként fogja fel, amit tesz, és ezért kész vállalni akár a mártíromságot is.) A falkától elkóborolt egyed az állatvilágban is szabad préda. Jellemző, hogy Geréb esetében az orvostársak voltak a vád legfőbb segítői, ellentétben a műhibaperek többségével, melyek során a szakma általában szorosan összezár.

A bíró nagyon ritkán van könnyű helyzetben. Talán csak a lelkiismeretlen, vagy ostoba ember tud életről, szabadságról könnyű szívvel dönteni. A mérleg egyik serpenyőjében emberhalál és a szakma szinte egységes véleménye, valamint az otthonszülést szinte teljesen kizáró szabályok kijátszása, másikban a kedvező szakvélemények mellett elsősorban az Ügy volt. Az utóbbiak a jogi megfontolás során könnyebbnek találtattak. Az ítéletet kifogásolók figyelmébe ajánlom, hogy nincsenek kevesen, akik egyetértenek a bíróval. Az a benyomásom, hogy a verdikt tükrözi a társadalom többségének véleményét. Ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha nem örülünk neki.

Kortársaim nagy részének felejthetetlen színházi élménye a nyolcvanas évek elejéről Peter Shaffer darabja Gálffi László és Darvas Iván főszereplésével. A különös kettős nevelést kapott, orvosi esetté váló lómániás fiú és az őt kezelő pszichiáter párbaja, melynek végén a néző már nem teljesen biztos abban, hogy melyiküknek van nagyobb lelki problémája.

Míg a harminc évvel ezelőtti előadás központi figurája a fiú volt, addig most a pszichiáter, illetve az őt alakító Alföldi Róbert alakítása a meghatározó. Nemcsak nosztalgiából érdemes elmenni a Thália Színházba.

A világ minden táján :-) fogható HEGYVIDÉK TV új műsor-sorozatot indított, Ütköző címmel. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a második beszélgetésre engem hívtak. Érdekes kérdésekről közel egyórás felvétel készült. Remélem, nem csak nekem izgalmas. Ha a kedves olvasónak nem volt lehetősége annak idején megnézni, most bepótolhatja.Azt sem bánnám, ha megosztaná velem véleményét.

Szeretem a nagy havazásokat. Biztosan azért, mert még sohasem kerültem a hó fogságába, nem kellett órákat, napokat fagyoskodnom. Nekem a nagy hó elsősorban esztétikai élmény, nem társul hozzá semmilyen rossz érzés, emlék.

A nagy havazásban legjobban a csendet szeretem. A városon elterülő paplan elfojt minden zajt. Puha, lágy csend lesz. A forgalom elcsitul, akinek muszáj közlekednie, az is lassabban hajt. A gyalogjárók is lassítanak, jobban odafigyelnek magukra és egymásra. Ilyenkor – azt képzelem – a Természet puha tenyerét a vállunkra téve, atyaian üzen nekünk. „Nyugodj le, ember! Lásd, én vagyok az erősebb. Fogd vissza magad, lassíts! Meglátod, így is eléred, ami valóban fontos.” Jobb, ha így vívja ki odafigyelésünket, mint földrengéssel, árvízzel, vagy járványokkal. Más kérdés persze, hogy megértjük-e a szelíd intést, vagy a nagyobb pofonokból sem értünk.

Másnap aztán újra kezdődik a rohanás. A városi népek türelmetlenül kérik számon, hogy nincs minden mellékutca letakarítva, a parkolóhelyeket hókupacok foglalják el, és csúsznak az utak. A terepjárók urai kegyelmet nem ismerve száguldoznak fel és alá. Maguknak bizonygatják, hogy rajtuk semmi sem fog ki.

Nem baj, nyertünk egy csendes, nyugodt, szép napot. Ezt is meg kell becsülni.

