Már a parkolóban feltűnt, hogy némely sofőr tétovázva keresi a helyét. Mások szitkozódva konstatálják, milyen hosszú az út az autótól a csiricsáré épületig. Különösen az éles dunai szélben, arcunkba vágó esőben. Az előtérben kisebb csoportok keresik izgatottan egymást. Láthatóan először vannak itt. A szervezők jegyeket osztanak, pénzt kasszíroznak. Az érkezők a ruhatárat keresik. Még nem ismerik ki magukat. A mosdóban érdeklődéssel tanulmányozzák a szokatlan csapokat. A szenzoros törülköző-automatából türelmetlenül rángatják a textilt.

Az elmúlt években sokat jártunk a Nemzetibe. Nyáron, a búcsú idején voltunk itt utoljára. Az egykor POSZT díjat nyert Fodrásznőt már régóta meg akartuk nézni, most itt volt az alkalom. Az előző napi bemutató után a második előadásra még délután is lehetett jó jegyeket kapni. A foghíjas nézőtéren mintha több lenne az öltönyös, de lehet, hogy most csak jobban figyelem a közönséget. Az első jelenetben, amikor a három férfi szereplő nekivetkőzik, és zuhanyozást mímel, zavartnak tűnő kacarászást hallok. Nem tudom, annak szurkolnak, hogy megforduljanak-e a háttal álló színészek, vagy pont ettől tartanak. A nevetgélés végigkíséri az előadást. Néha nem is értem, mi váltja ki. Meg a tapsok. Egy-egy jelenet végén – mint egy nagyária után – felcsattan a taps, a színészek pedig, mint egy kabaréjelenetben, kivárják, míg a tetszésnyilvánításnak vége nem lesz.

Röstellem leírni, mert egy ilyen bot csinálta műítésztől, mint én, nagyképűen hangozhat, de szerintem a Fodrásznő előadása provinciális. Eredetileg talán drámának készült, de valamiféle bohózatot farigcsáltak belőle, kilúgozva a lényeget. Akinek kedve van, derülhet azon, ahogy a színészek akrobatikus mozdulatokkal ugorják át az összetolt székeket, groteszk tánclépésekkel imitálják a diszkót. De mindennek semmi köze ahhoz az együgyű ürességhez, ostoba csodaváráshoz, amiről a darab igazából szól. Attól tartok, hogy ez a Nemzetiben most regnáló színházcsinálás lényege. Thália eme szentélyében elemelik a közönséget a mindennapok nyűgeitől, nem kétségeket, hanem reményt és feledést kínálnak. Az új közönségben láthatóan erre van igény. A Fodrásznő eladását nagy tapssal, hujjogatással, dicsérő füttyögéssel jutalmazta a „nagyérdemű”. A női főszereplő még csokrot is kapott.

A kocsihoz tartva még kifülelem egy fiatal pár emelkedettnek szánt beszélgetését a művészi színvonalról és a mondanivaló érthetőségéről. Amikor odáig érnek, hogy bezzeg Pintér Béla színháza nem ennyire érthető, felgyorsítom lépteimet. Még szerencse, hogy az eső elállt. Csak a hideg dunai szél vág az arcunkba.

* ©Móricz Zsigmond