Barátainkkal már évek óta tartunk kisebb-nagyobb kerékpártúrákat. Régebben főleg osztrák utakon kerekeztünk, de – talán a válságnak köszönhetően – az elmúlt években Magyarország különböző tájait járjuk be. Az idei első kirándulás rögtön háromnapos volt. Gyomaendrőd volt a középpont, ahol a fürödni vágyók minden nap megmártóztak a gyógyvízben.
A három nap alatt összesen 200 kilométert tettünk meg, ami nem nagy sportteljesítmény, de ha figyelembe vesszük, hogy a társaság átlagéletkora közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenöthöz, nem is olyan kevés. Igyekeztünk minél változatosabb programot összeállítani.
Hajnali látogatást tettünk a réhelyi túzok-rezervátumban, ahol a kakasok még egy utolsót dürrögtek a kedvünkért. (Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el ide, de kérjen vezetést, mert úgy sokkal érdekesebb.) Tettünk egy kisebb kört a felindult békák nászénekétől hangos ecsegi lápvidéken.
A Körös gátján eljutottunk Szarvasra, ahol rácsodálkoztunk az arborétum gyűjteményére és meghallgattuk a kirándulóhajó szószátyár kapitányának szakállas vicceit és bugyuta „történelemóráját”, melyből megtudhattuk, hogy Szarvas a „történelmi Magyarország” közepe és azt is, hogy csak a környező országok érzékenysége miatt nem írják ki nagybetűkkel, hogy „csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország”.
Az utolsó, levezető napon kicsit eltévedtünk a pusztaságban és Körösladány helyett Szeghalmon találtuk magunkat. Mivel útközben sok őzzel, nyúllal és számtalan ismeretlen fajú madárral találkoztunk, senki sem morgott a plusz-kilométerek miatt.
Amiatt sem volt különösebb hiányérzetünk, hogy a Nemzet Pennája távollétünkben adta áldását a Tákolmányra. Kikapcsoltuk a politikát az életünkből és ennyi időre nem is hiányzott.
