Nemrég láttuk a Nemzetiben a Szent Johannát, G. B. Shaw nagyszerű darabját, kiváló előadásban. Bár a kritikusok némelyike fanyalgott, nekem nagyon tetszett. Nagyon kemény mű ez, az együgyű megszállottság és a hideg politikai számítás találkozásáról, arról, ahogy a világi és egyházi hatalmasok kihasználják, majd eldobják Jeanne d’Arcot. Különösen megragadott a főszereplő, Bánfalvi Eszter remek alakítása, bár az összes többi szereplő is nagyon jó volt.
A véletlen úgy hozta, hogy másnap meglátogattam a kerület egyik templomának plébánosát. Még régebben elhatároztam, hogy felkeresem a Hegyvidék meghatározó személyiségeit, többek között a gyülekezetek vezetőit. Gyuri atya a zugligeti Szent Család Plébánián fogadott. Nem cáfolt rá hírére, nyitott, érdeklődő és művelt embernek ismertem meg. Hosszasan, számomra élvezetesen diskuráltunk. Legfőképp azzal lepett meg, hogy lépést tart az internet fejlődésével, hogy partnere lehessen a fiataloknak. Valahogy a kultúrára terelődött a szó, mikor megjegyeztem, hogy az értékes művek nem kapnak megfelelő támogatást. Egyetértett velem, de megjegyezte, szerinte kevés az értékes, támogatásra méltó alkotás. Az előző napi színházi élmény hatására vitába szálltam vele. Mikor megtudta, hogy Alföldi Róbert rendezte az előadást, elfelhősödött a tekintete. Kifejtette, hogy – bár egyetlen előadását sem látta – Alföldit erkölcstelennek tartja, ezért nem hiszi, hogy jó lehet.
Jeanne d’Arcot a Szent Inkvizíció eretnekség vádjával máglyahalára ítélte. Rehabilitációja – politikai érdekből – néhány évtizeddel később megkezdődött. Az egyház általi megölését követő szűk fél évezreddel később szentté avatták. Remélem, Alföldiről mai erkölcscsősz bírálói még életében elismerik, hogy nagy művész. De legalább megégetni ne akarják.