Az elmúlt hetekben három veretes darabot láttunk új feldolgozásban. A színházak egyik esetben sem elégedtek meg a művek leporolásával, hanem az aktuális vonatkozásokra helyezték a hangsúlyt.
A Három nővér kisvárosi unalmát jól ismerjük. Nemzeti Színház mostani előadása nem ezt, hanem az emögött meghúzódó romlottságot, nihilizmust emelte ki, és azt a paradoxont, hogy ezek a semmittevők úgy érzik, hogy hősies korban élnek.
A Katonában egyik kedvencem, Fekete Ernő főszereplésével megy a Mizantróp. Általa szembesülünk a mindennapok szemérmetlen hazugságával és álnokságával, azzal, ahogy a barátok lelkifurdalás nélkül elárulják egymást, hogy megéri kiválónak mondani az értéktelent, és bajt hoz magára, aki nem vesz részt a csalás-versenyben.
Sütő András Lócsiszárját is a Nemzeti vette elő. A hetvenes évek kommunista diktatúrájában írott mű a törvénytisztelő kereskedő, Kolhaas Mihály középkori történetén keresztül szembesít a korlátlan hatalom és a jog sajátos viszonyával. Nem hiszem, hogy csak én éreztem aktuálisnak minden mondatot.
Emberek, menjetek színházba, amíg lehet! Amíg érdemes.
 

Hála az időjósoknak, volt idő felkészülni a mostani hidegre és a havazásra. Az erről szóló hírek már a hét eleje uralják a sajtót. A Kormány szinte minden tagja odanyilatkozott már, hogy mi mindent tett azért, hogy a nehéz helyzet minél kevesebb bajjal járjon. Szinte nincs olyan kormányzati tényező, aki ne tett volna valamilyen nagyon fontos intézkedést. A csapból is az folyik, hogy felkészültek az ítéletidőre. Mindenre van gondjuk. Az egész államapparátus azon munkálkodik, hogy bizonyítsa, az állam gondoskodik polgárairól és nem hagyja, hogy bárkinek baja essék a nagy hidegben és hóban. A kormánymegbízottak tanítási szünetet rendelnek el, harckocsik állnak csatarendbe, pályaudvarok várótermeit nyitják meg a hajléktalanoknak, lovas járőrök látogatják a tanyák magányos lakóit. A kormányszóvivőtől a honvédelmi miniszterig minden fontos ember biztosít bennünket arról, hogy a jóságos állam óvó keze megvéd a természet vad erőitől.
A Kormány a helyén van, szerényen teszi a dolgát. Minden erejét leköti a Tél Tábornokkal vívott küzdelem. Nem csoda, hogy nem tud olyan lényegtelen dolgokra figyelni, mint a nemzeti légitársaság, amelyik a szemünk láttára agonizál már egy ideje, hogy mára feldobja a bocskort. Vagy arra, hogy alacsonykeresetű közalkalmazottak ezrei könnyek között konstatálják, hogy tízedével csökkent a fizetésük és kompenzációra egy darabig nem számíthatnak. Folytathatnám a sort egy sereg mellékes üggyel a felsőoktatástól, a kórházak és egyéb megyei intézmények államosításának végiggondolatlanságain keresztül a munkaképesnek nyilvánított féllábúakig, de nem teszem, mert tudom, hogy igazságtalanul kicsinyes dolog lenne azzal a kormánnyal szemben, amely megóv bennünket a legrosszabbtól, a fagyhaláltól. Adjunk hálát Istennek, hogy ilyen csodálatos vezetői vannak drága Hazánknak!
 

