Szeretem a nagy havazásokat. Biztosan azért, mert még sohasem kerültem a hó fogságába, nem kellett órákat, napokat fagyoskodnom. Nekem a nagy hó elsősorban esztétikai élmény, nem társul hozzá semmilyen rossz érzés, emlék.
A nagy havazásban legjobban a csendet szeretem. A városon elterülő paplan elfojt minden zajt. Puha, lágy csend lesz. A forgalom elcsitul, akinek muszáj közlekednie, az is lassabban hajt. A gyalogjárók is lassítanak, jobban odafigyelnek magukra és egymásra. Ilyenkor – azt képzelem – a Természet puha tenyerét a vállunkra téve, atyaian üzen nekünk. „Nyugodj le, ember! Lásd, én vagyok az erősebb. Fogd vissza magad, lassíts! Meglátod, így is eléred, ami valóban fontos.” Jobb, ha így vívja ki odafigyelésünket, mint földrengéssel, árvízzel, vagy járványokkal. Más kérdés persze, hogy megértjük-e a szelíd intést, vagy a nagyobb pofonokból sem értünk.
Másnap aztán újra kezdődik a rohanás. A városi népek türelmetlenül kérik számon, hogy nincs minden mellékutca letakarítva, a parkolóhelyeket hókupacok foglalják el, és csúsznak az utak. A terepjárók urai kegyelmet nem ismerve száguldoznak fel és alá. Maguknak bizonygatják, hogy rajtuk semmi sem fog ki.
Nem baj, nyertünk egy csendes, nyugodt, szép napot. Ezt is meg kell becsülni.
