Az elmúlt években egyre harsányabb a politika az 1920-ban megkötött békeszerződés ügyében. Tavaly óta az évfordulókon – ma is – a „nemzeti összetartozás” napját tartják, ezzel hivatalos rangra emelve a megemlékezéseket. Ezen a napon sok szó esik arról a fájdalomról, melyet az ország akkori területeinek más országokhoz csatolása ma is okoz, a veszteségről, ami a nemzetet érte. A szónokok nem mulasztják el hangsúlyozni, hogy Trianont nem szabad elfelejteni soha.
A politikában ritkák a véletlenek, a cél nélküli akciók. A Trianonozók sem unalmukban, vagy jobb híján teszik fel a két világháború között oly gyakran játszott lemezt. De míg Horthy kormányzó idejében a határok visszaállítása volt a kimondott cél, most a hivatalos szövegek ennek lehetetlenségéből indulnak ki. A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény
„… megállapítja, hogy a trianoni békediktátum által felvetett kérdések történelemből ismert eddigi megoldási kísérletei – mind az idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítások, mind a nemzeti önazonosságnak a nemzetköziség ideológiája jegyében történt felszámolására irányuló törekvések – kudarcot vallottak. Ebből kiindulva az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy a fenti problémák megoldását csak a nemzetközi jogi szabályok által kijelölt keretek között, demokratikus berendezkedésű, szuverenitásuk birtokában lévő, polgáraik és közösségeik számára gyarapodó jólétet, jogbiztonságot és a gyakorlatban is érvényesülő jogegyenlőséget biztosító, egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése eredményezheti, melynek kiindulópontja csak az egyének – a nemzeti önazonosság megválasztását is magában foglaló – szabadsága, s a nemzeti közösségek belső önrendelkezéshez való joga lehet.”
Akkor vajon miért kell újra és újra feltépni a sebet? Miért kell feszültséget kelteni a Trianon témával határon innen és túl? Ha valóban a tanulságok levonása lenne a cél, akkor a szokásosnál mélyebben kellene vizsgálni, hogy mi okozta az egykori magyar királyság feldarabolását és azt, hogy miért üdvözölték lelkesen a szomszéd népek azt, amitől az „igaz” magyaroknak még ma is elborul a homlokuk és néha az elméjük. A szónokok azonban nem beszélnek az akkori magyar uralkodó osztály pökhendiségéről, arról, hogy hallani sem akartak az országban élő nemzetiségek önrendelkezéséről, jogaik elismeréséről. Ahelyett, hogy Magyarországnak az első világháborúban való dicstelen részvételének okait és következményeit számba vennék, az ország megosztásának felelősségét a királyságot megdöntő köztársaságiak és a kérészéletű Tanácsköztársaság nyakába varrják, átvéve Horthyék hamis érveit.
Visszatérve arra, hogy vajon mi a célja a politikának a Trianon-kérdés fókuszba állításával, számomra nincs más magyarázat, mint az, hogy a témát alkalmas gumicsontnak találják. Valószínűleg úgy vélik, nem hordoz különösebb veszélyt, de jó arra, hogy elterelje a figyelmet a jelen igazi kérdéseiről és általa meg lehessen rajzolni a „nemzeti oldal” arculatát. A történelem során már sokszor láthattuk, hogy nem egyszerű a különféle szellemeket a palackban tartani. Aki más népek, országok ellen hangolja népét, később már hiába csodálkozik, ha komolyan veszik, amit mond, és tettekre váltják a tüzes szavakat.
Ezért van nekem hányingerem a Trianonozás hallatán.