Barátok, ismerősök, szkeptikusok és szimpatizánsok, mind azt kérdezik mostanság tőlem: mi van Veletek az LMP-ben? Szívesen elmondom bárkinek élőszóban is, de azt gondolom, nem árt, ha le is írom, mit gondolok erről.
A párt háza táján történtek több, egymással összefüggő dologgal magyarázhatóak. Ezek közül az egyik a szervezet fiatalsága és tapasztalatlansága. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a párt még nincs három éves, mégis bent van a parlamentben. Aktív tagjain hihetetlen munkateher van, pénzügyi forrásai viszonylag szerények, hiszen csak nemrégiben sikerült rendezni az elmúlt évek kampányai miatt felhalmozott tartozásokat. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy csak legális formában, tehát csak nyilvánosságra hozható nevű donoroktól fogad el adományokat, így azok csak mérsékelten csordogálnak.
A parlamenti frakció megalakulása óta hihetetlenül nagy munkát végzett. Komolyan vette feladatát, szinte minden beterjesztett törvényhez igyekeztek szakszerűen hozzászólni és jobbításuk érdekében módosító javaslatok sorát terjesztették elő. A legkisebb képviselőcsoport tagjai szóltak hozzá a legtöbbször és a leghosszabban.  Ez a tiszteletreméltó munka – a résztvevők minden igyekezete ellenére – sok szempontból nem volt sikeres. A gőgös többség – figyelembe sem véve a jobbító szándékot és a magas szakmai színvonalat – szinte minden alkalommal lesöpörte az ellenvéleményt. Egy kívülálló nehezen tudja elképzelni, milyen lelki terhet jelent testközelből tapasztalni azt a pökhendi nemtörődömséget, mellyel a kormánypárti képviselők szétverik az országot. Ráadásul az LMP-s képviselők erőfeszítései nem kapták meg a várt médiavisszhangot sem, így a nagyközönség nem szerzett tudomást arról, milyen emberfeletti munkát végeztek.  Érthető, hogy betelt a pohár. Ez vezetett a Karácsony előtti akcióhoz, amikor látványos akcióval demonstrálták, hogy új eszközöket kell bevetni az arrogáns hatalom ellen, és ebből következtek a lemondások és visszavonulások is.
Van még egy feldolgozásra váró, feszítő probléma. Az LMP-nek – hacsak lehetősége nem nyílik arra, hogy a legközelebbi választásokat döntő fölénnyel megnyerje – idővel szembe kell néznie egy súlyos erkölcsi és politikai dilemmával. A kérdés az, hogy lehet-e bármilyen szövetséget kötni a jelenlegi parlamenti ellenzék baloldalinak mondott pártjaival annak érdekében, hogy a demokratikus intézményrendszert leépítő, a társadalmi egyenlőtlenségeket fokozó mai vezetést elzavarhassuk és annak rombolása után megkezdődhessen a helyreállítás. A párt tagságának nem kis részében mély nyomokat hagytak a szocialisták önző mutyizásai, a jogállamot erodáló tettei, ezért bármennyire világosan látják, hogy az orbáni politika milyen óriási károkat okoz, lúdbőrözik a hátuk, ha arra gondolnak, hogy együtt működjenek azokkal, akiknek az elmúlt években folytatott politikája a mai zsákutcához vezetett.
Nehéz döntések előtt állunk. Türelmet és megértést kérünk. Higgyétek el, tisztában vagyunk felelősségünkkel. Először magunkat kell legyőznünk. A többi már gyerekjáték lesz.
 

Egy kedves, érzékeny film egy török család németországi beilleszkedéséről, arról, hogy nemzedékről nemzedékre egyre erősebb a befogadó társadalom vonzása és arról, hogy csiszolódik össze a két eltérő kultúra. Szép képek, szeretni való figurák, nem túl bonyolult, de érdekes meseszövés. Csak annyira édeskés, mint a törökméz. A nézőtér sötétjében óvatosan törölgettem az önkéntelenül kibuggyanó könnycseppeket. Aztán, mikor felgyulladtak a fények, megállapíthattam, hogy nem csak a hozzám hasonló szentimentális öregurak, de az asszonynépek is zsebkendőjüket szorongatják.

Ma már talán csak a legelvakultabb híveknek kétséges, hogy Szeretett Vezetőnk zsákutcába vitte hazánkat. A kormány működéséről a piac kiállította a bizonyítványt az egekbe szökő árfolyamokkal, állampapír-hozamokkal és kockázati felárral. Lehet ezért utálni a gazdasági környezetet, de figyelmen kívül hagyni nem szabad. A baj nem jár egyedül, mert a nemzetközi politikában szinte senki sem rokonszenvez nehéz sorsú országunk rosszhírű vezetésével. Vezetőink pökhendi hozzá nem értésükkel elmérgesítették a viszonyt minden korábbi szövetségesünkkel. Úgy tűnik, hogy a piaci szereplők megnyugtatásához szükséges pénzügyi támogatásnak komoly feltételei lesznek. Egyre bizonyosabb, hogy nem kizárólag gazdaságpolitikai váltást várnak tőlünk, de megkövetelik számos, a jogállamot korlátozó magyar törvény átírását is.

A jövőt fürkészők általában három lehetőséget vázolnak fel. Az egyik az, hogy a Felcsúti Vátesz rájön, hogy eddigi politikája téves volt, és jelentős változtatásokba kezd. A másik lehetőségnek azt tartják, hogy a kormánypártokban palotaforradalom tör ki, és győzedelmeskedik. Ez a fordulat lehetővé tehetné egy ésszerűbb irány kialakulását. A harmadik lehetőség, hogy nekimegyünk a falnak, aztán a romokból majd csak újjáépítjük az országot. Mondanom sem kell, hogy ezt az utóbbi forgatókönyvet a legtöbben szeretnénk elkerülni, mert elképzelhetetlenül nagy árat kellene fizetni egy ilyen megújulásért.

