Talán másnak is ismerős az érzés. Állunk egy kiállított festmény előtt, nézzük, gusztálgatjuk, tetszik is, de fogalmunk sincs, mi a fene is lehet. Vagy ülünk a koncerten és hallgatjuk a zenét, de valahogy nem áll össze az élmény. Még kínosabb, ha ez verssel, vagy színdarabbal esik meg, mert a szavak, mondatok érthetőek, de nem tudjuk mivégre is következnek egymás után.
Valahogy így voltam ma este a Térey János: Jeremiás, avagy az Isten hidege előadása után. Feszes, mozgalmas, érdekes másfél óra után hazafelé azt találgattuk, mit is láttunk, hallottunk. A helyzetek, jelenetek külön-külön mind érthetőek, a szöveg szép, a színészek – vállaltan elfogult véleményem szerint – kiválóak, a díszlet és a rendezés is rendben van, még sem tudom hová tenni.
Hazaérve hosszasan bújom a netet, de nem leszek okosabb. Egy vígasztal: a kritikusok sem jutottak előbbre, de ők a saját gondolataik helyett leírták a darab rövid tartalmát. Erre én lusta vagyok.
