Gyerekkoromban gyakran hallhattam apukámtól ezt a mondást, amikor valamilyen jó dolog befejeződése miatt nyafogtam. Ez jutott eszembe, majdnem kéthetes balatoni nyaralásunk végén is. Apró és nagyobb leszármazottainkkal a vízparton vészeltük át az elmúlt napok dögletes melegét. Jó volt, élveztük.
Az aprónép órák hosszat hentergett a 28 fokos vízben, tömte a hasát ...
és természetesen buzgón segédkezett minden házimunkában.
Szinte minden nap bicajoztunk velük. Az én gépemre szerelt gyerekülésben a két és fél éves nagylány utazott. Nagyanyja meghagyta, hogy folyamatosan szórakoztassam utasomat. Így is történt. Beszélgettünk, énekeltünk. Szárszó agyonfoltozott utcáin született a következő dalocska, melynek szövegéért minden felelősség engem terhel.
Zötyög az utunk,
Reng a valagunk.
Kirázza a vesekövet,
Dücü-dücü, jaj, de jó!
Képzelhetik, milyen képet vágott a nyaralók népe, mikor egy vénember és egy aprócska leányka ezt a nótát harsogta úton-útfélen.
A dologhoz hozzátartozik, hogy a gyermeknek a szövegből csak a vesekő mibenléte ütött szöget a fejébe. (Nem volt könnyű elmagyarázni.)
O tempora, o mores!
