A kampány egy formája a kitelepülés. Az ember fog egy asztalt, egy csomó szórólapot aztán elvegyül a tömegben. Azaz inkább igyekszik kiválni belőle, felhívva a figyelmet a portékájára, vagyis saját magára. Ezért viszünk magunkkal egy LMP-s zászlót, hogy messziről lássanak.
A járó-kelők nagy része szemlesütve, elfordított fejjel húz el előttünk. Azokkal lehet kapcsolatot teremteni, akik némi érdeklődéssel vizsgálgatják a zászlót, vagy bennünket. Nem mindig jön be ez sem. Az undokok vagy úgy tesznek, mintha nem hallanák, hogy hozzájuk szólunk, vagy morognak valamit. Jó esetben udvarias köszönöm nem-mel zárják le a meg sem kezdődött beszélgetést.
A szimpatizánsok mosolyogva utasítják vissza az újabb szórólapot: "nekünk már van". Arcukon az összetartozás kifejezése, veletek vagyunk, rátok szavazunk. Némelyikük rövid időre megáll, érdeklődik, bíztató híreket vár és kap.
A valódi érdeklődő kérdez, láthatóan izgatja, van-e jobb választása az eddiginél. Némelyikük bevallja, ránk szavazna, de nem teheti, elkötelezett. Lehet, hogy nem jól teszem, de finoman élcelődni szoktam velük, bízva abban, hogy nem sértem meg őket. Nem neheztelhetek rájuk, hiszen én is szavaztam már úgy, hogy közben attól tartottam, letörik a kezem.
A legtöbb gond az aktív undokokkal és a céltalanul beszélgetni vágyókkal van. Az előbbi csoportba főleg a jobbikosok tartoznak, akik téríteni, vagy legalább megsemmisíteni akarnak. Nagy hangon, agresszívan mondják a butaságaikat, elriasztva a normális érdeklődőket. A piócák képesek akár egy órán keresztül is mondani a magukét. Ilyenkor szegény kitelepülő a barátokat, a társat, vagy a pszichológust helyettesíti. Nem könnyű, de mi akartunk kitelepülni.
