Tegnap este megnéztük Bereményi Géza: Apacsok című darabját a Radnóti Színházban. Sokrétegű, érdekes előadás arról, hogy hogyan nyomorította meg a Kádár rendszer azokat, akik valamilyen módon kilógtak a sorból. A hatvanas években értelmiségi körökben dívott az „indiánozás”, ami egyfajta kivonulás lehetett a napi őrlődésből. Az akkori stupid rendszer nem viselte el az effajta szervezkedéseket és mindent elkövetett szétverésük érdekében.
A darab sok vonatkozásban a mai magyar viszonyokra is utal. Ma is mondhatnák például, hogy „az az igazság, amit sokan hisznek”. Ezen, és a gyors felejtésen alapszik az egész politikai kommunikáció és ettől olyan elviselhetetlen a gondolkodó emberek számára.
A darab érdekes és végig feszült, bár engem nagyon zavart, hogy sok rövid jelenetből állt és emiatt sokszor rendezték át a színpadot. Film esetében a gyakori váltás teljesen normális, de itt szaggatottá tette az előadást.
A színház után jutott eszembe, hogy az általános iskolában (1964-68) a napköziben a tanár javaslatára mi is indián törzseket alakítottunk. A törzsek együtt tanultak, közöttük tanulmányi verseny folyt. Lehet, hogy mi akkor ellenállók voltunk? Ezen túl beírom az önéletrajzomba.
