Az ELTE gólyatáborban történt nemi erőszak juttatta eszembe közeli ismerősünk tavalyi esetét. Őt is megerőszakolták. Az igazságszolgáltatás példás gyorsasággal tette a dolgát, a tettes súlyos büntetést kapott. Mégsem gondolom, hogy minden rendben lenne.
Maga a sértett hívta ki a rendőröket, kérve őket, hogy gyorsan jöjjenek, mert az elkövető még a közelben van és ő retteg attól, hogy visszatér. A zsaruk, akik késő este nem akartak potyára kimenni a címre, a biztonság kedvéért néhány perccel később visszahívták a nőt, hogy ellenőrizzék a bejelentést. Talán ezért volt, hogy én, akit az áldozat kétségbeesésében szintén felhívott, előbb értem a helyszínre, mint a rend éber őrei. Aztán a hatósági közegek is megérkeztek. A ház előtt álldogáló tettest őrizetbe vették, megkezdődött a nyomok rögzítése, a tanúk és a sértett kihallgatása. Minden ment, mint a karikacsapás.
Akkor mi a bajom? Az, hogy bár mindenki udvarias volt, látszólag figyelmesen viselkedett, a sértettet csak mérsékelten vették emberszámba. Nem tudom másként értékelni azt, hogy a sértett az vele történt borzalom után több mint 12 órával tisztálkodhatott meg, ekkor moshatta le magáról saját vérét és az idegen férfi mocskát. Ennyi időbe teltek a helyszíni vizsgálatok, a kórházi látlelet elkészítése, valamint az ismételt kihallgatás a rendőrkapitányságon. A rettenetes éjszaka után másnap délben juthatott haza, testileg, lelkileg végképp kimerülve.
Az állam a maga részéről a büntető eljárással letudta kötelezettségeit. A rendőrség és a bíróság még néhányszor megidézte a sértettet, hogy elmondassák vele újra, meg újra, hogyan alázta és gyalázta meg őt az a gazember. Minden egyes ilyen alkalommal kiborult. Rettegett attól, hogy újra látnia kell az erőszaktevőt. De ez a hivatalosságokat kevéssé érdekelte. Ők tették a dolgukat.
Azzal, hogy az áldozat szempontjából milyen következményei lehetnek a történteknek, az állam egyetlen percig sem törődött. Senki hivatalos személy meg nem kérdezte tőle, van-e szüksége bármilyen segítségre. Egyedül nem tudta feldolgozni annak a bizonyos éjszakának a lelki terheit. A családja kerített számára pszichológust, mert nem várhatott arra, míg a körzeti ideggondozóban végre rá kerüljön a sor. Az is csak a rokonoknak jutott eszébe, hogy talán kellene egy alaposabb vizsgálat, kizárandó, hogy nem kapott-e valamilyen ronda fertőzést is a borzalmas élmény mellé. Hála lelkiismeretes háziorvosának, ezeket a teszteket a TB finanszírozta.
Az eset rávilágít arra, hogy nemcsak a közvélemény áll meglehetősen macsó módon a nemi erőszak témájához, de az állam is szinte teljesen közömbös az áldozatok sorsa iránt. Nem csoda, ha a megerőszakolt nők inkább titkolják „szégyenüket”.