Rossz hírem van. Amennyire meg tudom ítélni, az első két forgatókönyvnek egyelőre kevés az esélye. Bárcsak tévednék, de azt gondolom, hogy Orbán Viktor képtelen szakítani álmaival és szembefordulni eddigi politikájával. Minden jel arra mutat, hogy elszakadt a realitásoktól és képtelen érzékelni az elképzelései és a valóság közötti nem csekély eltérést. Attól tartok, hogy senki sincs a környezetében, aki meg merné neki mondani, hogy rossz úton jár, ideje megfordulni. Ha – mint a héten is – komoly jelei mutatkoznak a bajnak, csak taktikai, kommunikációs lépéseket tesz, mert nem gondolja, hogy változtatni kellene. A vele szembe fordulókat ellenségeiként kezeli, akiknek ad definitionem nem lehet igazuk, ezért az általuk mondottak megfontolásra sem érdemesek. Ha Szeretett Vezetőnkön múlik, kitart az utolsó utáni töltényig, és posztján marad, amíg onnan el nem zavarják.

A Fideszen belüli eredményes lázadásnak sem a jeleit, sem az esélyeit nem látom. A megnyilatkozó kormánypárti politikusok a bajok okát szokás szerint a kommunikáció gyengeségével és az ellenoldal aknamunkájával magyarázzák. Ritka az önkritikus hang, és a bírálatot megfogalmazók is csak egyes konkrét ügyekről beszélnek, nem az orbáni rendszer hibáiról. De ha feltesszük is, hogy a hivatalos megszólalások paravánja mögött izzik a parázs és folyik a szervezkedés annak érdekében, hogy bekövetkezzen az összeomlás elkerüléséhez szükséges fordulat, Orbán ellenében akkor sem látom lehetségesnek a kőbevésett sarkalatos törvények megváltoztatását. Lehetetlennek tartom, hogy a Miniszterelnök által kiválasztott és személyesen korrumpált képviselők a megfelelő számban átálljanak. Jelentős részükből még azt sem nézem ki, hogy képes lenne felismerni, hogy mikor kell a süllyedő hajót elhagyni.

A kulcs sajnos egyelőre nem a mi, hanem hitelezőink és külhoni szövetségeseink kezében van. Kemény birkózás következik, melynek során a felek igyekszenek kitapogatni, mit lehet elérni a másiknál. Azt egyelőre nem lehet tudni, meddig akarnak elmenni az amerikaiak és az EU. Csak az bizonyos, hogy Orbán körömszakadtáig védeni fogja rettentő építményének minden egyes tégláját. Ha a megbántott szövetségesek megelégszenek a gazdasági stabilitáshoz szerintük minimálisan szükséges változtatásokkal (ami azért orbáni mércével nem kevés, de talán kommunikálhatónak, tehát vállalhatónak tűnhet), akkor az ország megmenekülhet a gazdasági, Orbán pedig a gyors politikai bukástól. Helyzete a következő években nem sokkal különbözik majd a hosszasan vergődő Gyurcsányétól, mert a kikényszerített megszorítások, a mentőhitel megalázó feltételei még a saját hívei körében is jelentős tekintélyvesztést hoz majd. A Nemzet Miniszterelnöke csak abban az esetben bukik meg viszonylag rövid időn belül, ha európai és amerikai barátaink Magyarország vezetésének megregulázásáért nem tartják nagy árnak az államcsőddel járó megrázkódtatást. Ennek a forgatókönyvnek a részleteibe szeretnék nem belegondolni. Épeszű demokrata – bármennyire szeretné a jelenlegi bornírt és diktatúrába hajló kormányzat távozását – nem kívánhatja, hogy ez egy államcsőd és a vele járó rengeteg szenvedés eredményeként következzen be.

Hiába tűnhet egyesek szemében vonzónak, hogy szövetségeseink kikényszerítsék a változást, az ilyen megoldások kétes értékűek és ingatagok. Az egyetlen jó megoldás tisztességes választásokon elkergetni ezt a társaságot és utána rendbe tenni ezt a jobb sorsra érdemes országot. Erre kell gyúrni.

Közben ne felejtsük el az örökérvényű bölcsességet: ha már a szánkig ér a szar, ne lógassuk az orrunkat!