A legutóbbi bejegyzést kommentálók egytől-egyig azon az állásponton voltak, hogy levelem falra hányt borsó. Magam sem mertem volna nagyobb összegben fogadni arra, hogy levelem célt ér, és soraim olvastán képviselőm, átérezve felelősségét, nem szavazza meg az Alaptörvény hírhedett IV. módosítását. De azért reménykedtem ebben a kisebb csodában. Hiú ábránd volt. Ismét győzött a …. Vajon mi? Mi lehet az a látható, vagy láthatatlan valami, ami a kezét irányítja? Ez foglalkoztat már egy ideje.

A kormánypárti frakciókban számos kis képességű haszonleső van. A futóbolondokkal együtt ők adják a többséget. Az ő hűségük könnyen megszerezhető és megtartható, mert annyi eszük azért van, hogy csak ebben a rendszerben lehetnek valakik, most kell megtömni zsebeiket. Bár szerintem most is senkik, de ezt ők bizonyára másként gondolják.  De nem csak ők alkotják a parlamenti többséget. A Nagy Vezető sehol sem lenne azok nélkül, akik – bár ezt csak kivételes esetekben ismerik be – minden bizonnyal tisztában vannak azzal, hogy az épülő világ korántsem a létezők legjobbika, mégis mindenben támogatják a mai rezsimet. Ilyen az én képviselőm is.

A Kádári időkben számosan voltak, akik azzal a deklarált céllal léptek be az akkor egyetlen pártba, hogy így majd több lehetőségük lesz arra, hogy belülről reformálják meg a rendszert. Azt hiszem, a karriervágyból belépők egy része is ezzel áltatta magát és környezetét, de sokan voltak, akik komolyan gondolták, hogy így tehetnek a legtöbbet az átalakítás sikeréért. Nem mennék bele annak értékelésébe, hogy mire jutottak, csak azért merült fel ez az emlék bennem, mert nem zárom ki, hogy talán ma is vannak ilyenek. De nekik is feltűnhetne, hogy nem jutnak semmire ezzel a zseniális taktikával, különösen akkor, ha céljaik még a potenciális szövetségeseik előtt is rejtve maradnak, és törvényalkotó munkájuk során tevékenyen hozzájárulnak saját lehetőségeik folyamatos rombolásához. Az én képviselőm pragmatikusabb annál, mint hogy a titkos belső ellenálló szerepében tetszelegjen önmaga előtt.

Sokan vélik úgy, hogy a kormánypárt legszűkebb vezetése pusztán anyagiakkal és zsarolással biztosítja a támogatást a maga számára. A jólértesültek szerint mindenkinek van aktája, melyet bármikor elő lehet venni, és mindenkinek engednek kisebb-nagyobb pénzszerző stikliket, egyrészt azért, hogy pénzhez juttassák a szavazógép fogaskerekeit, másrészt azért, mert a sikamlós ügyletek gondos dokumentálásával újabb zsarolási lehetőségek adódnak. Bár ez esetben is biztosan igaz, hogy szélcsendben nem zörög a haraszt, azt hiszem, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Valószínűleg számos kisebb kaliberű politikussal szemben a zsarolás célravezető módszer lehet, de az értelmesebbjének több esze van annál, hogy súlyos börtönévek árnyékában töltsék hátralévő éveiket. Az én képviselőm szerintem okosabb annál, hogy okot adjon a zsarolhatóságra. Igaz, hogy számtalan, a politika révén szerzett pozíciójában jól keres, de azzal is tisztában lehet, hogy ha csapata veszít, neki is kevesebb kalács jut a kakaóba, esetleg teljesen kiíródik az egyetlen „szakmából”, amihez ért, a politikából.

Egyesek szerint a szavazógépet nem a fenti tényezők tartják egyben, hanem a Nagy Vezetőbe vetett feltétlen hit. Sokan csüngenek csodálattal a Nemzet Miniszterelnökén, hiszik azt, hogy ő az igazság felkent birtokosa, követői vele biztosan elérik céljaikat. A kormánypárti képviselők között is bizonyára vannak olyanok, akik nem tudják vezér nélkül elképzelni az életüket, de abban egészen biztos vagyok, hogy az én képviselőm nem tartozik közéjük, sőt szerintem tisztában van az egy személyre épülő politika szervezet nagyfokú sebezhetőségével.

Az eddigiekből látszik, hogy fogalmam sincs, hogy az én képviselőm miért adja a nevét az ország szisztematikus tönkretételéhez. Mert szemernyi kétségem sincs afelől, hogy tisztában van tettei következményivel, tudja, mihez adja a nevét. Azóta foglalkoztat országos működésének mozgatórúgója, amióta az önkormányzati munkám révén közelebbről ismerem. Nem tudom megfejteni, hogy ez a köznapi értelemben normális gondolkodású, polgármesterként a megegyezést, a konfliktusok tárgyalásos megoldását kereső ember miért része a porcelánboltban forgolódó elefántcsordának. Bevallom, egyre kevésbé érdekel. A kíváncsiság átadja helyét a szomorú lemondásnak, mert ez a cinizmus nem érdemel mást.

A fenti képen (forrás: Index) lévő urak a kormánypárti frakció tagjai. A felvétel tegnap készült, a miniszterelnök bejelentette, hogy sebtében átírják a törvényeket, miután a múlt héten a bíróság a hatályos szabályok alapján, Orbán szerint „botrányos döntéssel” elmarasztalta az Energia Hivatalt és így keresztbe tett a rezsicsökkentés elnevezésű rögeszmének. A vidámság bizonyára annak szól, hogy milyen jó korlátlannak vélt hatalommal negligálni a bírósági ítéleteket, akkor és úgy változtatni a törvényeken, ahogy éppen úri kedvük tartja. A kép balszélén, félig takarva, fülig érő szájjal, az én képviselőm.