Ha a hétvégi népszavazáson nemcsak igennel, vagy nemmel lehetne szavazni, akkor szívem szerint a „majd meglátjuk” opciót választanám. De ilyen rubrika nem lesz a szavazólapon. Emiatt vagyok gondban. Azt hiszem, nem csak én.

Május 17-én népszavazásra hívja Pokorni polgármester a hegyvidéki polgárokat. Azt mondja, adjunk esélyt a Normafának azzal, hogy elmegyünk szavazni arról, hogy egyetértünk-e „a Normafa területének helyreállításával a Budapest Főváros XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzat Képviselő-testületének 10/2015. (I.27.) számú határozatában foglaltak szerint”. Ember a talpán, aki teljesen érti, mi van abban határozatban, és mögötte, valamint azzal is tisztában van, hogy milyen következményekkel jár, ha a tervek megvalósulnak. Ahogy a polgármester megnyilatkozásait hallgatom, még az ő fejében sem állt össze teljesen, mi és hogyan legyen majd.

De ha így van, minek ez a népszavazás? Hát azért, mert annak idején, amikor a Normafa sícentrummá alakításának tervei napvilágot láttak, a nagy felháborodást látván, Pokorni Zoltán a referendum ötletének bedobásával gondolta lecsitítani a kedélyeket. Viszonylag hamar rájött, hogy a Normafáról szóló törvényben testet öltött tervek nem örvendenek különösebb népszerűségnek. Attól tartott, hogy a projekt ötlete által kiváltott népharag veszélyeztetheti újraválasztását. Ezért jött elő a népszavazással, ezért halogatták a tervek konkretizálását ennek az évnek az elejéig.

Az idő múlása és a sok egyeztetés vitathatatlanul jót tett a koncepciónak. Búcsút inthettünk a hagymázas sícentrum-ötletnek, a bobpályának és az újabb libegőnek. Az új elképzelések – bár van közöttük néhány, amellyel nem szimpatizálok – sokkal nagyobb figyelemmel vannak a természet értékeire. Kevesebb építkezés, több helyreállítás van a tervekben. Azt, hogy az újjáépítendőnek gondolt értékes régi épületek új funkciója, fenntartása mibe kerül majd, azt hiszem, maguk az előterjesztők sem tudják még. Ez pedig nem mellékes, hiszen az állam csak a beruházásokra ad pénzt, a későbbiekben az üzemeltetés már a kerület dolga lesz.

A népszavazásra feltett kérdés bonyolultsága miatt alkalmatlan arra, hogy a szavazó tiszta lelkiismerettel voksoljon. A döntést nemcsak az nehezíti, hogy egyetlen igennel, vagy nemmel kell válaszolni egy tucatnyi kérdésre, de az is, hogy sok még az ismeretlen tényező, a ki nem fejtett téma. Ennek ellenére a kerületi szocialisták, akik kezdeti berzenkedésüket félretéve az „igen”-ek nagy barátai lettek, azt mondják, hogy azok, „akik nem tájékozódnak és nem nyilvánítanak véleményt felelősei lesznek annak, hogy a hegyen megáll az idő!”

A polgármester lojális ellenzékét láthatóan nem foglalkoztatja, de engem zavar a Normafa-história jogi háttere. Itt van például az a bizonyos törvény a „Normafa Park történelmi sportterületről”, mely még akkor született, amikor az egész területet fel akarták forgatni. A törvényen azóta egy betűt sem változtattak. Pokorni polgármester szerint a jogszabály csak keretet biztosít, nem kötelező annak teljes végrehajtása. Lehet, hogy igaza van. De mit kezdjek a városvezető válaszával arra, a lakossági fórumon elhangzott kérdésre, hogy miért nincs szó a határozatban az engesztelő kápolnáról. A polgármester azt találta mondani, hogy nem kell beleírni a templomot a határozatba, hiszen az benne van a törvényben.

Sokan kérdezik manapság tőlem, hogy hogyan is kellene szavazni. Erre csak azt tudom mondani, hogy szavazzon igennel, aki bízik abban, hogy a kerület vezetése nem tér le az ígért útról, és a népszavazás után is folytatja az egyeztetéseket a tervek alaposabb kiérleléséig, és elhiszi, hogy a megvalósuló fejlesztések jók lesznek a Normafának, a kerületnek és a hely szerelmeseinek. Aki úgy gondolja, hogy nincs benne kellő bizalom ahhoz, hogy kitöltetlen csekket adjon Pokorni polgármester kezébe, annak két lehetősége is van: nem megy el szavazni, vagy elmegy és a „nem” mellé teszi az X-et.

Talán mondanom sem kellene, hogy belőlem hiányzik az „igen” szavazathoz szükséges feltétlen bizalom.

És Ön, kedves olvasóm?