Az én korosztályom csak mórikálja magát. Ha fekete egyenruhások vonulnak, ha a rendőrök brutálisak, ha a politikusok elviselhetetlenek, ha zsidóznak, cigányoznak, ha romlik a gazdasági helyzet, ha kibírhatatlannak tűnik a közbiztonság, sokszor mondják, ezt már nem lehet bírni tovább, el kell menni ebből az országból. Mondják ezt, mintegy fenyegetve környezetüket, hogy majd meglátjátok, milyen lesz nektek nélkülem. Mondják maguknak, biztatva önmagukat, hogy van kiút. Mondják, és maradnak. Kalandvágyból, ahogy az egykori vicc szólt. Maradnak, mert már túl sok minden köti őket ide, mert már nem hisznek az újrakezdésben, mert félnek az ismeretlentől.
A fiatalok bátrabban lépnek. Ki azért, mert reménytelennek érzi a helyzetét, ki azért, mert reménykedik, hogy még jobb lesz. Ki szakmával, nyelvtudással, helyismerettel, ki képesítés és kapcsolatok nélkül. Ki önként, ki rabként. Mennek, mondván, hogy tapasztalatokkal erősödve majd visszatérnek. Mennek, és kitudja, mikor látjuk őket újra. Mennek, mert bíznak magukban és nem bíznak abban, hogy itthon még lehet jobb. Mennek, mert remélik, hogy gyorsan beilleszkednek, és nem lesznek sokáig idegenek. Nem új hazát keresnek, csak a jó élet lehetőségét. Amit itthon nem találtak.
A talpraesettebbek megtalálják a számításukat. A kevésbé ügyesek szenvednek és maradnak, vagy hazakullognak. A mi korosztályunk hibája, hogy elmennek. Hiányozni fognak. Nem kicsit, nagyon. De amíg a középszer üli torát, addig másra ne számítsunk.
